Össznémet sors, magyar fordítói elkötelezettség

Elhangzott a regény bemutatóján az Írók Boltjában, 2025. november 12-én

Kedves jelenlévők, hadd árulok el egy titkot: ezen a mai estén nem egy, hanem legalább három Hans Henning Paetzkét köszöntök Ábrándok című regényének megjelenése alkalmából: a műfordítót, a jóbarátot és az írót. A sorrend nem véletlen: a nyomasztóan kedélyes 1970-es évek végén Petri György inkább kuckónak nevezhető Eötvös utcai lakásában találkoztam egy furcsa fiatalemberrel, aki megtévesztően jól beszélte nyelvünket, és az volt a hobbija, hogy minél több magyar művet ültessen át németre, s egyúttal helyezze is el ezeket minél előkelőbb német, osztrák és svájci kiadóknál. Ez Petri mellett Mészöly Miklós, Konrád György (szinte teljes életművével), Szőcs Géza, Márton László, Pilinszky János, Esterházy Péter, Nádas Péter, Szabó Magda, Balla Zsófia, Földényi László és több más szerző esetében sikerült is neki. Furcsának első sorban fordítói minőségében találtam, hiszen olyan eredetiből dolgozott, amelyet Friedrich Dürrenmatt a baszk mellett a legnehezebbnek tartott, mondván: a magyar annyira nehéz, hogy még a baszkok sem értik. 
Másik különössége Paetzkének az volt, hogy Frankfurtból érkezett, mégpedig nem a hasonnevű Odera menti keletnémet, hanem a Majna partján fekvő nyugatnémet Frankfurtból, de valahogy mégis keletnémet, kelet-európai módon kommunikált, s hamarosan ki is derült róla, hogy Lipcsében születve gyermek- és ifjúkorát az NDK-ban töltötte, ahonnan az államhatalommal vívott egyenlőtlen csatározások után némi börtöntapasztalattal gazdagodva előbb házassággal került át Magyarországra, majd onnan az NSZK-ba. Ez az össznémet sorsba ágyazódó életpálya egészült ki a már a magyar földön elkezdődó fordítói elkötelezettséggel, amely megbecsülésem, hogy ne mondjam, csodálkozásom másik tárgya volt: hogyan lehetséges, hogy ezzel az életanyaggal és szövegértéssel valaki más szerzők – nem is akármilyenek! – bőrébe bújva, mintegy elfojtja saját közlendőjét. Ez az ember, határoztam el magamban, nyilvánvalóan maga is ír.
Ami a barátságot illeti, az abból az elemi tényből indult ki, hogy Paetzke frankfurti lakása a vékonypénzű nomád kádári turistaként Frankfurtban járó magyar szerzőként nyitva állt előttem – Henningék vendégszeretete nemcsak a szállodai költségek megtakarítását, hanem ha csak egy-két este erejéig, az otthonosság érzését is jelentette. Alig hiszem, hogy akadna a német világban akkortájt ismert magyar író, aki ne fordult volna meg ott és akit valamilyen formában a házigazda ne prezentált volna a német közönségnek. S minthogy nem ismerte vagy figyelmen kívül hagyta az akkori hivatalos kultúrpolitika „három T” – tiltott-tűrt-támogatott” triászát, egyenrangúakként fogadta az odahaza negatíve besorolt szerzőket, és Pesten is rendre megkereste az ellenzéki köröket. Nem utolsósorban ennek köszönhette 1984-ben beutazási tilalmát, amelyet végül is a rendszerváltás oldott fel. (Szűkebb hazájában, az NDK-ban már áttelepülése óta persona non grata volt.)

Mindezen értékelhető, de inkább közéleti vagy személyes szempontú érdemek mögött sokáig, szerényen háttérbe húzódott a szépíró Paetzke. Első prózai művét, a „Bántalmazás – elárult gyerekkorom” című könyvet 1990-ben Maria Piontek álnéven adta ki a frankfurti Eichborn kiadónál – az anonimitás és a női énregénybe illesztett elbeszélés komoly recenziós sikert aratott, és évek múlva a népszerű irodalmat forgalmazó Heyne kiadó is újranyomatta. A szerző fikció iránti vonzalmáról későbbi, önéletrajzi írások is tanúskodtak: kalandos pályáját egyszer én-változatban, majd Leo Kleinschmidt nevű, jórészt önmagáról mintázott regényalakjával mesélteti el – ilyenkor a magyar epizódokban bemutatott közismert személyeket is álnévvel látja el, s mintegy irodalmi alakká varázsolja. A német közönségnek ez nem tűnik fel, a magyarul is olvasható Idegen test és Szemfényvesztők című regények olvasója viszont a német vonatkozásokat élvezheti merő fikcióként.
Az Ábrándokról, amely most Muth Ágota Gizella fordításában jelenik meg magyarul, anélkül, hogy elébe vágnánk a „miről szól?” kérdésének, annyit árulhatunk el, hogy szerelmes regény, földrajzi szempontból az egykori „reálisan létező szocializmus” országaiba: az NDK-ba, a Lengyel és a Magyar Népköztársaságba, valamint Nyugat-Németországba telepítve, levelekkel, naplórészletekkel fűszerezi a már-már 19. századian romantikus beszédmódot. Vagyis Hans-Henning Paetzke világában maradunk, ahol a konkrét háttér mintegy kulisszaként szolgál a jellemek és szenvedélyek ábrázolásához. Ez a képesség az, amelyet a kortörténész okkal irigyelhet a szépírótól, hiszen míg az előbbi csak híven rögzíti, az utóbbi leleményesen kitalálja az igazságot.

Dalos György portréfotója: © C.Stadler/Bwag, forrás: Wikipédia