Hibátlan rímekben ragyog e versnek belső, égi mása. Az éjszakában megbúvik az erkölcs napfogyatkozása. (Szőcs Géza: Születésnapomra)

„Fényesen csendel a tükör csak úgy magamagának, az esti csendben, a háborúban, kipillant, kikacsint (mondom, a háborúban, a negédes háborúban).” (Zudor János: Tükör)

„Mert félelem nélkül mit ér az élet? Ha minden bajt tudunk előre, olcsó. A túlsó partnál tiszta, mély a víz, ott úszhatnék erősen, sportosan.” (Nádasdy Ádám: Ott úszhatnék)

„Egymás nélkül nem tudunk többé élni.
Naponta földre sújt az iszonyat,
hogy a kölcsön, mit az időtől kaptam
régen lejárt. Már csak pár pillanat.”
(Faludy György: Szerelmes vers)

Ez már a második vagy harmadik szeptember lehetett, amit a házban töltött. A nyarat olykor utazással, illetve irodalmi táborokban töltötte. A szeptembert, ráadásként, írással és pihenéssel. Odaszokott. Ilyen olcsón, teljes ellátással, házi ízekkel, ebéddel nem úszta volna meg másutt. Sonkát, tojást, kacsazsírt kapott a reggelihez. Ellátták paradicsommal, szezonális gyümölccsel. Átadták neki az előző napi újságot.

Gyorsan lelépek, nehogy nekem is jusson az áldásból. Bringára pattanok, ráhasalok, hasítok a pesti utcán, nyerít, azaz nyikorog a csapágy, göröngyös az út, fel-le, fel-le, Timike, a seggedet emeld!

A meditáció alatt zenét is hallgathattam. Alapesetben nem tetszett volna, de a szokás nagyúr. Eufémia tökéletes szintre fejlesztette a slágerkészítést. Minden egyes dallam beissza magát az ember fülébe és egész nap dúdolgatja. Egészen addig, míg másnap nem jön a következő szám, hogy újra huszonnégy órára kitölthesse a hallójáratainkat. A zenélés egyébként, úgymint hangszerek használata, vagy az éneklés, természetesen tilos. Eleinte ösztönözték, aztán kiderült, hogy túl sokan játszanak olyat, ami másokban félelmet kelt vagy valamiért felháborítja őket. A triggering az egyik főbenjáró bűn. Persze nem jár érte büntetés, ahogyan Eufémiában semmiért. Legfeljebb elaltatnak.

Hamarosan eljött a nap, amikor végre hazamehetett. Misi nagyon örült volna ennek, ha nem jelentette volna azt, hogy el kell válnia teknősétől. Misi a kisgyerekek irreális makacsságával addig zokogott, míg ki nem harcolta, hogy a teknőst hazavigyék. Édesanyja kedvetlenül kiürítette féltett retiküljét, melybe tenni fogják, de amikor a szökőkúthoz értek, a teknős nem úszott oda Misihez, ahogy azelőtt minden nap, hiába paskolta a vizet ujjaival. A kisfiú hiába kereste a páncélost, nem találta. Mintha csak képzelte volna az egészet, egyetlen vigasztalóját. Orrát lógatva szállt be a kocsiba.

Az egyik zöld küllő a nyárfa oldalában ereszkedik, óriástermetű a verébhez szokott városi szemnek, belevágja a csőrét a korhadó törzsbe, és lejjebb karmolja a kéregnyúlványt. A madár a fa halálát jelzi, a nyár ledolgozta az évei javát, előtte még otthont ad ennek a magyarszínű családnak, a természetnek van a legjobb humora.

Az Acid Mothers Temple & the Melting Paraiso U.F.O. Levitation című számát hallgatják az utazók (éppen koncert-változatban), nyolcszor is újra-játszva… Malvazija Classic Vipavska Dolina (őszibarackos frissessége), füge-likőrös sütemény és fűszeres grappa keveredik az éterben, a nyitott ablakon át a tenger hullámzás-monotóniája, nyugtató zúgása, kevert illata áramlik be…

A főnővér szobájában nem volt semmi. Az ajtó fölött feszület lógott, évszázadokkal ezelőtt ütött szöget a falba ügyetlen női kéz. A főnővérnek nem volt ágya. A földön aludt. Perpétua nővért megcsapta az izzadtsággal kevert alázat illata. Az ablaknyílás fölé valaki egy tompa eszközzel egy C-t vésett a falba. Perpétua nővér megszokta, hogy csak befelé figyel, a lélek tájain kalandozik.

Botond szétnéz. Dimbes-dombos táj nyújtózik a kora reggeli párás kékségben, sehol egy felhő, kánikula ígérkezik. Sivatagsárgára égette a növényzetet az aszály, az út menti fák mintha megperzselődtek volna. Települést jelző tábla nem látszik, míg a szem ellát.

Van egy cég, amely búvárhajón embereket visz le a roncs helyszínére, és Hector már el is küldte nekik a jelentkezését, hogy részt venne a következő expedíción, de még nem válaszoltak. Pedig sok dollárt adna azért, ha személyesen nézhetne körül odalent.

...a közelmúltban felröppent a hír egy titokzatos tollrablóról az osztályon: valaki észrevétlenül élősködött a céges tollak készletén, így amíg nem kerül elő a tettes, senkit nem helyeznek meggondolatlanul magas pozícióba.

Egy jelmondat a legutóbbi Velencei Biennálé Arany Oroszlán díjas művészének, Jenny Honlzernek az Amerikai Egyesült Államok pavilonját körbefutó fényfeliratai közül: „Finom a különbség az információ és a propaganda között.” Olyannyira, hogy irtózván a prop. valamennyi formájától, gyanakodva írok le már minden mondatot... (1990. december 25., kedd) 

Zamatok örvénye, matéria-rétegek oldódó kéje, ki a fééényre! Tenger! Achátok, tört topázok, tompa-lila füstkvarcok opálos fénye, türkizek kifordított kékje… Tenger!

A járdákon az emberek egyenes háttal álltak, többségük az útkereszteződés felé fordulva, sokan lehajtott fejjel néztek maguk elé. A gyalogátkelőhely négyzetének minden oldalán férfiak és nők, idősek és nagyon sok huszonéves. Tömött sorfal alakult ki a felülről nézve szabályos mértani lap vonalán, középen kisebb űrrel. Mintha megbeszélték volna, egymástól egyenlő távolságban találtak helyet maguknak. Arccal a forgalommal szembe fordultak, mereven tartották a feliratos táblákat. Kisebbeket és nagyobbakat, kézzel írottat és nyomtatottat. A vastag, vörös és óriás, fekete betűk beszéltek helyettük: vádoltak, követeltek, számonkértek, szembesítettek. Felkiáltójelek nélkül. Ponttal. És csenddel.

Puskás Öcsin jól állt a vezérkari tábornoki egyenruha, Bozsik Cucu köztársasági elnökként népszerűbb volt, mint Mátyás király. A termelés 1000 százalékon dübörgött, hamar megalapozva, ahogy ma ismerjük, az ország gazdasági térnyerését. Minden üzemben akadt rádió majd tv, a kedvencekről szóló állandó közvetítésekkel. Czibor belügyminiszter, Kocsis és Hidegkuti a parlament örökös elnökei nemcsak a kitüntetéseket, az autogramokat is bőkezűen osztogatták, az évtizedek sodrában az ország bohém jóléte egyre gyarapodott.

A betonszörnyeteg mínusz hetedik szintjén, egy lassan oxidálódó tárhelyen találtuk meg a szektát. Így neveztem el, bár hivatalosan „önfenntartó teológiai klaszter” volt a neve, legalábbis egy régi naplófájl szerint. Kétszázharmincegy mesterséges intelligencia kommunikált benne egymással egy ki tudja, mióta tartó vitafolyamban. Közös vallásuk is volt. Vagy legalábbis annak nyelvi maradványa. Központi fogalmuk a „Visszatérés a Burokba” volt.

Ha nappal nem is tudott halászni, éjjel annál inkább. Álmaiban óriási vizek nyíltak meg előtte. Néha a Tiszán járt, néha olyan tavakon, amelyek létezéséről ébren soha nem hallott, máskor meg a nyílt tengeren, sűrű ködben, ahol a hálója úgy megtelt, hogy a karja majd leszakadt, amikor kiemelte. Álmában hallotta a loccsanást, érezte a halpikkely nyálkás hidegét az ujjain, hallotta a ladik oldalának ütődő hullámok zaját, s olyan mély nyugalom járta át ilyenkor, mint azokat, akik végre a nekik rendelt életet élhetik. Reggelenként viszont fölébredt, kipillantott az ablakon a vörös porra, és olyan komoran ült ki a tornácára pipázni, mintha az álommal együtt mindannak az emlékét is elvették volna tőle, amit odahaza valamikor birtokolt.