Először 2012 késő nyarán találkoztam Esterházy Péterrel. És utoljára is.
Mivel ugyanannál a német kiadónál voltunk, a Hanser Berlinnél, a kiadónk bemutatott minket egymásnak. Péter németül kezdett beszélni, de én jeleztem neki, hogy bár hosszú ideje alapvetően német ajkú vagyok, magyarul is tudunk kommunikálni. – Scheer Róbert írása.

1904 július 14-én a németországi Badenweiler szanatóriumában  végleg lezárták egy beteg kórlapját. Kora: negyven év. Állampolgársága: orosz. Foglalkozása: orvos. Elhalálozásának oka: tüdőbaj.

Anton Pavlovics Csehov az emberélet útjának felén a világirodalom halhatatlanjai közé költözött.

Thakács kabátujjával letörölte az ablakból a páraréteget (vizessel igyekezve eltüntetni vizest), s hosszan bámult ki a vigasztalan-szürkéssárga, pszichedelikus tájra. A felmagzott kórókra, a félbemaradt kábelfektetési munkák során felhalmozódott, fekete-sárga földhalmokra. A kétféle színű föld élesen elvált egymástól, nem keveredett (látható volt a közmondásbeli sárga föld).

Talán esni fog ma este, erre gondolok. Megyek futni és esőben nem látszanak a könnyek. Lehetne végre sírni. Ez is egyfajta kegyelem volna. Kicsike kegyelem, semmiség ahhoz képest, hogy a kíntól feszülő test helyett úgy hal meg az ember, hogy nem ébred föl, de mégis csak kegyelem.

„Sokan felteszik a kérdést, mit keres Poncius Pilátus a keresztény világvallás hitvallásának, krédójának szövegében. Hiszen súlyos bűn terhelte lelkét: parancsára megfeszítették a második isteni személyt.” – Utry Attila húsvéti tárcája.

Bár a Partiumban gyakran jártam, a szilágysági Kraszna méltán híres gótikus templomában, amely a 14. században épült, sajnálatos módon még nem. Hogy mégis tudok róla, az egy krasznai baráti lelkészcsalád tagjaival való kapcsolatunkon kívül az évszázadok óta református templomként szolgáló épület kazettás mennyezetének, s különösen is az egyik, sok művész (írók és fény-írók!) figyelmét felkeltő kazettának köszönhető.

Nagy port kavart a Sopsits Árpád rendezte Mellékszereplők című film Pécsett rendezett pódiumbeszélgetése, melyen a főszereplő Farkas Franciska színésznő utólagos állítása szerint a műsort vezető Balogh Robert – azok után, hogy késett és nem látta a filmet – lenézően beszélt hozzá, sértegette, provokálta őt, rasszista módon nyilvánult meg és „cigányozott”. Balogh Robert közzétett válasznyilatkozata szerint („Hogyan lettem rasszista?”, a szerző Facebook-oldala) szó sem volt ilyesmiről – épp ellenkezőleg.

A Deák tér mellett keressük a Zsimbi Stúdió Galériát, egy régi, gangos bérház udvarán meg is találjuk: aprócska lakás, amit a hangversenyzongora és a kötetbemutatóval kombinált kiállításmegnyitóra összegyűlt kultúrnép még szűkebbre formál. Úgy zsugorodunk bele a térbe, ahogyan napjaink értelmiségi diskurzusa, az egész kultúremberi létezés horizontja zsugorodik össze a magaskultúra fennhordott tornyaiból az ilyen zugszalonokba. A tovatűnt polgári létezés éthosza és mítosza, több egykori úri szalonra való szellemiség sűrűl egybe meghitt házibulinyi agóra-buborékunkban.

Meglátok a könyvhéten egy magas, délceg alakot, olyan donkihótés figura – van az egész megjelenésében valami… patinásan avítt polgáriság? Kopott délcegség? Egyre tűnékenyebb, de annál jólesőbben méltóságteljes régimódiság? Apponyi Albert gróf ilyen a régi fényképeken. Őszszakállú szikárság. Futok, kiabálok:

– Szathmári István!

Tavaly két, figyelemre méltó  könyve is megjelent Gazda Józsefnek. Az egyik, A XX. század, ahogy megéltük, a Székely Könyvtár sorozatban Csíkszeredában; a Miért is éltem? Budapesten, a Hét Krajcár Kiadónál.

A tiszta rímeket olyannyira kedvelő nyugatosok közül Kosztolányi Dezső talált rá először a ’legerősebb’ és a ’merő seb’ szavak szép egybecsöngésére. Mégpedig egy Maupassant-vers fordítása közben:
 
Guy de Maupassant: A paraszt Vénusz
 
„Ő ülve nézte ezt egy vén fa mellől,
vad büszkeség szállt szemgolyóiból,
és leste onnan, hogy ki győz s mikor.
Aztán felé rohant a legerősebb,

1965 és 1970 között a Franciaországi Lille egyetemén magyar lektorként dolgoztam, és a tanítás mellett a francia új regény témájában végeztem kutatásokat. Hazaérkezésem után az akkori Művelődési Minisztérium Nemzetközi Kapcsolatok Főosztályára kerültem. 1971-ben a Minisztériumhoz érkezett egy meghívás a július 20. és július 30. között Cerisy-la-Salle Nemzetközi Kulturális központjában rendezett az Új regény: tegnap és ma című tudományos konferenciára.

Nem is tudom, mikor találkoztunk először, de bizonyosan valamikor a kilencvenes években, a szüleimnél. 2002-ben vettem részt először Madách Szimpóziumon, amelyet akkor már csaknem egy évtizede szervezett. Balassagyarmat, Csesztve, Alsósztregova, Horpács, Kékkő, Érsekvadkert, az egész történelmi Nógrád megye számomra elsősorban két embert jelent: egyet, aki százötvenkilenc éve, s egyet, aki alig két hónapja halott: Madách Imrét és Andor Csabát. Aligha létezett olyan ember, aki utóbbinál többet tudott volna előbbiről. És aligha fog létezni ilyen a jövőben.

Az íráskutató matematikus, József Attila- és Herczeg Ferenc-díjas tanár, költő, író, újságíró, esszéíró – igencsak gazdag életutat bejárt – Mandics György nyolcvanadik születésnapját ünneplő irodalmi estet február 7-én rendezték meg a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Ötpacsirta Szalonjában. Az alkotó verseiből Böszörményi Zoltán olvasott fel, amelyet Bánkövi Bence csellójátéka kísért. A felolvasást követően Böszörményi Zoltán és Turczi István kérdezték az ünnepeltet.

Három háborús karácsony, három különböző ember karácsony szavai, három különböző hangnem. Ami mindegyikben közös, az a család utáni vágy. Lám, a karácsony a család ünnepe. A szereteté, persze, ám annak legkézzelfoghatóbb, leginkább tapintható megnyilvánulása a család. (Egy évszázada legalábbis mindenképpen az volt.)