Egy évet a nővéremnél laktam. Messze a szülőktől. Rezidens orvos volt éppen. És három gyermeke is volt. Én vigyáztam rájuk. Közben néha tanultam. És megint boldog voltam. Hogy nem jutottam be az orvosira. Láttam a nővéremet. És bebizonyosodott. Hogy nem nekem való ez a szakma. Minden beteget túlsajnáltam. Belebetegedtem volna. A sorsukba. Hogy nem tudok mindenkin segíteni. Egy kicsit eltévelyedtem. Mit is csináljak akkor én?

S a másodpercnyi hallgatásban megszólalt a stewardess hangja, hogy negyed óra múlva landolunk, ezért kapcsoljuk be a biztonsági öveket, és igyekezzünk vigyázzban ülni. Karla erre előkapta a neszesszerjét, és tempósan sminkelni kezdte magát, nem mintha nem lett volna rajta elég vakolat; a pszichológusokat sem kíméli az önbizalomhiány.

Apám égő, fekete szeme nézett vissza rám. Aztán kibontottam copfba fogott hajamat, megráztam a fejemet. A sűrű, sötét szálak úgy repültek szanaszét, mint a száguldó vadló sörénye.
Nem telt el nap, hogy apám ne kegyetlenkedett volna a szavaival.

Azt kellett volna látni, mint készült a hosszú úton a kis vidék hungarológiai folyóiratának a szerkesztője a nagy kihívásra, egy jogos és stílusos leszámolásra. Máskor már otthon arra törekedett, valahogy jól eltegye a féltettebb dolgait. Akkor nem. A Király-hágón, ahol megpihen a vándormadár is, a megbízólevelet könnyű helyre előkészítette, hogy az a hová kérdésre kézügyben legyen, s tovább csak azt tartotta számon, akik őt megelőzték útban a dicsőség felé.

Meglepődök. Átlátszó bugyiban áll a padon egy nagyon szép testű lány. Kezében ötszázasok. Körülötte hat-hét fiú. Nevetnek, kiáltoznak. Kezükben ruhadarabok. Rázzák.

Nézze,maga miatt engem állandóan feljelentenek még a Népszabadság is ír rólunk. Látja,- lobogtatta a külügyminiszter nyilatkozatát -  meddig tűrjük, az olyan  kollégákat, akik hozzánk csak a fizetésükért járnak be és ellenzéki pártokban töltik a munkaidejüket  ?  Hát kérem,  ez magáról szól.

A pince dohos volt és hatalmas, a hosszú, sötét folyosóról vasajtók nyíltak. Az első kamrában elektronikai cikkek voltak; hatalmas tévék, komputerek, fényképezőgépek halomban, a nagyapa leemelt találomra egy videokamerát, a kezembe nyomta, és azt mondta, this is good camera, japán, ezzel felvehetem az esküvőnket.

Jókor kapta Tamás az ajánlatot, mert Andrea, de mindenekelőtt szülei, titokban abban reménykedtek, hogy a vállalkozó szellemű Tamás talán most belátja, hogy német feleségével, és német állampolgár gyermekeivel - ez Andrea határozott kérése volt cserébe azért, hogy Magyarországon élnek - nagyságrendekkel nagyobb lehetőségei lennének az egységes Németországban, mint a vergődő Magyarországon, és hogy gyermekei jövője miatt is rászánja magát a visszaköltözésre.

Sokat hallottam, hogy maszekolnak, meg szétlopták az üzemet, de mindig azt gondoltam, hogy nem az ismerőseink, hanem valami kívülről jövő ellenség. Sosem képzeltem volna, hogy például a szomszéd Tibi bácsi is közéjük tartozik.

Tudom, mindig fura, öntelt hólyag voltam. Mivel az isten is a tenyerén ringatott, sose fájt a fejem. Míg apám nagy székben ült, a vörös portrékat is briliánsnak mondták. Úgy nőtt az egóm, mint erdőben a gomba. Bárki felé néztem, mozdultak a csajok.

Az egyik idős lakó bevásárló szatyorral közeledett felém. Mindig sürgetett a munkával; azt mondta, száz évvel ezelőtt a házat annyi idő alatt felépítették, mint mi bevakoljuk. Idős bácsi volt, közelebb a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz. Mindig azt feleltem, hogy az akkor volt, noha tudtam, az öregnek igaza van. Ha ilyen ütemben haladunk, nyár végére sem fejezzük be. Utánuk még színezni kell, feltéve, ha addig egy rövidzárlattól nem ég le az épület.

Valami vicces dologról beszélgethetnek, mert állandóan felnevetnek. Farkasszemet nézek velük, de eltelik vagy egy perc, amíg az egyik, aki éppen abban a pillanatban nem nevet, észrevesz bennünket. Megböki a másikat, közben valamit odaszól neki, de csak úgy finoman a szája sarkából. Erre aztán mindketten abbahagyják a nevetést, és elkezdik a cipőjüket bámulni. Az ügyvéd most hálásan rám néz, tétován felemeli az egyik kezét.

Most egyedül van, és nem kap özvegyit. Hatvanezer a nyugdíja és tizenegyezer a gyógyszere. Közgyóggyal. Cipőt szeretne, új cipőt, és hozzá csak egy aláírásra van szüksége. És ha hideg lesz, majd a lakásba szorul.

És honnan emelkedett fel? A hóttszegénység legmélyéről. De nem szégyellte, hogy minden kulináris képzettsége ellenére odahaza a köménymagos rántott leves maradt a kedvence.

A kétség kívül legszellemesebb választási plakáton a rendszerváltás hajnalán egy fiatal pár bújik össze, fölöttük a már egyre inkább kiérdemesült madámra hasonlító Leonyid Iljics Brezsnyev elvtárs véget nem éro csókot vált Erich Honecker elvtárssal, mielőtt üdvözölné a Német Demokratikus Köztársaság párt- és állami vezetőit a seremetyevói repülőtéren.

Levegőnk a tömény virágillat volt, amelyet oly hevesen szívtunk, hogy mindkettőnket elvadított, mint hűséges, szelíd kutyákat a friss, véres csontok. Kizárólag a háromszáz éves vén fenyők nem változtak, hiszen azok örökzöldek, mint a Vágy.

Óriási csikorgás, nyikorgás és fülsüketítő sípolás lármázott. Rozsdás vastárgyakat koccantgattak össze. Majd az egész vonat hirtelen megvonaglott, mint egy epilepsziás.

A panasz univerzális, és ez a néni pont úgy morgott most itt, a világ közepén, mint otthon a Lehel-téri piac bármely kofája, mint a nagyanyám, vagy mint a felvidéki nőrokonai, akiket odahagyott.

Több mint száz betű! Megkértem itt valakit, vigyen ki a hármasúthoz, szereljem fel a kereszt talapzatára. A két lyukat előre kifúrtam még itthon felül is, alul is. Amikor meglátott a domnu părintye, csodálkozva nézett. „Hát meg is csinálta?” – azt kérdi. „Én meg, ahogy megegyeztünk!” Akkor látom, hogy egy másik tábla már fel van szerelve a krucsulicájukra! Fogtam magam meg az én kis táblámat, visszaültem a kocsiba, s hazajöttem.

Egyfajta búcsúceremóniát szerveztek,tiszteletünkre,mind a három szállóvendégnek.(rajtam kívül az öreg Polos bácsi szállt meg,unokáitól kapott egy útra szóló jegyet,és egy láthatóan sanyarú sorsú exkalauz,aki épp válóperét intézte innen).
Tangóharmonika szólt és cigányzenekar,de mulatni nem volt kedvem.