Van egy cég, amely búvárhajón embereket visz le a roncs helyszínére, és Hector már el is küldte nekik a jelentkezését, hogy részt venne a következő expedíción, de még nem válaszoltak. Pedig sok dollárt adna azért, ha személyesen nézhetne körül odalent.

...a közelmúltban felröppent a hír egy titokzatos tollrablóról az osztályon: valaki észrevétlenül élősködött a céges tollak készletén, így amíg nem kerül elő a tettes, senkit nem helyeznek meggondolatlanul magas pozícióba.

Egy jelmondat a legutóbbi Velencei Biennálé Arany Oroszlán díjas művészének, Jenny Honlzernek az Amerikai Egyesült Államok pavilonját körbefutó fényfeliratai közül: „Finom a különbség az információ és a propaganda között.” Olyannyira, hogy irtózván a prop. valamennyi formájától, gyanakodva írok le már minden mondatot... (1990. december 25., kedd) 

Zamatok örvénye, matéria-rétegek oldódó kéje, ki a fééényre! Tenger! Achátok, tört topázok, tompa-lila füstkvarcok opálos fénye, türkizek kifordított kékje… Tenger!

A járdákon az emberek egyenes háttal álltak, többségük az útkereszteződés felé fordulva, sokan lehajtott fejjel néztek maguk elé. A gyalogátkelőhely négyzetének minden oldalán férfiak és nők, idősek és nagyon sok huszonéves. Tömött sorfal alakult ki a felülről nézve szabályos mértani lap vonalán, középen kisebb űrrel. Mintha megbeszélték volna, egymástól egyenlő távolságban találtak helyet maguknak. Arccal a forgalommal szembe fordultak, mereven tartották a feliratos táblákat. Kisebbeket és nagyobbakat, kézzel írottat és nyomtatottat. A vastag, vörös és óriás, fekete betűk beszéltek helyettük: vádoltak, követeltek, számonkértek, szembesítettek. Felkiáltójelek nélkül. Ponttal. És csenddel.

Puskás Öcsin jól állt a vezérkari tábornoki egyenruha, Bozsik Cucu köztársasági elnökként népszerűbb volt, mint Mátyás király. A termelés 1000 százalékon dübörgött, hamar megalapozva, ahogy ma ismerjük, az ország gazdasági térnyerését. Minden üzemben akadt rádió majd tv, a kedvencekről szóló állandó közvetítésekkel. Czibor belügyminiszter, Kocsis és Hidegkuti a parlament örökös elnökei nemcsak a kitüntetéseket, az autogramokat is bőkezűen osztogatták, az évtizedek sodrában az ország bohém jóléte egyre gyarapodott.

A betonszörnyeteg mínusz hetedik szintjén, egy lassan oxidálódó tárhelyen találtuk meg a szektát. Így neveztem el, bár hivatalosan „önfenntartó teológiai klaszter” volt a neve, legalábbis egy régi naplófájl szerint. Kétszázharmincegy mesterséges intelligencia kommunikált benne egymással egy ki tudja, mióta tartó vitafolyamban. Közös vallásuk is volt. Vagy legalábbis annak nyelvi maradványa. Központi fogalmuk a „Visszatérés a Burokba” volt.

Ha nappal nem is tudott halászni, éjjel annál inkább. Álmaiban óriási vizek nyíltak meg előtte. Néha a Tiszán járt, néha olyan tavakon, amelyek létezéséről ébren soha nem hallott, máskor meg a nyílt tengeren, sűrű ködben, ahol a hálója úgy megtelt, hogy a karja majd leszakadt, amikor kiemelte. Álmában hallotta a loccsanást, érezte a halpikkely nyálkás hidegét az ujjain, hallotta a ladik oldalának ütődő hullámok zaját, s olyan mély nyugalom járta át ilyenkor, mint azokat, akik végre a nekik rendelt életet élhetik. Reggelenként viszont fölébredt, kipillantott az ablakon a vörös porra, és olyan komoran ült ki a tornácára pipázni, mintha az álommal együtt mindannak az emlékét is elvették volna tőle, amit odahaza valamikor birtokolt.

A bátyám cseresznyét lopni ment a nagydomb mögötti gyümölcsösbe. Gyöngyvér háza előtt elhaladva feltűnt neki, hogy csukva van a kerti kiskapu. A kíváncsisága űzte, halkan mozdult a keze alatt a rozsdás kilincs.

Houellebecq könyvei rányílnak Pelevin világaira, majd visszarévednek… A depresszív, szenvedélybeteg főszereplők érlelt kék-fekete sajtok és válogatott vörösborok között már-már fullasztó, mondhatni: mérgező Szerotonin-adagokra áhítoznak, miközben félrebeszélve, szexuális kalandokon ábrándozva szoronganak tovább… 

Vasárnap reggel tisztán és ünneplőben mentünk a templomba, néma menetben, a házak kiürültek, a vonuló utca hízott, egy-egy elkésett kakas kukorékolt. A férfiak a jobb oldalon, az asszonyok a bal oldalon zengték a zsoltárokat, az egyetlen színes folt az Úr asztalán bólogató ölnyi kardvirágcsokor volt. Ezek az előző nap még a szomszéd kukoricása szélén álltak sorfalat, amikor átosontunk a kertek alatt, hogy megdézsmáljuk a szilvafa éretlen termését.

A kígyó magányosnak érezte magát, és ha ez még nem lett volna elég, mind nehezebben tudott megfordulni az egyre szűkösebbnek tetsző folyóban. Egy idő után már egészen a torkolatig kellett úsznia, ha szeretett volna a vízben megfordulni. Felfelé még rosszabb volt a helyzet: a forrásvidéken éles sziklák közt kellett nehéz testét a partra vonszolnia, hogy aztán újra vízre szállhasson.

Üstökösök egészen gyakran keringenek mostanában, de az egyik csak 1350 évente szokott visszatérni, a másik meg egyenesen a Naprendszeren kívülről érkezett. Az előbbi a furcsa Lemmon névre hallgat, az utóbbinál pedig felmerült a gyanú, hogy egy idegen civilizáció terméke. Na persze, mikor a farka is fordítva áll. De az elsőről senki nem hitte azt, hogy ufó.
Az eset egy párbeszéddel kezdődött.

Be kellene mennem az órára, de úgy döntök, legalább az elsőt teljesen ellógom. Szerencsére Tratyi bának eszében sincs a teremhez kísérni, pedig benne van a szabályzatban. Bemegyek inkább a fiúvécére, elszívok egy szál Carpați-t, amitől egész tökös gyereknek érezem magam. Rágyújthattam volna még a parkban, de nem, én itt akartam. Magamban röhögök.

...A háromszoros adózásunktól én is hihetetlenül ki vagyok borulva. Ha csak szóba jön, felmegy a vérnyomásom, tessék csak nézni, hogy’ remegnek az ujjaim! Egyszer a bevétel után nettózunk egyet, ugyebár, aztán a bruttónkból megint csak el kell különíteni a kötelezőket az államnak, majd a boltban a fizetésünk még huszonhét százalékát elveszítjük az áfa miatt. Higgye el, ez engem is felbosszant, csak szerettem volna elmondani, hogy itt, ennél a vállalatnál nagyra értékeljük ezt a rengeteg munkát, amit a cégemért, khm, cégünkért tesz. No, de rövidre is kell zárnom, mert el kell hoznom a gyereket az óvodából...

Villa Cassa! Rodostói-ház (Hóhér-bástya), Szent Mihály-kápolna, Lőcsei-ház, Jakab-palota: megannyi gótikus(ok) – és neo-okok… Macskaköves, önmagukba is (vissza) kanyargó sikátorok, mint nedűkkel hűtött sok-sok torok: mind csobogva tágul, éj-bársonyos buborékoktól szikrázik, selymesen kacag, csendesedik (belső patak)… Lélegzik a város apraja-kassa, egykori polgári kasztja, napban-holdban: s mid-mind jól van…

– X-nek ringyója van! – panaszolja X-né felháborodva. – Beszélj a fejével, régi barátok vagytok – mondja. – Vén fejjel, hogy tehetett velem ilyet?

Könnyét törli, öklét rázza.

X-ék régi jó barátaim. X-szel több, mint négy évtizede ismerjük egymást, még az egyetemről. X-né „csak” két évtizede csatlakozott hozzánk, mint X harmadik felesége.

Hogyan és miért történt, hogy a bomba, amely fényes nappal közelített az iskolához, végül nem abban a teremben robbant, ahol ő, Rita egyedül ült a zongoránál, hanem az osztályba csapódott, ahol a fiú tanult?

Tamás kicsit távolabb állt a többiektől, nem szólt bele a vitába. Hosszan nézte a fát, és érlelődött benne az elhatározás. A törzs magas volt, az első ágak messze. Odalépett, levette a kalapját, összehúzta magán a bekecsét, és megragadta a legközelebbi ágat.

A sűrű havazást hamar felváltja a szemerkélő eső. Fagy van, a víz azonnal ledermed útra, autóra, jobb megállni. Kis vendégház, az emeleten kiadó szobák, alul kocsma. Whiskyt iszom sörrel, szilveszter óta nem ittam alkoholt, a második körnél tartok, mint a kutya, amelyik a lábam körül sertepertél. Fel-felnéz rám, várna valamit, amiért cserébe nekem adná az életét, egy falatot, egy jó szót, simogatást. Hangos énekléssel két részeg lép ki a kocsmából, dülöngélve távoznak, a kutya csalódottan a nyomukba szegődik. Menj csak, gondolom, én már rég nem hiszek a hűségben.