Az alakulótéren pár perccel később aszkari légiósok gyülekeztek, némelyiknek dob, trombita vagy harsona volt a kezében, de nem ismertem fel az összes hangszert. Kassim zászlós lépett mellém, azt mondta, ne csodálkozzak, ha az aszkarik a kongadobokat vagy más törzsi zeneszerszámaikat is előhozzák.

Söténd rászolgál a nevére, gondolta Kardos is, miközben a játszóteret bámulta a konyhaablakból, s én egy percig sem vitatkozom vele, hogy őszinte legyek. Odakinn kétségkívül nem sütött hétágra a nap, sötétnek azonban leginkább az ablaküvegre szottyadt vastag koszréteg miatt látta a külvilágot Kardos.

Balázs az eddigi leghosszabb kapcsolatom, mindketten közel a harminchoz, akár meg is tarthatjuk, rendeztem el magamban a dolgokat. Régóta ismerjük egymást, de csak négy éve jöttünk össze egy bulin. Az egyre vadabb ritmustól és a szesztől felajzott táncolók között sodródtunk egymás felé, mint akik mindig útban vannak, akiket nem szív fel a társaság. A mi közegünk a szó volt, de a körülöttünk tomboló önfeledtség nem tartott igényt a beszédre. Így találtuk meg egymást, hasonló a hasonlót.

Egy alkalommal Ilcsi telefont kapott, hogy a testvére kórházba került. Szilvi lovagiasan fölajánlotta, kiszalad vele a vasútállomásra, hogy elérje a nagyvárosba induló legközelebbi vonatot, hiszen ha gyalog megy, csak a háromnegyed órával később induló járatra lett volna esélye. Ekkor történt a baj. A Kultúr felé tartó feleség meglátta, ahogy a forrónadrág föltelepszik a férje mögé a kismotorra, hozzá simul a hátához, szorosan átöleli a derekát.

Nyár közepe van, amikor a hold pályája csúcsára hág a csillagos égbolton; rövidek az éjszakák a hajnal hosszúra nyúlt pillanataiban, sejtelmes fények remegnek a nyárfák között. Alig kel fel a nap, már a stég korhadt deszkáin dübörögnek a lépteim, izgatott mozdulattal dobom a csónak farába a csíkos plédbe tekert szúnyoghálót, faragott kulacsomat és az elemózsiás tarisznyát; kényelmesen elhelyezkedem a fényesre kopott padon, remegő ujjakkal oldom a rozsdás láncot.

Az igazat megvallva nem sok jót hallottam felőled. Bár egy-két ilyen estén, mikor Ockó bemutatott, nézegettük egymást, miért öltöztünk úgy, mintha lagzin lennénk. Mint a cégvezetők, vasalt öltönyben, csokornyakkendősen trécseltél Anna egyik mérnökével, miközben fél szemmel a seggemet figyelted. Úgy tudom, a párod a Liszt Ferencben végzett.

Hetente öt napon járt át Zavarosoktondra, a Zavaros partján álló kerékpárpedál-gyártó üzembe, ahol portás állást töltött be. Tevékenysége leginkább rejtvényfejtésből állt. A skandináv típust kedvelte, néha nyert is kisebb-nagyobb ajándékokat a beküldött megfejtésekkel. Olyankor a rendes neve szerepelt az újságban. Nyomtatva. Az, amelyik a személyi igazolványában áll. És amire már alig emlékezett valaki.

Ímhol: Jakováli Hasszán pasa rokon-dzsámija, ó, Gjakova (Đakovica)! Amott: vér, vérvérvér, akasztófák völgye, ingoványos talaj, szédülés… Később a Pika bár és középkori szerzetesek néhány nedűje (Panovič Opal Dupla Ipa) hűsítette a középkorú délutánt…

Bazilról mesélek most. Pár napra érkezett Söténdre, a cég új gyáregységéhez. Az üzem televíziókhoz gyártott kétféle alkatrészt. A munkások nagyrésze futószalag mellett dolgozott, kisebbik hányada aprócska, munkaállomásnak nevezett asztalok fölött görnyedt naphosszat, forrasztópákával a kezében. A szalagot és a munkaállomások egyes funkcióit irányító szoftver finomhangolása volt a feladata. A vállalat egy Kádár-kockában szállásolta el, özvegy Baraczkánénál, aki a kézfogást követően azonnal nyerített egyet, és kijelentette, hogy a Bazil hülye név.

A fiú majd kiugrott a bőréből örömében, hogy Karcsi bácsi nekiadja a gitárt. Két bökkenő akadt csupán: vajon Karcsi bácsi felesége, Ica néni, valamint Jutka is áldását adja-e az ajándékozásra, és mikor fog mindez kiderülni? Sajnos ezeket nem lehetet tisztázni, mert Feri apja, a nagy Feri megérkezett, s a két férfi a hétvégi betonozás részleteiről kezdett beszélni.

...legelőször Csörgő Szabó Miklósról fogok mesélni, aki tizenkét órával a halála előtt váratlanul beletaposott a gázba. A gumik fülsértően csikorogtak a felpuhult aszfalton. Közben valami megmagyarázhatatlan képzettársítás folytán eszébe jutott az a nap, amikor Mátészalkára kísért egy kákabélű, taknyos orrú kopaszt, akire nem mert hangosabban rászólni, amikor gondja akadt vele (vagyis elég gyakran), nehogy összevizelje magát.

A papa hordói is öregek voltak, egy részük még az apjától került a pincébe. Évenként megtermett két-három hektó bora, régebben néha jóval több is. Apám szerint, „ihatatlan lőre – legfeljebb nyáron, sok szódával –, kár vele fáradozni”, de azért a papának dicsérte, ha kínálta. Amit üvegekben kapott tőle, azt kiöntötte a WC-be. Persze ezt nem volt szabad elmondanunk.

...ha már nem siettem sehová, hát meg is álltam Zavarosoktondon, meginni egy kávét. A kocsmában, ahová betértem, halk zene szólt, elnyomta a neoncsövek zizegését. A falakat vastagon belepte az élet kipárolgása. A meztelen asztallapokra sebek kusza hálózata rajzolt térképet, a pultra meztelen nős naptárat akasztottak, három hónappal korábbat mutatott.

Dr. Rotácsnak már az első héten nehézlégzése lett, és köhögőrohamok gyötörték, sűrűbben és hurutosabban, mint utcai, dohányos léte alatt. Kapott asztalt, széket, ágyat, hűtőt, kisszekrényt. Belakta a csótányjárta huszonkét négyzetmétert.

Valami régi, valami új és valami kék legyen a menyasszonyon, mondta az esküvőszervező. Valami réginek a nagyanyja fátyoldíszét választotta. Egyszer látta azon a sárguló fényképen, ami a kezébe került szintén ennek a régi bútordarabnak a gyomrából. A képen egy nagyszájú lány mosolygott, menyasszonynak öltöztetve, mellette korosabb férj bajusszal, egyenruhában.

Magam sem értem, miért engem hívtak. Hárman együtt, egyszerre fordítottunk hátat a településnek. Nagy port vert föl a távozásunk, egy régi tanárunknak azt mondtuk, azért megyünk el, mert értelmes ember nem bír itt élni. A tanár elkeseredett a szavainktól, és elmesélte a feleségének. Másnap mindenki erről beszélt. Hármunk közül kettőből lett valaki, ahogy mondani szokták, az egyikből országos hírű sebész, a másikból népszerű televíziós személyiség. A harmadik én vagyok. Egy zugújságíró. Pár tízezer fős olvasótáborral rendelkező internetes portál toll nélküli tollnoka egy vidéki nagyvárosban − amely csak a magyar vidéken számít nagynak, a világ legtöbb tájékán kisvárosnak neveznék −, emellett magánnyomozó. Bár, ha pontosak akarunk lenni, inkább hűtlenségvizsgáló: privátkopói tevékenységem alfája és ómegája a csalás és csalatás. (Nem ritkán van ez így az újságírói munkámmal is.) Mégis engem hívtak, mégis én jöttem.

Sztrepitusz spirituszait szintén eldugaszolták, így most (az elnémított félisten): ott gubbaszt szűk fülkéjében, csupa-ragadós, majomseggdugaszos, makula-darabos klauzúrában, akár egy vércseppeket (altájékon át) síró mártír…

A fekete lyukak elnyelik a fényt, azt mondják. Átvitt értelemben Söténd is egy ilyen fényelnyelő fekete lyuk. Nem egyedülálló e tekintetben, ahhoz kétség sem férhet, ám én ezt a fekete lyukat ismerem. Vagy ismerni vélem. Sokfelé elvetődtem életem során, sok helyütt tapasztaltam a fényelnyelés jelenségét, ám olyan koncentráltan, ahogyan Söténden, csak és kizárólag metropoliszok egyes negyedeiben találkoztam ezzel a képességgel, sehol másutt.

Sokat kell sétálni, nem szállok buszra, se villamosra, jobb egyedül, kitisztul a fejem. A monoton mozgás jót tesz az idegpályáknak, menni kell a jól bevált pályákon, rengeteg útvonal létezik, járjon be annyit az ember, amennyit csak tud. Kilométerenként kizuhan az agyból egy rossz gondolat. Tíz kilométer alatt nem érdemes elindulni.

Férfi közeledik felé a kihalt, széles úton. Csend van. Hallgatnak körülöttük a csarnokok, a kék égen felhők vonulnak. A férfi megáll. Arca kivehetetlen. Ő felé int. A férfi kinyitja száját, a zajt üvölti. Ő térdre rogy. Az aszfaltot látja. A vért látja, ami füléből és szeméből kezei közé ömlik. És a zaj értelmet nyer.