Csütörtökön elkezdődött a 2026-os Lipcsei Könyvvásár (Leipziger Buchmesse), amely március 22-ig, vasárnapig várja az érdeklődőket. Az idei esemény a Manga Comic Connal és a „Leipzig liest” fesztivállal közösen zajlik, és különös figyelmet fordít a Duna menti országok irodalmára. A könyvbemutatók mellett a rendezvényen beszélgetésekre és vitákra is sor kerül.

Egy különleges alkotói vállalkozás létrejöttének, a Vasmese című – az Artikon Filmstúdió és az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet koprodukciójában készült –kísérleti dokumentumfilmnek lehettünk szemtanúi a magyar kultúra napja alkalmából, január 22-én az Uránia Nemzeti Filmszínház bemutatóján.

Gyermekkoromban, amikor először jártam egy rendezett parkban, nem a medvék mérete, ereje, s nem is a farkasok csattogtatott fogai voltak az igazi élmények, hanem az a mókus amelyik két összeütött dió hangjára megjelent a lombokból, s leült velem szembe az ágon. Ha még egyszer összeütötted a két diót, akkor hegyezte a fülét, ha ezt tetted harmadszor is, akkor leugrott a földre, és két mellső lábát felemelte a diók felé, amelyek közül egy rendszeresen lábacskái közt landolt.

Talán ünneprontó a kezdő mondatom, de legalább őszinte (s a mai világban ez is valami): minél öregebb korba lép az ember, annál kevesebb örömmel, ám egyre több aggodalommal és szomorúsággal tekint a karácsony irányába. Na persze, csak akkor, ha afféle hétköznapi hívő, kinek lelkében együtt él a mindennapok mélysége és magassága; s akiben az évek múltán egyre több a csalatkozás reményben, szeretetben.

Ó, Kedvesség.
Csalatni miért térnél
árnyak templomába?
Hű köveidhez – hiú
képzetek martalékain?
S ugyan – miért ne maradnál
sétáló hajnalod olívaligetében?
Datolyafürtök fürdető szemében?
Követni egy kútba merített
korsót, a gömbölyű csípőn
tovaringó faluvégi reggelt:
csupra víztükrén
a virradat villózásait?
Hovatovább: telnél föl tejjel,
amint a Sivatag Királynője
ureusz óvta, holt városa üszkén:
violaszeg csillagcsokrokkal
calotropisain*? S botor, lám,

Elhangzott a regény bemutatóján az Írók Boltjában, 2025. november 12-én

Ma öt éve annak, hogy 2020. november 5-én 67 évesen elhunyt Szőcs Géza. Írásaiból válogattunk egy csokorra valót, ezzel emlékezünk a Kossuth- és József Attila-díjas költőre, íróra, újságíróra, aki 2005-től egészen haláláig az Irodalmi Jelen főmunkatársa volt. Az összeállítás végén barátok, pályatársak verseit olvashatják.

„Az igazság az, hogy féltem. Féltem, hogy az, ami nekem boldogság, számára csalódás. Hogy amit én szerelemnek nevezek, azt ő tévedésnek.” – Békési János drámája a 200 éve született Jókairól.

Könnyebb a hegyről lefelé jönni, mint fölfelé mászni! Tudja ezt minden túrázó. Bizony az életben ez sokszor fordítva történik: előbb a könnyed lejtmenet, aztán következik a keserves visszakapaszkodás! Sokaknak nem is sikerül. 

Az asztrológia a világ megismerésére irányuló emberi gondolkodás popzenéje. Azok játszótere, akik azonnal oldódó, instant magyarázatra vágynak bármilyen égető sorskérdésükben, és színes magazinok horoszkóp-rovatát böngészve nyugtatják meg az élet vad viharaiban elgyötört lelkecskéjük háborgását. Lám, mindent megértettem: Béla azért csalt meg, mert Kos az aszcendense, Terkával pedig azért nem tudok együtt dolgozni péntekenként, mert a skorpióságába belerezeg a Merkúr.

Honvágy

Nem szoktam meg, nem engedett az átok,

de nem kínlódom és nem könnyezem.

Mint súlytalan, fehér viharkabátot,

keservemet felöltöm könnyeden.

Talán, mert folyton változik a tájék,

attól enyhül bújdosó bánatom?

Vagy mert angol szók nyújtóin ugrálnék

s ami nekik fáj, nem azt fájlalom?

Ha esti utcán a kirakatokban

nézem magamat, hirtelen megüt:

Duna–Tisza vagyok két tárt karommal,

szemöldököm a Cserhát meg a Bükk.

De hétköznap az ország képe úgy jár

Irodalmi ötletnek sem volna utolsó, de a híres bulgakovi cím megfordítása valós tényt fed: a már több könyvet maga mögött tudó orosz újságíró és médiamenedzser, Margarita Szimonjan – akit a magát szabad világként aposztrofáló kultúrakör finoman szólva nem bálványoz – regényt írt Kezdetben volt az Ige – a végén lesz a Szám (V nacsale bilo Szlovo – v konce bugyet Cifra) címmel.

Mayer Hella szelíd, mint a hóesés. Ártatlan szemekkel néz a világba, és mosolyog. A maga útját járja, teremtő erővel bír, gyakran a gyermekkort idézi, nem csak visszapillant a múltba, hanem jelenné varázsolja azt, mintha most történne valami, és ennek a történésnek mi magunk, nézők is részeseivé válunk. Hogy hol vagyunk ebben a titokzatos világban, néha csak sejtjük. Nem is a hely a fontos, hanem hogy vagyunk valahol, ahol otthonosan érezzük magunkat, amit az otthonunknak tekinthetjük.

A Kolozsvári Magyar Opera művészi munkájának elismeréseként Életműdíjjal tüntette ki Incze Gergely Katalin karmestert, korrepetitort, egyetemi docenst.

Borbély Károly festményeinek szemlélése mindig szellemi kalandot, benső utazást jelent – legyen szó játékos figuralitású templomi stációkról, fák erezetével kísérletező nyomdatechnikai szöszmötölésekről, vagy épp nagyvonalú, pasztelles gesztusokról. Ami a gazdag életúttal bíró, számos elismeréssel, többek között Apáczai Csere János-díjjal kitüntetett festőművész, művészetpedagógus és -terapeuta minden alkotását áthatja és alapvetően összeköti, az a kedély. Legdrámaibb témájú munkáiból is sugárzik valami őserejű, ősgyökerű, napfényes termőföld-szagú derű.

2025. május 10-én és 11-én Tavasz a Dunán – Emigráns líra Budapesten címmel rendeznek nemzetközi költészeti fesztivált, jeles magyar és külföldi alkotók részvételével.

Milyennek látom az anyaságot? Én Zolánál mindenképpen szelídebben, szerényebben és mértéktartóbban fogalmazok, immáron tizenegy utód (négy gyermek, hét unoka) „ősanyjaként”. Az ő felfogásával ellentétben a szűz sem szükségszerűen a „megsemmisülés” jelképe az én szememben. Gondoljunk csak Brecht hősnőjére, az anyaszívű Gruséra, aki fizikailag virgo intacta volt ugyan, de mégis csupa erő és jóság, egy kis hercegi gyermek megmentője! És, ha már drámát említettem, Lorca Bernarda Albája testben magna mater, de kíméletlen erejével fojtogatja szülötteit.