Pete Anglich kezében is ott volt már a Colt, de nem kellett használnia. Waltz lassan, oldalvást a földre rogyott. Arca és véreres, nagy orra a szőnyeg bolyhába nyomódott. Bal karja még mozdult egyet, mintha hátra akarna nyúlni.

Soha egyetlen év leforgása alatt ennyi jó barátot nem vesztettem. Kányádit most nem is említem, csak azokat, akikkel életem folyamán rövidebb-hosszabb ideig meghatározó személyes kapcsolatban voltam.

Mi az, hogy meghatározó? Könnyű erre válaszolni: aki nélkül nem pont ilyen lennék, nem pontosan az lennék, mint aki vagyok.

Bréda Feri.

A Champs Elysées könnyben úszik. Könnygázgránátok füstjében, s e pillanatban, amikor ezt írom, 2018. november 24-én, szombaton délután, ágyúdörgés hallatszik a bulvár felől, ahol Ödön von Horváth oly furcsa halált halt.

Mándyt olvasom, és egyszer csak ráeszmélek, hogy anyai nagyanyám is száz éves lenne idén. Akár még fizikai valójában is itt lehetne. Persze mit kezdene ő, az 1918-ban született, a mi 2018-unkkal, ha egyáltalán kinézne még az ablakon, ha hallgatna rádiót, és nézne televíziót...

A nyolcvanas évek elején találkoztam vele utoljára, Aradról utazván a szeretett szomszéd városba, Nagyváradra, ahová családi szálak fűztek, s kamaszkori, öröknek tűnt barátság.

Kétezer-négy egyik hűvös – őszi? téli? – estéjén találkoztam először vele. Akkoriban már nagyjából másfél éve fárasztottam Budapest irodalmárjait különböző verseimmel, nem ritkán vizuális költeményekkel – de volt közöttük néhány szerkesztő, akinek tetszettek az elszállt dolgaim, például Szondi György, akinek jóvoltából akkoriban jelent meg Hosszú árnyékok földje című, második (Magyarhonban első) verseskötetem. Ennek a bemutatójára jött el Papp Tibor a Magyar Műhely Akácfa utcai galériájába. Közhelyes, de pontos megfogalmazás: kitüntetett a figyelmével.

Kosztolányi Dezső az Esti Kornélban, ebben az édesbús könyvben leírja hőse egy képzelt találkozását (vagy talán sajátját?) egy özvegyasszonnyal.

Esti ugyebár költő, s a nő hozzá, mint híres szerzőhöz: pénzért jött.

Alázatos kérelmének nyomatékosítása végett előadja családja s hozzátartozói minden búját és baját, Ádámtól és Évától kezdve. Esti végtelenül unatkozik, ez őt nem érdekli: az asszony szava kiszámítható, s az efféle alázatos kérelmeket egészen jól ismeri már.

Ez az egész csupán élet: unalmas élet. S az élet legfeljebb csak munkaanyag lehet.

Végy egy megfelelő házat, udvarral, vagyis békebeli udvarházat. Nem kell messzire menned, a Maros festői völgyében, jó félúton Aradról Déva felé, a Soborsin névre hallgató helységben, kőhajításnyira egy igazi királyi palotától, a főutcán húzódik meg szerény homlokzat mögött egy múltból visszavarázsolt, de a modern komfortigényt is maradéktalanul kielégítő épületegyüttes, hangulatos kertet s pazar teraszt övezve. Ez a repkény helye.

Őszies, hamiskás, huzatos és tiszavirág életű. A Csíki- és Gyergyói-medencékben csak a lájbit szokták kigombolni ilyenkor. Ott ilyen állat nincs is, hogy nyár. A helyiek csúfosan úgy mondják: ez a hűtőszekrény alja, a pokol jégcsapos, zimankós tornáca, az Isten ostora, Árpád apánk végzetes tévedése a népvándorlás idejéből.

A székely nyár

Éjjel fél három van, az Insomniában megindultak a fények valamerre. A földszinti betonteraszra kihelyezett italhűtők élesfehér, a kocsma gyérzöld és piros lámpái körbe-körbe mozognak, de a természetes fény mintha végleg elkerülné Kolozsvárt. 2018. augusztus 24., péntek, Magyar Napok. A morajlás nem csitul, ahogy szivárognak el a magassarkús, minibe öltözött nők és topis, nevető tinédzserek, úgy erősödik fel a hangja egy óriási szakállba vesző szájharmonikának. Régi kommunista nóták, Székely Himnusz, miegymás, ami összekeveredve a felszínre törhet ebben az órában egy idős íróból.  

Vajda Boróka képes jegyzete a Hajdúböszörményi Írótáborról.

Erről a névrokonról, erről a fiúról, akit Brédának hívtak, mint egy brabanti várost, talán saját verssoraival mondhatjuk el a legfontosabbat, mely strófáról majd felismerhető lesz a hely, hogy hova temettük – ha jónak látjuk, hogy sírját ezekkel a sorokkal jelöljük meg.

A nyolcadik Kolozsvári Ünnepi Könyvhét nekem még csak az első, mert alig egy éve élek Erdélyben. A magyarországi könyvhetektől, könyvfesztiváloktól sosem vártam azt, hogy begyökereztessenek a városba és a hely szellemiségébe. De most nem tudok mást figyelni, csak azt, hogy mi és ki visz beljebb, közelebb, mi tehet – nem másvalakivé, hanem mégiscsak – ittenivé.

Három órát beszélgettünk, gyerekkorról, Déváról, a felolvasónődről, a világról, a szellemről, a párizsi évekről, a nőkről. A nyilvánosságnak szánt változatból a lényeg persze kimaradt. Ha sok mindent mond el az ember, bolondnak nézik, vágjunk. Tudjuk, mi! – kacsintottál, s meggyújtottad a huszadik cigarettát is, nagyokat köhögve, káromkodva közben.

Nncs sok időm a gondolkodásra, vészjóslóan fenyeget az ollóval, már nem a hajam féltem, hanem a fülem, a végén úgy járok, mint Van Gogh. – Varga Melinda tárcája.

A tíz parancsolat nem népszerű, nincs feltüntetve a metróaluljáróban, pólóra sem nyomtatják, mégis örökérvényű. Vallástól függetlenül magába foglalja a kimondott és nem kimondott szabályokat. Sok esetben megpróbáljuk kiforgatni, átfogalmazni, de az alap ugyanaz: a hat napon át teremtett világban élni, és élni hagyni.