Vibrálnak az andalító szeptemberi fénynyalábok. Az árnyalatokat átszövi az áttetsző kékség. Az egykori futballpálya kiégett gyepszőnyegét is, amelyen két mészcsík között csiga vonszolja méretes házát, ki tudja hova.

– Nézd, egy jobb sorsra érdemes lény – figyelmezteti párját Kinga. – Nehogy eltaposd. Segíteni kéne neki, mielőtt elpusztítják.

Nem ment vacsorázni, pedig aznap nem is evett még. Délután érkezett, egy műanyag szatyorba csomagolták össze a holmiját, csak úgy sebtében. Hamar ment, alig volt mit beletenni.

„Accidit in punto, guod non seperatur in anna.”
„Azt, amiben annyi sok év nem dönt, eldöntheti egy perc.”

(Latin mondás)

Széttárok, révedve nyitok
több könyvet: átlátja fél-eszem,
fényhártyás lény-kezem…
Karjukat feszítve, szívüket élvezem:
mind élmény s töredék-titok…

Benkő Flórián számított a líceum első tanulójának. Mindenből jeles volt. A nagy teljesítményekhez azonban nem társult karátos jellem. Gőgös, önző és beképzelt lett. Díjakat nyert az országos olimpiákon, de nem érzett boldogságot. 

Gyakran beszéltek róla a tanáriban. 

Beáék udvarán két hinta lógott egymás mellett az öreg diófán, amely árnyékot vetett nyaranta a kis udvarra. Az egyik hintában én ültem, a másikban a kis Bea, és mivel nem tudtuk lökni magunkat, Eulália nénit kértük meg, hogy segítsen. Kezdetben mosolyogva lökdöste a hintákat, de egy idő után egyre magasabbra szálltunk.

A pultos arcán bonyolult mintába rendeződtek a ráncok. Mint egy nagyváros metróhálózata, gondolta a lány, és amíg a férfi üvegpohárba töltötte az üdítőt, ő azon tűnődött, melyik városé lehet. Húzta az időt, nem volt kedve visszamenni az asztalhoz, ahol a fiú a teáját kevergette.

Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy akkor éjjel otthagyott a parton. A Folyó azóta nem adott a kincséből. Nem tudom, álmodtam-e, de hatalmas hullámokat láttam, aztán csendet. Alvó vízfolyást. Elfáradtam, éhes voltam, és fáztam. Mindig a lány vagy Stephanus kísért haza, keresztül az erdőn. A vállukra tettem a kezem, úgy sétáltunk át a fák között. Tudtam, hogy még nem érhettek vissza, hiszen akkor értem jöttek volna, hogy hazavigyenek és megetessenek.

Abban akkor már biztos voltam, hogy a Gestapo nem keres, hisz – ahogy Tilda említette is – Katica halálával megbizonyosodhattak tudatlanságom valódiságáról, és nem remélnek már tőlem információt. Podzeinman talpra állásáról nem tudtam semmit, de úgy véltem, a határon át nem jön utánam, illetve nem is küld senkit, s abban is biztos voltam, hogy roháci látogatásomról nem születetett hivatalos német feljegyzés, ahogy az ott történt gyilkosságokról és kegyetlenségekről sem.

Feltárok, zizegve nyitok
több könyvet: pásztázza fél-eszem,
áttetsző lény-kezem…
Két karját feszítve, belsőjét élvezem:
mély élmény s töredék-titok…

Férfit szöktetni egy balatoni ladikban cseppet sem egyszerű. Először is ki kell várni az alkonyt, aztán hasra kell fektetni a csónak alján, rá kell teríteni valamit, és irány a part. De ez még csak a szigorúan vett vizes forgatókönyv, a szárazföldin sokkal többet kell pepecselni. Be kell csempészni a házba úgy, hogy ne legyen szemtanú, villanyfény nélkül be kell botorkálni vele a vendégszobába, le kell húzni a rolettát, aztán mindent bezárni, és nagyjából az első jelenetnek vége. A néző egyáltalán nem nyugszik meg ezzel a záróképpel, mert mi van, ha a vendég éjszaka a megmentője életére tör?

Apám megborotválkozott, fekete öltönybe bújt. S azt hiszem, most jöhetne az a rész, amikor Godot-nak hűlt helyét találták a hullaházban. Eleve olyan állapotban volt, mint egy hónapja földbe ásott halott. Jobb lett volna, ha hamvasztják, de a család ragaszkodott a koporsós temetéshez. S most a koporsó üres volt.

Zajlik a szokásos, kívülről talán idillinek ható, belül azonban mérgezetten fortyogó belháború, tombol a szófukar keserűség. Állandó a szimatolás munkahelyen, utcán, családban, a külső ellenség után.
De váratlanul megjelennek idegen jelszavakkal idegen katonák, és így már máshogy alakulnak a dolgok, mint az általánosnak mondható belháború esetén.

Mihály

Sanyi a külvárosban a szokásos benzinkútra hajtott be a Golffal. Leemelte a 98-as benzin tankpisztolyát, és elkezdte teletölteni a kocsit. Közben a fülére szorította a telefont, de az csak csengett, senki nem vette fel. Közben a töltőpisztoly csattant, és megugrott a tank beömlő járatában. Sanyi lerakta a telefont, és a farzsebébe süllyesztette, visszazárta a tank ablakát, és elindult befelé a boltba. Lassan lépkedett, az aszfalton elterült színes olajfoltokat kikerülte.

A lándzsadöfés a vállán érte Júliát. Összerogyott a fájdalomtól. A kozákok nem törődtek velük, átvágtattak a hídon a magyar sereg nyomában. És utánuk jött az armada. Júlia akkor még tudatánál volt, nem veszítette el az eszméletét. Tiszta fejjel konstatálta, hogy ha a hídon marad, agyontapossák a lovak. Egy gyors mozdulattal meghengeredett, és belezuhant a Fenes-patak vizébe. Óvatosan behúzódott a sásosba, s ott jószerével az eszméletét is elveszítette, mert már fent járt a hold, amikor magához tért.

Feltárok, hehegve nyitok
több könyvet: pásztázza fél-eszem,
áttetsző lény-kezem…
Pecsétjét feltépve, feloldva élvezem:
élmény-fény s töredék-titok…

Anyám nem tudja, hogy a természet sosem érheti el azt a maradéktalan tökéletességet, ami a számokban rejlik. A természet megtört mintákkal dolgozik, a törvényszerűségei tökéletesek, ám a gyakorlati megvalósulásuk sosem az – és minél kisebb az eltérés, annál bosszantóbb, mint egy olyan szoba, ahol a falak nyolcvankilenc és kilencvenegy fokos szögekben futnak össze.