Jókai Mór születésének bicentenáriumára emlékezett a Magyar Művészeti Akadémia Szegedi Munkacsoportja a szegedi Dóm Látogatóközpontban. A Magyar Művészeti Akadémia, az Areión Kulturális Egyesület és a Magyar Írószövetség közös rendezvényén Bene Zoltán József Attila-díjas író, szerkesztő, Döme Barbara író, szerkesztő, a tegnap.ma portál főszerkesztője, a Magyar Kultúra magazin főszerkesztő-helyettese, Kaj Ádám színházi rendező, a Babits Mihály Színház művészeti vezetője, Király Farkas József Attila-díjas író, költő, az Országút főszerkesztő-helyettese, valamint Reke Balázs Móricz Zsigmond-ösztöndíjas író, filmesztéta beszélgettek Jókai Mórról. Az esemény végén a négy prózaíró, Bene Zoltán, Döme Barbara, Király Farkas és Reke Balázs fölolvasta egy-egy, a Jókai és Szeged hívókifejezésre, kifejezetten erre az alkalomra írott novelláját. Ezeket a novellákat közüljük az Irodalmi Jelen felületén is, harmadikként Döme Barbara prózáját.

Dzsótaró hitvesének keze munkáját megcsodálták az arra járó utazók. Egyikük-másikuk, főként a kereskedők, megkérték az asszonyt, készítsen nekik is szerencsét hozó feliratokat. Midori rövid elmélkedés után, könnyed ecsetvonásokkal vetette papírra költeményeit. Az átutazó vendégek e „rendkívül megtisztelő ajándékokat” általában egy-egy ebéd, vagy vacsorameghívással viszonozták.

Az esküvőt két hónap múlva megtartották, több száz vendég előtt, hatalmas bulival. Az apósa, amikor már kellő mennyiségű sört megivott, félre hívta, és közölte vele, reméli, hogy hálás. Mert őt mint árvát, akinek nincs senkije, egy kis falusi csitri, kivakarták a szarból. Legyen hálás, hogy eldobhatta azt a semmitmondó Tóth vezetéknevet, és felvehette a Balázsyt.

​​​​​​​Egész életemben visszafojthatatlan kalandvágy élt bennem. Tisztességes úton jutottam hozzá: örököltem. Az elnyomás és az erőszak elől menekült magyarok gyermekeként születtem, tíz évvel az 1956-os forradalom után, melyet követően szüleim elhagyták a hazájukat egy szabadabb élet reményében. A vasfüggönyön túli világ számtalan új gondolatra inspirálta őket. Ahogy a szüleimének, az én életemnek is elengedhetetlen része lett az olvasás és a kreativitás.

1998 tavaszán, az egyházi hátterű oxfordi Keston Institute ösztöndíjasaként, ahol a koszt-kvártély-kutatásért cserébe mindössze egyetlen előadást kellett tartanom a tizenhetedik századi magyar és erdélyi vándordeákok és Anglia kapcsolatáról, a szokottnál is puritánabb módon éltem. A szerény, de máig hálára kötelező ösztöndíjas zsebpénznek ugyanis minden árva pennyére szükségem volt, tekintettel arra, hogy közvetlenül hazatérésem után, májusban, egy mini-szakember brigáddal és családi-baráti összefogással nekiveselkedtünk jóformán romos állapotban megvett otthonunk felújításának, a Belső-Ferencváros egyik gyönyörű Feszty- házában.

Mikor Gizi átment a kertkapun, egy keresztbeszőtt pókháló akadt a szájába. Nem szerette. Tettek egy közepes kört a kutyával, nagyjából félórást. Ennyi idő elég volt a póknak, hogy újra megpróbálja. Amikor hamis biztonságérzettel visszafelé is átment a kapun, a háló ismét az arcára tapadt.
– A rohadt életbe már! – gondolta Gizi.
– A rohadt életbe már! – gondolta a pók.

Lola hiába keres valami elfogadható indokot, miért nem tud részt venni jövendőbeli anyósa kerek születésnapján. Gyerekkori, sikeres iskolakerülési akciói jutnak eszébe, nem tetszik egyik módszer sem. Benő gyanakodva nézi, anyát nem sértheted meg, ha nem jössz velem, mindenki azt hiszi, hogy te is elhagytál. Vegyél valami szép ajándékot, ebben jobb vagy mint én és arra vigyázz, a virág ne vágott legyen, azt anya ki nem állhatja.

Jókai Mór születésének bicentenáriumára emlékezett a Magyar Művészeti Akadémia Szegedi Munkacsoportja a szegedi Dóm Látogatóközpontban. A Magyar Művészeti Akadémia, az Areión Kulturális Egyesület és a Magyar Írószövetség közös rendezvényén Bene Zoltán József Attila-díjas író, szerkesztő, Döme Barbara író, szerkesztő, a tegnap.ma portál főszerkesztője, a Magyar Kultúra magazin főszerkesztő-helyettese, Kaj Ádám színházi rendező, a Babits Mihály Színház művészeti vezetője, Király Farkas József Attila-díjas író, költő, az Országút főszerkesztő-helyettese, valamint Reke Balázs Móricz Zsigmond-ösztöndíjas író, filmesztéta beszélgettek Jókai Mórról. Az esemény végén a négy prózaíró, Bene Zoltán, Döme Barbara, Király Farkas és Reke Balázs fölolvasta egy-egy, a Jókai és Szeged hívókifejezésre, kifejezetten erre az alkalomra írott novelláját. Ezeket a novellákat közüljük az Irodalmi Jelen felületén is, másodikként Reke Balázs prózáját.

S abban a pillanatban (éppen 161 kilométerrel arrébb, délkeleten): 64 komondor jelent meg a programozó zseni elméjében. Csak álltak némán – és a táj csöndje rezegtette szőrzetüket, a súlyos suba-rengeteget, és jelentőségteljes jelenlétüket… 4-es csoportokba rendeződve, ritmikus-szabálytalanul, mégis mértani pontossággal elkülönülve, moccanatlanul álltak s felülnézetből furcsa, geometriai növény-alakzatokat formáltak…

Apámat mindenki szerette. Fiatal házasként, huszonegy évesen került Csávolyra néptanítónak. Beszélt magyarul, németül, bunyevácul, ő maga sült sváb volt, de a három nyelv kellett is ebben a soknemzetiségű faluban. Hamar befogadták az én jó humorú, emberszerető, a falu népével együtt elő apámat. Tudott együtt mulatni és együtt imádkozni a csávolyiakkal, s ami a legfőbb, tanítóként minden falubeli gyerek, hattól tizenkét évesig az ő keze alatt kupálódott. Az iskola, a kocsma és a templom szentháromságában pedig nem volt ember, akivel ne ismerkedett volna össze ebben az alig ezres lélekszámú faluban.

És ha nem veri a feleségét a szomszéd, hanem szereti? Ezért sikolt az asszony? Nem fájdalmában, de gyönyörében. Igen, ez illik a felszabadult 21. századhoz: a mindenkinek alanyi jogon, de az is lehet, alkotmányosan is kijáró kielégültség. Mondjunk nemet a reménytelen fájdalomra! Az a magunk mögött hagyott sötét korok záloga...

Jókai Mór születésének bicentenáriumára emlékezett a Magyar Művészeti Akadémia Szegedi Munkacsoportja a szegedi Dóm Látogatóközpontban. A Magyar Művészeti Akadémia, az Areión Kulturális Egyesület és a Magyar Írószövetség közös rendezvényén Bene Zoltán József Attila-díjas író, szerkesztő, Döme Barbara író, szerkesztő, a tegnap.ma portál főszerkesztője, a Magyar Kultúra magazin főszerkesztő-helyettese, Kaj Ádám színházi rendező, a Babits Mihály Színház művészeti vezetője, Király Farkas József Attila-díjas író, költő, az Országút főszerkesztő-helyettese, valamint Reke Balázs Móricz Zsigmond-ösztöndíjas író, filmesztéta beszélgettek Jókai Mórról. Az esemény végén a négy prózaíró, Bene Zoltán, Döme Barbara, Király Farkas és Reke Balázs fölolvasta egy-egy, a Jókai és Szeged hívókifejezésre, kifejezetten erre az alkalomra írott novelláját. Ezeket a novellákat közüljük az Irodalmi Jelen felületén is, elsőként Király Farkas prózáját.

Amikor Szabóék már gyakrabban kaptak közmunkát, és néha a hentestől is tudtak venni húst, Kimberli meg a nagyapa még akkor is kijártak néha a dögkútra, csak úgy, megszokásból, meg mert a fagyasztóban úgyis minden eláll, ki tudja, mi lesz holnap.

Banditól később elsodort az élet, ő szakközépbe ment az általános után, én meg máshová. Csak néha jutott eszembe, vajon mikor ír róla az újság, vagy mikor jelenik meg lila-fehér mezben a tévében. És amikor leérettségiztem, és még mindig nem volt róla semmi hír, már nem is jutott eszembe. Csak néha-néha álmodtam róla, és mindig ugyanazt. Az álom arról szólt, hogy megyek hozzájuk, a szoba-konyhás lakásukba, és hívom focizni, de ő nem jön...

A disznótor már-már családi ünnepnek számított. Ilyenkor összegyűlt a rokonság, a férfiak pirkadatkor pálinkát ittak, rávettették magukat a hízóra, lenyomták az oldalára, a mészáros torkon szúrta, a ház asszonya tartotta a vájdlingot, abba csorgott a vér. S ezután a sok évtized alatt megszokott, kialakult szertartással folyt a munka. A darabos részét a férfiak, az apró pepecselést a nők végezték.

Áruhiány és jegyrendszer, központilag meghatározott fejadag; általános iskolákban a szülők feljelentése jó pont az esetleges rossz tanulmányi teljesítmény felülírására. A bibliai keresztne-vet viselőket kötelezik a szocialista utónévkönyvből választani nevet. A koncepciós perek, pár-ton belüli véres leszámolások kitartanak a nyolcvanas évekig, a kényszermunkatáborok a Ve-zér halála után még évekig, kilencvenegyig működnek, egészen főtéri aranyszobrának dühödt ledöntéséig, és számtalan képmásának megsemmisítéséig. Ezt az elkeseredett leszámolást az-tán óriási tömegek szabad hitgyakorlásra éhes istentisztelete követi.

Még valamiféle robbanásra emlékezett, s utána sötét. Mikor magához tért, először azt észlelte, hogy nem tud mozdulni. Hogy az amúgy is omladozó ház, ahol megbújt, őrá szakadt, valószínűleg azért, mert észrevették, és visszalőttek rá. És ő beszorult néhány lezuhant tégla és deszka közé, és nem tud mozdulni. De jobb is, ha nem mozdul, mert akkor robban a bomba.

A leíró a fekete falat figyelte, őt pedig a fal enyhén rücskös és csiszolt felület-váltakozásai szemlélték. Az ébensötét obszidián és a mélykék tigrisszem jelenlétéből, miként ismeretlen fosszíliákból, kőzetekből, éles ércekből, foszladozó ásványokból: kérges-érdes énekek alig hallható moraja hallatszott…

Megőrült, tudta. A mobiljáért rohant, a háziorvosát akarta hívni, de mielőtt beütötte volna a számokat, a keze megállt. Mit mondjon? Hogy tévképzetei vannak? Lehet, hogy bedrogozták, vagy egyszerűen megőrült? Ha a szétszaggatott hátát meglátják, rögtön a pszichiátriára utalják. Kényszerkezelést kapna, zubbonyt, az ágyhoz kötöznék.

Egyek vagyunk. Az örömeink, fájdalmaink, kinek-kinek mi és mennyi jut. Mindenkinek jár ebből is, abból is, az élmények széles skálája osztozik a bőségben. Mindig nagyot akartam mondani. Ezért sose hittek nekem igazán.