„Nemes érzemények” prózában és zenében – Jókai és Liszt című rendezvényével zárta a Jókai-bicentenáriumot a Magyar Írószövetség Csongrád-Csanád vármegyei írócsoportja, az Areión Kulturális Egyesület és a Magyar Művészeti Akadémia Szegedi Regionális Műhelye. Az estet február 20-án Aradon, 25-én Szegeden láthatta és hallhatta a közönség. A két eseményen Bene Zoltán József Attila-díjas író és Reke Balázs Móricz Zsigmond-ösztöndíjas író, filmesztéta kifejezetten erre az alkalomra írott Jókai-inspirációi mellett Liszt Ferenc művei hangzottak el a Szeged Classic Trio (Varga Laura fuvolaművész, Klebniczki György zongoraművész és Vizsolyi Lívia fagottművész) tolmácsolásában. 
A következő novella Bene Zoltán írása.

---

– Ha netán írna bele pár sort, kedves barátom – helyezte a friss, még nyomdaszagú könyveket az asztalra a könyvtárőr. Az első kötetet, amelynek címlapjának tetején ez állt: Az arany ember, átnyújtotta a vendégének.

– Ó, természetesen – hajolt a könyv fölé Jókai, s amikor visszaadta az immár dedikált regényt, mohó tekintettel leste a hatást. A könyvtárőr, miközben átfutotta a személyére szabott ajánló sorokat, magában kuncogott. Jól ismerte az írót. Tisztában volt a hiúságával is.

– Ó, megtisztelő! Igazán megtisztelő! – dünnyögte. – Már a Honban elolvastam minden folytatást – tette még hozzá –, de újra el fogom. Mégis a könyv az igazi!

Az író elégedetten hümmögött.

– Ebben is egyet értünk, Mátray uram – nyájaskodott.

A könyvtárőr udvariasan biccentett, talán a köszönet, talán az egyetértés jeléül.

– Tudja, ki látogat hozzám holnap? – talányoskodott az író.

– Lesz szíves elárulni – motyogta Mátray Gábor.

– Liszt! – vágta ki diadalmasan Jókai.

A könyvtárőr jól emlékezett arra a beszélgetésre, amit közel húsz éve folytattak ők ketten. Mátray akkor írta meg az Über ungarische Musik und jene der ungarischen Zigeuner című művét, amelyben ízekre szedte Liszt kijelentéseit, amelyeket a magyar és a cigány zene kapcsán tett.

– A cigány muzsikusok a nép dalait zengetik, melyeknek szöveg- és zeneszerzői a nép közül valók – ismételte akkoriban Mátray gyakran, szenvedélyesen, kipirult arccal.

– Sosem feledem, hogy az Ön kitűnő munkájára támaszkodhattam, amikor magam is fölszólaltam Liszt megtévesztő állításai ellenében – jelentette ki az író.

Mátray nem válaszolt. Voltaképpen örült annak, hogy a nagy Jókai sem hagyta szó nélkül a világhírű zenész tévedését, ugyanakkor elkeserítette, hogy maga Liszt csak az íróval polemizált, és sosem vette a fáradtságot arra, hogy vitába bocsátkozzon, vagy legalább szóba álljon vele, hiába vezette az Országos Széchényi Könyvtár mellett a Hangászegyesületi Zenedét is.

– Nos, azóta talán már minden művelt fő előtt ismeretes az igazság – szögezte le diplomatikusan.

– Hála Önnek! – bókolt Jókai.

Mátray elengedte a füle mellett a hízelgést.

– És mi célból keresi föl Önt az abbé? – terelte vissza a szót a látogatásra.

– Rózámmal egy melodrámát készülnek előadni, melyben a nejem prózában szaval, Liszt pedig a szöveghez igazodva zongorán kíséri majd.

– Oh!

– Azonban a szöveg magyarul van – somolygott az író.

– És Liszt nem beszél magyarul – göcögött a könyvtárőr.

Egymásra kacsintottak.

– Liszt nem tud magyarul, a feleségem pedig nem ért a zenéhez – sorolta Jókai. – Hogyan fogják ezek egymásnak megmagyarázni, hol álljon meg a szavaló, hol engedje a zeneművészt egyedül játszani, s hol hagyja abba a zenész, hogy a szavaló beszélhessen? No, és hol működjenek egyszerre, szavalva, zenélve? Hol emelje a zenekísérethez a szavaló az indulatkitörésben a hangját, és hogyan tompítsa a zeneművész a kísérteties elbeszélésnél a zongora húrjait?

– Talán az érzemények, a nemes érzemények hullámhosszán megértik majd egymást nyelv nélkül is – vélekedett Mátray.

Hacsak úgy nem, gondolta magában Jókai, miközben elbúcsúzott régi barátjától.

 

– A mai napig sem értem, hogyan történt – mesélte Jókai a kávéházban napokkal később, egy zord téli reggelen –, de kétszer félórai próba után remekül ment minden! Liszt magyarázta Rózámnak, hogy akkor most itt jön az asszonyok örömzaja! Meg azt, hogy itt a menyasszony kétségbeesik, emitt dobog a halálparipa és így tovább. Aztán meg a nejem Lisztnek, miszerint ez a mondás magyarul ezt, amaz meg azt jelenti. Én magam a második próba után azt mondtam nekik: no lám, két lecke alatt Liszt megtanult magyarul és Jókainé megtanult zongorázni! Semmi sem könnyebb ennél.

A kávéházi emberek nevettek.

– A koncerten a siker nem maradt el, mindenesetre – jegyezte meg egyikük.

– Hát, ahogy Liszt bánik a zongorával, azt szavakkal leírni alig lehet! – áradozott Jókai. – Mikor ő arra a sokfogú szörnyetegre ráteszi a kezét, az megszűnik zongora lenni; valami élő csoda lesz belőle, mely haragjában fenyeget, s mint az apokalipszis réme, ledörög reánk; aztán meghunyászkodik a rém, s elkezd beszélni lágyan a szív mély titkairól, melyeknek számosságára szó nincsen; megfogja a hold- és a csillagsugarakat, s azoknál fogva közelebb húzza hozzánk az egész mennyboltot!

– Pontosan ezt éreztem magam is! – kiáltott föl egy vézna fiatalember a kávéház sarkában.

– Jelen volt? – fordult felé Jókai.

– Életem értelme, hogy ott lehettem! – öntötte el a pír az ifjonc arcát.

– No, ez derék – mormogta valaki.

– Boldogság, hogy nejem és a világ legnagyobb zenésze ilyen fogékony szellemek előtt játszhatott – lelkendezett Jókai.

A fiatalember erre nem tudott mit válaszolni, csak valami földöntúli boldogság járta át minden tagját, s hogy ne lássák meghatottságát, elrohant.

 

Meg sem állt a munkahelyéig, az Országos Széchényi Könyvtár épületéig. Alig foglalta el helyét a pulpitus mögött, hogy a friss szerzeményeket bevételezze, amikor Mátray uram toppant a helyiségbe.

– Miért ilyen vörös ma, fiam? – nézett megütközve a beosztottjára.

– A közeli kávéházban jártam, könyvtárőr uram, meginni egy tejeskávét s megenni egy kiflit, hogy elverjem éhem, s belefutottam a nagy Jókaiba, aki éppen a tegnapi koncertről beszélt. Nem tudtam csöndben maradni, magam is kifejeztem csodálatomat…

– Liszt játéka iránt? – vonta föl a szemöldökét Mátray.

– Olyan nagyszerűt én még nem hallottam, könyvtárőr uram!

– Liszt a világ legjobb zongoristája – jelentette ki Mátray.

– Általa ismernek bennünket a világ műveltebb felén! – ömlengett az ifjú.

– Ez igaz – helyeselt a könyvtárőr. – Ettől függetlenül magyarul is megtanulhatna, és a magyar zenét is megismerhetné a maga teljességében. Ha már egyszer azt vallja magáról, hogy magyar. – Mondom ezt én, aki születésem szerint német vagyok, tette hozzá magában.

Ej, de zsémbes vénemberré lett Mátray uram, gondolta a fiatalember.

– No, de folytassa a munkát, sosem ér a végére, ha fecserészünk. Nekem el kell intéznem néhány fontos ügyet a városban, legkésőbb egy óra múlva visszatérek – azzal a könyvtárőr magára hagyta zenerajongó beosztottját, aki újra a könyvek fölé hajolt, ám pár perc múlva ismét elterelték a figyelmét.

Az egykoron Hangászegyesületi, immár Nemzeti Zenede két ifjú növendéke érkezett a bibliotékába, Mátray Gábort keresték.

– Éppen az imént távozott – világosította föl őket a könyvtárnok. – De megvárhatják, ha gondolják.

Azok úgy döntöttek, élnek a lehetőséggel. Letelepedtek a polcok mellé egy-egy székre, egy ideig némán, ábrándozó tekintettel figyelték a könyvek végtelen sorát, aztán egyikük fölsóhajtott.

– Még mindig? – kérdezte a másik.

– Nem bírom kiverni a fejemből.

– Engem is megviselt.

A könyvtárnok hegyezni kezdte a fülét. Mi hagyhatott ilyen mély nyomot a két kezdő zenész lelkében?

– Csak azért tapsolni, mert a férje híres író – motyogta az egyik várakozó.

– A mester mellett olyannak tűnt, mint a Hold a Naphoz viszonyosan – erősítette meg a másik.

A könyvtárnok gyanút fogott.

– Csak nem a tegnapi hangversenyről beszélnek? – kotyogott közbe.

– Liszt egy géniusz – emelte föl a mutatóujját az egyik zenedei diák.

– De Jókainé… – legyintett a másik.

– Én úgy találtam, kitűnően működtek együtt – ellenkezett a könyvtárnok.

– Ön nem zenész, azért lehet, hogy így vélekedik.

– Csakis azért. Aki zenész, az nem így látta, hallotta.

– Már megbocsássanak – húzta ki magát a könyvtárnok –, de tűrhetően játszom hegedűn!

– Tűrhetően? – somolyogtak a zenedeiek. – No, ha mondja...

– Jókainé méltó társa volt Liszt mesternek!

– Először Jókai vált híressé a neje által, most meg az asszony sütkérezik a férje dicsőségében – gonoszkodott az egyik zenedei növendék.

– Már megbocsásson, de ez… – kezdte a könyvtárnok, azonban nem talált szavakat. Be is ismerte: – Nem találok szavakat!

– Akkor ne is keresse – javasolta a másik zenedei hallgató.

– Jókainénak a zene olyan, akár tyúknak az ábécé – vette vissza a szót a társa.

A könyvtárnok ezúttal nem a meghatottságtól és a lelkesedéstől, de a fölhorgadó dühtől vörösödött el. Már nyitotta a száját, s bizonnyal nem állt volna jót senki azért, ami elhagyja ajkait, ha vissza nem tér Mátray, ezzel fojtva belé a szót.

– Önök rám várnak?

– Igen, igazgató úr – pattant föl a két zenészpalánta.

– Jöjjenek!

 

A fiatal könyvtárnokban egész nap fortyogott a düh. Este ismét betért a kávéházba, azt vacsorált, amit reggelizni szokott: tejeskávét kiflivel. Az utolsó kortyoknál és falatoknál tartott, amikor a szomszéd asztalhoz pazar emberpár érkezett, akikhez azonnal rohant a főúr.

– Művész úr, művésznő, mit hozhatok? – búgta nekik alázatos hangon.

A könyvtárnok nem értette a választ, de fölismerte az érkezőkben a híres színész-házaspárt: ifjabb Lendvay Mártont és Fáncsy Ilkát, akik egy korábban kezdett beszélgetésbe merülve foglalták el helyüket.

– Még mindig képes elvarázsolni a közönségét – mondta Lendvay.

A felesége megvonta a vállát.

– Szigetet mégis rólam neveztek el a Tiszán!

– Nos, Csongrád a lábaid előtt hever, ez tagadhatatlan…

– Róza helyében én nem vállaltam volna.

– Én úgy vélem, méltó partnere volt Lisztnek.

– Róza süket a zenére.

– Ezt nem vettem észre, kedvesem, mindenesetre.

– Márton! – csattant föl Fáncsy Ilka.

– Ilka! – emelte meg a hangját a férfi is.

– Te csak bosszantasz engem – mosolyodott el a nő kacéran.

– Én csak bosszantalak téged – vigyorgott Lendvay. – De közben halálosan komolyan gondolom, hogy Róza egy géniusza a mi szakmánknak. Még mindig. S örökké.

– Márton! – toppantott a nő dühösen.

– Az irigység beszél belőled, kedvesem – nyugtatta a férje.

– Belőled meg a bűntudat!

– Én azt már régen nem érzem, kedvesem – ingatta a fejét Lendvay. – Apám sem érezte, hát én miért kellene érezzem?

– Ha nincs Jókai és nem bolondul bele annyira, hogy még a féltestvéredet is a nevére veszi, Róza mind mai napig az a színésznő lenne, akit az apád teherbe ejtett, holott sosem voltak házasok!

– Nem, nem – ellenkezett Lendvay. – Róza a legnagyobb tragikák egyike, s ezt semmi nem változtatja meg! Nagy vesztesége a magyar színpadnak, hogy olyan régen visszavonult.

– Hogy írófeleség legyen – Fáncsy Ilka hangja gúnyosan csengett. – Ennyit ér neki a színház!

– Tegnap Laborfalvi Róza bebizonyította, hogy még mindig a legnagyobb színésznő széles e hazában – emelkedett föl a könyvtárnok a szomszéd asztaltól, aznap sokadszorra lángba boruló arccal, dúltan, szája körül a tejeskávé nyomaival.

– No, lám, egy tejfelesszájú rajongó – nevetett föl Lendvay, a felesége azonban olyan hangot hallatott, aminőket a macskák szoktak, ha nem tetszik nekik valami.

Nem, én a közönség vagyok, gondolta magában a könyvtárnok, de hangosan nem szólt többet, inkább sietve elhagyta a kávéházat.

 

„A Rózsavölgyi és Társa által a Hungária hotelbe szervezett Leonóra című melodráma, melyet Jókainé játszott, s Liszt kísérte zongorán, hatalmas sikert aratott. Jövőre a páros Jókai darabját viszi majd színre, melyet A holt költő szerelme címmel tervez megírni az írófejedelem” – olvasta az újságban beosztottja válla fölött Mátray Gábor.

– Még mindig a tegnapelőtti koncert foglalkoztatja? – kérdezte.

A fiatalember összerezzent.

– Bocsásson meg, könyvtárőr uram, máris visszatérek a teendőimhez, csak olyan méltatlan véleményeknek és nemtelen támadásoknak voltam fültanúja a koncert kapcsán, hogy… Nem is találom a szavakat…

– Hja, kedves barátom – tette a kezét a könyvtárnok karjára a könyvtárőr –, aki magasabb nálunk, arra föl kellene néznünk, de mi szeretünk úgy tenni, mintha a feje a gyomra helyén lenne, csak hogy ne kelljen fölemelni a tekintetünket. A lefelé irányuló tekintet hovatovább általános világnézetté válik, kedves barátom.

A könyvtárnok csak hallgatott. Maga elé bámult, az előtte heverő, frissen megjelent kötetek halmára, majd az ablakon keresztül az utcára, mereven, sokáig. Mátray magára hagyta. Az alig két hete létrejött új, Pest-Budáról Budapestre keresztelt városban pedig szállingózni kezdett a hó.