Ugrás a tartalomra

Jelige: Dodrigó – ÚJRAJÁTSZÁS

A sárga rózsát két ujja közt lóbálta, a szirmok térdmagasságban. A Mignon kivételesen megmaradt annak, ami volt, dohányfüstös presszónak a város szívében. Közel a forgalomhoz, de mégis eldugott, alig észrevehető helyen. Az utolsó találkozásuk óta eltelt majd húsz év egyáltalán nem látszott meg a berendezésen, a közönségen is alig. Kávéfoltos csipketerítők, ólomkristály hamutartók, háromszögmintás mozaikpadló, kattogó-csörgő pénztárgép.

 

 

 

 

Jelige: Dodrigó

ÚJRAJÁTSZÁS

 

               Visszapörgette megint. Csak félig bújt ki a zakóból, hóna alatt a napi posta, ahogy a reklámújságokkal összekeverve kimarkolta a levélszekrényből. Szemüvegének egyik szára a szája szögletében. Amióta leszokott a dohányzásról szüksége volt rá, hogy szokatlan helyzetekben az ajka közé foghasson valamit. Elindította megint az üzenetrögzítőt:
– Na szió, ha te vagy még az, Dodrigó. Ne rozsálj be, csak három napra jöttem, inkább légy konstruktív. Találkozzunk a szokott helyen, mondjuk hatkor … inkább félhétkor. Jó lenne, ha aztán már nem csinálnál semmi programot. Csocsi. Száz évre titkosítva. A hallgatózó elvtársaknak meg nyazsgem. Ja, és bírnám, ha abban a kifordítom-befordítom kabátban jönnél, tudodmelyikben, ha megvan még, … különben mindegy. A kabát mindegy. Te nem vagy mindegy. Sőt! Csőőő!
                 A kabát már vagy húsz éve nincs meg. Még anyja turkálta neki valami nyugati csomagból, mielőtt a fősulira ment. Nagy szám volt: őszi ballonnak és téli szövetkabátnak is lehetett hordani, és zsebek is voltak mindkét oldalon. Állítólag már az elvtársak se hallgatják le a telefonokat. Sőt állítólag már elvtársak sincsenek, vagy legalábbis nem elvtársnak hívatják magukat. Őt meg Dodrigónak végképp nem szólítja már senki. Akkor is csak Csé hívta így, meg néhányan talán, akik azt hitték, hogy beavatottak. Ők is inkább csak akkor, amikor a lány már nem volt meg.
                  Csé két hónappal a diploma előtt eltűnt. Búcsú nélkül, ha csak nem búcsúzás volt az utolsó együtt töltött éjszaka a kollégiumban. A gyertyák egy könyvgúla tetején égtek: - ezeket most kölcsönbe kapod, versek, persze visszavárólag. Másnap aztán a szakadó esőben, kabátja alatt egy szál ázott rózsát rejtegetve már hiába várt rá. Volt, aki úgy tudta, disszidált, mások azt is tudták, azért kellett mennie, mert tolmácsolás közben rájött valamire, amire nem lett volna szabad rájönnie. Akkoriban történt, hogy valakit, történetesen az is egy orosz fordító volt, Siófoknál vízbe fojtottak. Lehet, hogy Cs üzenetnek vélte? Fenyegetésnek?  Aztán évekig semmi hír, később egy-egy képeslap egzotikus országokból, valami újságcikk, vagy néhány reprodukció egy kiállítási katalógusban. A név persze más, de a stílus az fölcserélhetetlen. Szenvedélyes tusrajzok, burjánzó perspektívák, a tér- és az idősíkok önkényes keverésével.
                  Lezökkent az ágy sarkára, aztán felugrott, kilépett a cipőjéből, a fürdőszobába ment, ivott a csapból, a szennyeskosarat a sarokba rugdalta, és a tükörhöz hajolt. Előre biccentette a fejét, hogy egy tincs lazán a homlokába hulljon. Kitépett két fehér szálat. Ötven éves. Még csak lesz. Ráfújt az üvegre és hosszan nézte a párafoltot, ahogyan eltűnik. Akkor este egy szívet rajzolt a tükörre, és Csé egy villát szúrt bele. De lehet, hogy az máskor történt. Kilépett a teraszra megnézni a bogarat, nem parkoltak-e be elé. Jobb lenne átállni a szerviz útról a bejárathoz. Mióta az első kocsija eltűnt, az is Volkswagen volt, ráadásul az is piros, nem tudott szabadulni a szorongástól, mi lesz, ha majd nagyon kell, és nincs ott. Az autó néhány hét múltán megkerült ugyan, az oldalára felirat fújva: Lilly 7, az ülésen pedig levél: kölcsönvette egy diák, nagyon kellett, szerelem, meg minden, bocsásson meg, stb., de az aggodalom maradt. Most vette csak észre, hogy még mindig a hóna alatt szorongatja a postát. Szétdobott karral hanyatt dőlt az ágyon és lecsukta a szemét. Még négy óra van hátra. Száz évre titkosítva. Újra elindította a szalagot.

*
                 Tulajdonképpen megkönnyebbült, amikor Csé eltűnt. Annyira kitöltötte az életét a lány, hogy másra alig maradt ideje. Ha nem voltak együtt, akkor is az ő szemével próbálta látni a dolgokat, a híreket úgy értékelte, vajon Csé mit szólna hozzájuk, és ha megismerkedett valakivel, azonnal Csével kezdte összemérni. Az összehasonlításokból persze mindig Csé jött ki győztesen, és ez a győzelem olyankor is nyilvánvaló volt, ha éppen a saját tulajdonságait vetette össze a lányéval. Vágyott Csére, amikor nem volt a közelében, de ha együtt voltak, egy apró ideg a homlokán, a jobb szeme fölött kalapálni kezdett.
                  Az az ideg már jó ideje mozdulatlan. Gondolatban átrendezte a vonásait. A szemöldök egy kissé följebb, az áll és az alsó ajak előbbre. A homlokra néhány keresztirányú ránc. Ha alszik pár órát, a szeme alatti táskák talán megszűnnek. Az éjjeli szekrényre készített füzetekbe írogatta az álmait. Külön füzet a vágyálmoknak, a kínos álmoknak, meg a közömböseknek. Mindegyik mellett pontos dátum. Régebben az erotikus álmokat, sőt a Csével kapcsolatosakat is külön füzetbe írta, de aztán rájött, hogy a három füzet valamelyikébe besorolhatóak ezek is. Ha az álomhoz erekció is tartozott, egy csillag került a jegyzet mellé, magömlésnél két csillag.
                 Az eltelt évek során százszor is lepörgette emlékezete képernyőjén az utolsó együttlétüket, leltározó hűséggel elemzett minden kockát, utána nyúlt mozdulatoknak, felidézett hangsúlyokat és megpróbálta kiválasztani azokat, amelyek a búcsúzásra utalhattak. Félig csókolt csókok értékelődtek át, befejezetlen simogatások, kaptak újabb jelentést, gyakran többször is, ahogy távolodtak az időben. A homlokán felejtett homlok, egy távolba révedő tekintet, vagy egy szokatlanul heves harapás a fülén. – Ezt elviszem magammal - mondta nevetve. – Vagy inkább majd küldd utánam, kicsi Vincent!
                  Az idő persze nem csévélhető vissza és képtelenség újra lejátszani, mint az üzenetrögzítőben a kazettát. Az emlékezet mágnesszalagja olykor összezsugorodik, máskor meg kinyúlik, és összegubancolódik. A Csével töltött utolsó este kikerülhetetlen göbbé csomósodott a múló időben, amelyre vetítve tükröztetni lehetett a múltat és a jelent.  Minél mélyebben akarta a felejtés kútjába süllyeszteni annál gyakrabban idéződött meg az a nap. Összekapcsolódott az új ezerforintos kibocsátásával, azzal a nappal, amikor az országos tévéadás színesre változott, sőt annak a költeménynek a dátuma is  Csé eltűnésének napja lett, amelyben egy ifjú költő olyasmit írt, hogy a gyilkost néven kellene nevezNI. A szóvégi nagybetűk megegyeztek ugyan egy kivégzett miniszterelnök monogramjával, ezt azonban bizonyára csak kevesek vették volna észre, ha a regnáló pártfőtitkár nem kap hisztériás rohamot és nem zúzatja be azon nyomban a verset közlő újságot.
                  N.I.-ről tulajdonképpen Csé-től hallott először, pontosabban Csé-től tudott meg olyan dolgokat, amelyek alapján képes lett pápaszemes nagypapának látni a tankönyvek főgonoszát. Nézőpontváltás, magyarázta Csé, ez már egy kiállításon volt, talán a Műcsarnokban; nézd meg szemből, akkor egy tájkép, és nézd meg innen oldalról is, ferdeszögből, akkor meg egy portrét fogsz látni. Időközben a nagypapát kiásták, hanyatt fordították, letekerték a lábáról a szögesdrótokat és újra eltemették, a főtitkárt pedig még aznap megütötte a guta. Vajon Csé tudja-e? Hazatérhet-e már? Többször is eszébe jutott a lány azokban a napokban, amelyeket később úgy emlegettek, rendszerváltozás.
                 Sosem volt teljesen biztos benne, hogy Csé az övé-e egyedül, vagy másokkal is flörtöl. Az a célratörő természetesség, ahogyan Csé a szerelmet intézte, meg az a könnyedség, amellyel átsiklott az ilyen természetű kérdések fölött, nyilvánvalóvá tették, vagy legalábbis sejthetővé, hogy Csé számára a hűség nem volt különösebben fontos kérdés. A szabadság meg a tulajdon kizárja egymást – mondta fel a kommunista frázist, aztán egy gúnyos ajakbiggyesztéssel rögtön idézőjelbe is zárta. – Akkor vagy szabad igazán, ha nincsen semmid – tette hozzá. Lehet, hogy azt mondta inkább: senkid nincsen; mindenesetre ott és akkor Csé szavait úgy kellett érteni, hogy szabadság és féltékenység nem férhetnek meg együtt.
                 Sokszor elképzelte azt a pillanatot, amikor újra találkozhat Csével, és Csé visszatérése szinte mindegyik történetben úgy kezdődött, hogy váratlanul megszólal a telefon. Volt idő, amikor válaszokat tanult be, beszédfordulatokat, és gyakorolta a hozzájuk tartozó hanglejtést és ritmust is. Hogyan lehet könnyednek és természetesnek tűnni, véletlenül sem mutatni a megbántottságot vagy magányosságot, úgy azonban, hogy ha a beszélgetés mégis arra venné a fordulatot, az érzelmes, sőt a szerelmes mondatok se botoljanak majd meg. A telefonbeszélgetést Csével már régen nem gyakorolta. Szinte örült, hogy nem volt otthon, amikor a nő jelentkezett, szerencsésnek érezte magát, hogy kapott néhány óra felkészülési időt, mielőtt újra vizsgázni fog. Akár egy kollokvium – gondolta, és a nadrágjába törölte izzadó tenyerét. – Inkább egy szigorlat.

*
                 Tíz perccel hat előtt parkolt le a szokásos hely közelében. Nem szállt ki azonnal, betett egy kazettát és belehallgatott. Itt fogja elindítani, ha majd beülnek a lánnyal: Floating down the stream of time … vajon ráismer-e? …from life to life with me … A Sárga tengeralattjárót vagy hatszor megnézték. … makes no difference where you are / or where you’d like to be. Odabenn valami konzervzene ment. A sárga rózsát két ujja közt lóbálta, a szirmok térdmagasságban. A Mignon kivételesen megmaradt annak, ami volt, dohányfüstös presszónak a város szívében. Közel a forgalomhoz, de mégis eldugott, alig észrevehető helyen. Az utolsó találkozásuk óta eltelt majd húsz év egyáltalán nem látszott meg a berendezésen, a közönségen is alig. Kávéfoltos csipketerítők, ólomkristály hamutartók, háromszögmintás mozaikpadló, kattogó-csörgő pénztárgép. Az ajtó fölötti timpanonban nikkelezett falióra szögletes számokkal, számlappal. A falon színevesztett poszter, valami túristairodáé: Siófok. Olyan helyre ült, hogy szemmel tarthassa a bejáratot, de azért meglehetős távolságban legyen tőle. Az emlékezetében élő, meg az óra alatt belépő Csé bizonyára különbözni fog – szükség lesz arra a kis időre, amíg az asztalához ér, hogy meglepett arcvonásait rendbe szedje. Volt ideje bámészkodni. Csé nem jött hatkor. Nem jött fél hétkor. Kért még egy konyakot.  Hétkor sem jött.

*
                  Alkonyodott már, amikor kilépett. Összetört felhőcserepek hevertek az ég sötétvörös tálalóján. A kövezet csillogott, és tócsák gőzöltek mindenfelé. Hatalmas eső lehetett. Felhőszakadás talán; ennyi víz, ilyen rövid idő alatt nem támad másként. Az összeállt avar eltömte a lefolyókat, pallókat kellett letenni az utcasarkoknál. Csak körülményesen és nagy kerülővel tudott eljutni az autóhoz. Mélyeket lélegzett és hosszan benntartotta a levegőt. Rozsdálló platánlevelek tapadtak a szélvédőre is. Széttárt ujjú tenyerek. Végighúzta az elsőt az üvegen, majd rátenyerelt egy másikra. Hűvös érintése megnyugtató volt. Miközben maga felé húzta, hozzátapadt néhány útjába eső újabb levél, és ez a megvastagodott levél-dózer félresodorta a körülötte levőket. Egymást keresztező ösvények rajzolódtak az ablakra. Különös labirintusábrák. Észrevette, hogy ha a tenyerét néhány másodpercig az átázott levélre illeszti, az elválik az üvegtől, és áttapad a kezére. Élvezte a föltámadó langyos szellőt, a néptelen estét. Ismétlődő mozdulatainak legyező-pályájában érezte a geometria józanságát. Ráhajolt a motorháztetőre, majd combját a karosszériának feszítve visszalendült, tenyerén az újabb levéllel, és egy erős csuklómozdulattal megszabadult tőle. Friss erő járta át izmait. Dúdolni kezdte az It’s All Too Much-ot. A rózsa szárát a szájába fogta, hogy két kézzel dolgozhasson. Jobbal, majd ballal, váltogatva. Szeret… nem szeret. Vigyázott, hogy össze ne tapadjon két levél. Szabályokat eszelt ki, amelyek lassították a munkát. Ahol a szélvédő sötét üvege kibukkant, s az üvegről saját dacos arcmása nézett vissza, előredőlt és rálehelt a tükörképre. Aztán önkéntelenül végighúzta az ujját a párafolton. Száz évre titkos. A neoncsövek hideg fényei vibrálva gyulladtak fel és sugaras csomókban ragadtak a nedves üveghez. Fölényesen és felszabadultan dolgozott, és szinte sajnálta, hogy hamarosan végez. Egyre nagyobb felületen kezdett csillogni a szélvédő, és örült, amikor egy váratlan támadt fuvallat újabb platán levelekkel hintette be az autót.

*
             Először arra gondolt, hogy pénzért csinálja, de az a kinti pasas egyáltalán nem látszott csavargónak, sőt úgy tűnt, kifejezetten élvezi ezt a munkát. Vidáman, sőt fölényesen dolgozott, szinte boldogan, mintha éppen megszabadult volna valami nagy, nyomasztó tehertől. Nem is nézett be a szélvédő mögé, bár ha benéz sem biztos, hogy meglátja a sötétben várakozó fiatalembert. Végigtapogatta még egyszer a zsebeit. A múlt heti moziműsor, menzajegyek, meg az apró, amit a virágárustól visszakapott. Az ember odakint még mindig a leveleket szedegette az ablakról. Biztosan nem vette észre, hogy ül valaki a volánnál, különben nem motyogna magában. Vagy talán énekel? A foga közt egy sárga rózsával? A motorház tetejére dőlve, hol a tenyere élével, hol szétterpesztett ujjakkal tolta a nedves avar-takarót az üveg széle felé, aztán meg mintha vissza is maszatolt volna néhány levelet. Talán nem akarja, hogy véget érjen. Szegény hülye. Most mégis úgy tűnik, észrevette, hogy ül valaki a bogárban, egészen az üveghez hajol,… farkasszem.  A szemüvegben a fekete szélvédő csillan, a szélvédő üvegén a szemüveg tükröződik. Nem látja mégsem, nem veszi észre, csak ráfúj az ablakra és belerajzol a párafoltba valamit. Egy szívet. Elégedetten, hosszan nézi. Miféle különös dölyf vezeti a mozdulatait? Vajon lelép, ha végre befejezi?
             Rájött, hogy a belső zsebekbe kerülhetett a cigaretta. Kiment a fejéből, hogy amikor leparkolt, egy órája is van már, kifordította a kabátját. A szövetkabátból esőkabát lett. Fölösleges volt, mert a séta az esőben, úgy tűnik, ma este elmarad. Ott volt a gyufa is, meg a szobakulcs a belső zsebben. A felvillanó láng meglepte az ablak előtt ágáló levélgyűjtőt. Döbbenten ugrott el a piros bogár elől és leesett állal állt a járdán még akkor is, amikor a visszapillantó tükörben összeakadt a tekintetük. Ki lehetett? Egész úton azon töprengett, honnan volt olyan ismerős az arca. Csak amikor beparkolt a kollégium elé, akkor vette észre, hogy az ablaktörlőt elfelejtette lekapcsolni. Hazáig járatta a megszáradt üvegen. Az öregedő pasas járt a fejében még akkor is, amikor a lépcsőn fölszaladt a harmadikra, de aztán más dolga akadt, és már nem jutott az eszébe. Tulajdonképpen már soha többé.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.