Nem győzök betelni a vad gyönyörű fejével, szürkéből rozsdavörösbe játszó bundájával, amely megvillan az őszi avaron, a reggeli napfényben. Nem vesz észre minket. Lázasan keres valamit. Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy ide-oda szalad.

Amikor 1985-ben Balatonfüreden személyesen is találkoztam a költővel, már több mint harminc éve élt a közeli Pécselyen. Kezdő magyar tanár és könyvtáros voltam, s a legfiatalabb szerzője a fürdőváros első irodalmi antológiájának, a Hajnali szélnek. Bodosi György volt köztünk a legidősebb és legismertebb poéta, Pécsely és egyben a környező települések körorvosa. A település adott már tollforgatókat a magyar irodalomnak: Pécseli Király Imrét, a prédikátorköltőt, aki az első magyar ábécéskönyvet írta a 17.

Az első emlékem négy-öt éves koromból származik, és a 102 évvel ezelőtt történt, gyalázatos békediktátumnak nevezett, országunk megcsonkításáról szóló gyalázatos rendelkezéshez kapcsolódik. Pogácsát sütöttünk a nagyanyámmal, aki csalódottan megjegyezte, hogy sokkal finomabb lenne, ha nem külföldről behozott sót használnánk, hanem hazai, erdélyi sót. De Erdély már rég nem a miénk, elvették tőlünk. Kék szemei a távolba révedtek és könnyfátyol borította be őket. Nem tudtam, mi az az Erdély, és miért lehet ott finomabb a só.

Lényin ragyilszja v Szimbirszke… így magoltuk be az orosz memoritert, hozzátéve, hogy tyipér Uljánovszk. Vagyis az egykor Szimbirsznek hívott település ma Uljanovszk névre hallgat. Azt hittem, ’91-ben Leningráddal együtt Szimbirszk is visszakapta eredeti nevét, de nem, megmaradt Uljanovszknak, vagyis Lenin városának. Mellesleg Leningrád is megmaradt, legalábbis a várost magában foglaló régiót továbbra is így hívják: Leningradszkaja oblaszty.

Talán várnod kellett volna. Lehet, rossz helyen kerested a hitet, a megértést, a barátságot, lehet, hogy néha becsaptad magad. Kimondtad mindig, amit éreztél, megrántottad a vállad, ha óvatos jótanácsok körbe vettek és le akarták fogni kezed, vagy befogni pörös szádat. Toporzékoltál volna, de férfiként már nem lehetett, hát beleüvöltötted a langyos csöndbe, hogy „mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni”, és lemondóan tudtad, és magadnak bevallottad, roskadva állva a vakfoltos tükör előtt, hogy „ilyen vagyok én és sose leszünk mások.”

Az közismert, hogy a Druzsba csillagkép öt csillagból áll. Ez a fogantyúja, ez a benzintartály, s az a három pedig maga a fűrész, a penge…

…a tárgyak megállíthatatlanul szaporodnak, demográfiai robbanásuk pedig már az emberi faj fennmaradását fenyegeti. A sokadik lomtalanítás után keserű malíciával állapítjuk meg, hogy amennyi felesleges kacattól megszabadultunk, annak legalább a kétszeresét hordtuk vissza a lakásba a mások által kidobott holmiból.

Minden arc titok. De mitől az? A lélek hullámzásától. Átélt és remélt élményektől. Annyit érsz, amennyit róla leolvasnak. Előbb beszél hozzád, mintsem a szavak elérnének. Melyiket mutatod? Azt a hamisat, amelyik az élet során kialakult, vagy az igazit, az eredetit?

„Az ég látja lelkem, ha valami cinikus földönkívüli-csürhébe botlanék, akik fémből készült térdüket csapkodva vihognának a humán lények elmaradottságán, teljes mellszélességgel megvédeném a Homo sapiens bölcsességét.” – Laik Eszter tárcája.

A gimnáziumi osztályfőnökünk utolsó osztálya voltunk. A rendszerváltás éveiben, 1987-től 1991-ig. Kevés fiú, sok lány, rengeteg probléma (főleg velünk, fiúkkal). Sokat köszönhetünk neki. Ő nekünk talán néhány ősz hajszálat. Persze, ez alighanem túlzás. Nálunk sokkal rosszabbat is megélt.

A vakokra egy újfajta veszedelem fenekedik: az elektromos bérrollerek. És még csak nem is a hangtalanul, suhanó szellemként száguldozó példányaik, sokkal inkább a mozdulatlanok.

Sántha Attila Fehérlófia, az Isten fia című esszéje az októberi hónap legolvasottabb tartalma volt az Irodalmi Jelen online felületén. A rendhagyó téma szerzőjét ennek apropáján arra kértük fel, hogy a hét minden napjára írjon egy-egy székely szóhoz helytörténeti, nyelvészeti magyarázatot, amelyet Ádám Gyula fotóművész munkáival illusztráltunk. 

A Fehérlófia, az Isten fia című esszét az alábbi linkre kattintva olvashattják el: 

Vajon hogyan lehetséges, hogy száznegyven évvel halála után még mindig a világirodalom legnagyobb hatású alakja? – Hudy Árpád írása Dosztojevszkijről.

A férfi mindent hallott. Lopva végignézett rajtuk. Az egyik lány még melltartót is elfelejtett felvenni, de fejletlen idomai nem nyújtottak izgató látványt. A másik épp ellenkezőleg, a nyakáig feltornyozta a melleit; annyira összeszorította a melltartót, amennyire csak az anyag engedte. Így sem volt izgatóbb. A harmadik a fenekét emelte ki, ám ettől sem lett vonzóbb.