Petőcz András Idegenek című, a Napkút Kiadó gondozásában megjelent trilógiájának főhőse, Anna, gyermekkorában veszíti el édesanyját és legjobb barátnőjét, átél egy terrortámadást és egy túszdrámát, nemi erőszak áldozata. Minden erejét összeszedve földalatti alagúton keresztül eljut a szomszédos országba, ahol egyelőre béke van. Ez az első rész tartalma dióhéjban. A második könyvben egy rövidke időre úgy tűnik, Anna élete sínre kerül, de a háború békésnek tűnő, új otthonában is utoléri.

Az országot hol barbároknak, hol idegeneknek nevezett katonák támadják meg, a nép földalatti városba kényszerül. Anna saját felelősségére elhagyja a látszatbiztonságot. A tengerparton lakik egy kísértetvárosban, ahonnan már mindenki elmenekült, csak egy öregasszony járja unokájával a partot, kagylókat keresve, mert más ehető nincsen a környéken. A trilógia záró részében a szereplők fogságban élnek, egyértelműen az iszlám államra hajazó világban. A kínzás és az erőszak már-már leírhatatlan, ám Anna – időközben kiderül, hogy az igazi neve Aysa –, végül mindent túlél. Megöregszik, nyolcvanhat éves, amikor megjelennek a felszabadítók. A történet végén hazatér, mert „ott van az anyám eltemetve”. „Mert meg kell találni, hol van az otthon. Hogy ne legyünk annyira idegenek, legalább saját magunk számára ne legyünk azok.”

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” – olvasom egy Lackfi János-interjúban, amelyben arra kérdezett rá a riporter, milyen életformáló versidézet volt rá nagy hatással. Nagycsütörtök van, a keresztutat hallgatom az interneten, próbálok elmélyülni, felkészíteni magam Krisztus feltámadásának ünnepére, amelyhez Lackfi János lírája kiváló „segédeszköz”, ebben a belső lelki folyamatban jó társ. Ott cseng bennem a János evangéliumából kiragadott idézet, amely életformáló hatással volt a költőre, ennek tudatában olvasom el a még kéziratformában lévő, hamarosan megjelenő zsoltáros könyvét, az Életem templomát, illetve a friss, nyomdaillatú #Jóéjtpuszit, amely szintén istenes verseket tartalmaz, csaknem kétszáz lapnyi lírát az istenképünkről, Jézusról, a Szűzanyáról, emberi gyengeségeinkről, esetlenségünkről, az örömről és a fájdalomról, a bukásról és a felemelkedésről.

„A zsoltárversekbe is bekerült sok Isten-tapasztalatom. A #Jóéjtpuszi-kötet egyes darabjai viszont sokszor a Jézussal való beszélgetéseimből jönnek. Ilyenkor egyáltalán nem én találom ki a dolgokat, csak az íráskészségemet használom.

Nem az a típusú író, aki elbújna az élet elől – kevés olyan tűzfészek van a földön, amelyet ne járt volna meg haditudósítóként, újságíróként. Az élmények idővel szépirodalommá érnek, az utóbbi időben leginkább prózákká, de Jászberényi Sándor a versírást sem hagyta el. És immár „nyugati történeteket” is olvashatunk tőle, legutóbbi elbeszéléskötetének alcíme szerint. – Az alkotóval többek között valóság, előítéletek, mitológia és írás viszonyáról beszélgettünk, és arról is, mit tesz a „felhajtás” az íróval.

„Éjszaka értünk oda. A város sötétben állt, a külváros kiégett épületeit tüzek fényei világították meg, lázadók melegedtek körülöttük a fagyos éjszakában.
A főtéren napszaktól függetlenül tömeg volt. Néha a levegőbe lőttek a fegyveres férfiak, amikor hírek érkeztek a harcokból. Ha jó hírek, azért, ha rossz hírek, akkor azért.” – Jászberényi Sándor novellája.

„Krisztus minden évben eljön,
tavaly is itt volt, a karanténtavaszkor.
Moha zöldje a bűnbocsánat,
az ég megváltó kék,
nézz fel rá, és szakíts magadnak
a feltámadásból egy fehér csokorral.” – Varga Melinda versei.

E beszélgetést már lezártuk, amikor kiderült az örömteli hír: Varga Melinda József Attila-díjat kapott. Az elismerés szép fénypont a pályaíven: tizenöt éves korában jött el Gyergyóból, a szíve azóta is „ingázik” a falu nyugalma és a város nyüzsgése között, és ez verseiből is visszaköszön. Mióta pályakezdő tehetségeket mentorál a Kárpát-medencei Tehetséggondozóban, Budapesten is sokkal több időt tölt. S bár a karantén a költői énjének kedvező visszavonulás-elcsendesedés időszaka lett, tele van tervekkel, és Varga Melinda terveiből mindig különleges dolgok születnek. – A költőt, a szerkesztőt, a mentort kérdezte levélben Laik Eszter.

„Ötévesen azt gondoltam, / lepedőfehér a mennyország, / szárítókötélen táncolnak az angyalok...” – Varga Melinda versei.

„Varga Melinda könyvében ugyanis a műfaji konvenciókon túl fontosabb a játék. Aminek azért mégiscsak szabályai – játékszabályai – vannak. A szabályok viszont – a helyszíni riporttól eltérően – nem előzetes elgondolás szerint alakítják a szöveget, hanem az egyes szövegek jelölik ki őket.” – Lakatos-Fleisz Katalin kritikája Varga Melinda A fásult kebelnek nincs költészete című kötetéről.

„A halál gondolatának metamorfózisa, a nemlét hínárja, melyre érzelmi hálót sző a költő, majd megcsillantja a boldogság reményét. A boldogság eszményi érzelmi állapotot fejez ki, melyre mindannyian áhítozunk, a pacsirták ugyanúgy, mint a sasok.” – Böszörményi Zoltán esszéje Varga Melinda költészetéről.

„Mezítláb szaladok a mezőn, / a nedves avartól / ráncos lesz talpamon a bőr, / foszforeszkáló sárga fák / aranya borul a földre...” – Varga Melinda versei.

A tóban tükröződő vízesések
Kitartóan zuhognak az ég felé.

csontjaival már meszet oltott
az idő.

„Templom a természet” – ezt tudjuk Baudelaire óta. Számomra tényleg. Egy hely, ahol nem kell tevékenyen részt vennem, csak figyelnem és éreznem. Még azzal is kiegészíteném a dolgot, hogy a lírámban a természetköltészetet sokszor összeszövöm a szerelmes versekkel. Az állatos verseket pedig a családi lírával.” – Viola Szandra és Halmai Tamás beszélgetése Acsai Rolanddal