Szép ez, szebb, mint az, hogy elhagyott a férjem, és nem tudom, miért. Vagy mégis? Bár együttérzek a szenvedővel, mégsem érzek esztétikai élvezetet Lydia Davis-t olvasva. Kár, mert a fordító, Mesterházi Mónika kiváló munkát végzett, nem lehetett egyszerű az angol körmondatok kibogozása.

Mindenképp ki kell emelnünk a költő mesteri formaérzékét, a kötetben szereplő klasszikus verstani alakzatokat a szonettől a limerickig, a hexametertől a szapphói strófáig. Rímtechnikája briliáns, ahogyan sor- és strófafelépítése is, a dalformához illő refrénes megoldásai szintén. Már-már túlságosan is profi költő Marcsák Gergely, hiszen az igazán nagy költészethez elengedhetetlen némi amatőrség is.

György Attila székely, Csíkszeredában született, még él, a történetei miatt nem bicskázták meg. Önironikus, szövegironikus, minden-ironikus, amolyan „röhögjél, mert sírnod kellene” dikció. Az első mély, zsigeri felnevetés után erős továbbgondolásra késztethet az írás bennünket.

A könyv ott kezdődik, ahol a szép szerelmes történetek befejeződnek, a kora újkori Erdélyben, a törökverő hős, Török Bálint leendő feleségének hálószobájában és Báthory Gábor ravatalánál, ott, ahol a lopott pillantásokból durva abúzus, a tündérifjúból pedig kitömött test lesz.

Ezeket a líraköteteket szerették leginkább az olvasóink 2019-ben.

A milliónyi kétely és a lehetőségek lebegtetése adja a kötet látszólag laza, levegős szerkezetét. A szerző dinamikusan integrál, hősei fokozatosan veszítik el tartásukat, így a feloldhatatlan beletörődés is érvényesül a szövegekben.

Miért szeretünk híres emberekről, kedvenc művészeink életéről olvasni? Miért izgalmas elképzelni, milyen lehetett a nagyok kortársa lenni, együtt diskurálni velük egy kávéházban – akkor és ott megélni és belélegezni a kultúrát? Mi az a különös késztetés, amiért legalább olvasmányélményeinkkel vágyunk kapcsolódni hozzájuk? Ezekre a merengős kérdésekre Vámos Miklós könyve sem ad választ, sőt, inkább tovább erősíti azok létjogosultságát.

Az abszurd vagy épp szatirikus emanáció nem megy a filozófiai sík rovására, sőt, a groteszk szövegek nyomán is hatalmas átfogó műveltség és irodalmi tájékozottság tárul fel. Egyik-másik írás, aktualitását tekintve, még egy színpadi adaptációt is megérne. Az abszurd valahol a tragédia vadhajtása, hiszen életünket mindig beárnyékolja a halálfélelem, amire valamit szedni/szívni/szúrni kell. Vagy épp olvasni.

A norvég írók könyvei különös, szinte misztikus élményt jelentenek a közép-európai olvasó számára. Roy Jacobsen A láthatatlanok című kötetét olvasva olyan jelzők jutottak eszembe, mint borzongatóan szép, félelmetes, egyszerű, tiszta, megható.

„Egyértelmű a szerzői szándék. Egyértelmű, hogy – Pascalhoz hasonlóan – szorongunk a lét (a szellem?) megfoghatatlan természete miatt, egyértelmű, hogy a létezés törékeny volta váltja ki a lélek megrendülését, egyértelmű, hogy a földi élet és a kényszerleszállás állapotában vergődő repülőgép között lényegi különbség nincs.” – Hegedűs Imre János kritikája Böszörményi Zoltán Kényszerleszállás Shannonban című kötetéről.

Jenei Gyula legújabb kötete igazi versolvasói csemege. Nem tagolódik ciklusokra: egyetlen mély lélegzetvétel az egész könyv, amelynek jellemzője a kiegyensúlyozott, elejétől a végéig kitartó, grammatikailag is különleges versbeszéd. A kötetegészen végigvonuló, negyven évvel korábbi – gyermekkori – események ugyanis megtörtént, befejezett, a múlt horizontjáról felsejlő szövegekkel szólítanak meg bennünket, olvasókat, a feltételes módú igealakok és a jövőbeli ’majd’ időhatározószó folyton visszatérő használatával.

Az extravagáns, de a magyar klasszikusokhoz és az antik költészethez visszanyúló, kötött formai hagyományokra építkező líra az olvasót felcsigázza. Az a fajta költészet, amelybe esténként nem alszunk bele, és reggelente kimossa szemünkből az álmot. A versekben föllelhető irodalmi allúziók arra késztetnek, hogy elővegyük az antik mítoszokat, a Faludy-összest, Pilinszkyt, Kosztolányit, József Attilát, Ady Endrét, Kassák Lajost, Nagy Lászlót, Orbán János Dénes összes versét és Bréda Ferenc mítoszkritikáit.

A Hét vers Érósztól a Nap és a Hold között Benyhe István fordításában vagy a Farkas Wellmann Endre fordította Sophia, a Szőcs Géza tolmácsolásában olvasható Layla utolsó pillanataiban ráébred, hogy a szerelem túlvilágra nyíló mirháb című versek révén rájövünk, a költészetre és a költőkre azért is van szükségünk, hogy ne felejtsük el a szerelem határtalan nyugalmát.

A tematikailag és formailag is sokféle Nádasdy-versek úgy egyensúlyoznak a komolyság és a könnyed elegancia határán, mint kötéltáncos New York felhőkarcolói között. Ahelyett, hogy eldönteném, ez a végletekig komoly és felszabadultan őszinte kötet hol helyezkedik el a Nádasdy-életműben, egyszerűen csak hadd örüljek annak, hogy a szerző tudatában van „locsolási felelősségének”, és hogy a Jól láthatóan lógok ittben végső soron győz az élni akarás.

A valós és fiktív helyszíneken játszódó történetek egy pontban találkoznak: mindegyikben benne rejlik az elképzelhetőség potenciálja, hogy ez akár meg is történhetett volna valahol, valamikor. A kibontott témák a halál és a szerelem körül forognak, ami még banális is lehetne, ha lepusztult környékekkel és kilátástalan emberi sorsokkal nem szélesednék a spektrum. – Rimóczi László írása Bodor Ádám Sehol című kötetéről.

"A könyv fülszövegében Horváth László Imre regényéről a szerkesztők az írják, a mű „Machiavelli szabálykönyve mellett Rejtő Jenő emlékét” idézi. Machiavelli tanításai azért nem voltak annyira elvetemültek, hogy azokból egyenesen következtek volna a huszadik század diktátorainak rémtettei, Rejtő Jenő könnyed humorának visszhangját pedig nem leltem fel sehol olvasás közben." – Gáspár Ferenc kritikája A Kicsi emberéről.

"Lackfi János Istent szólongató líravilágának tágassága – a téma „egyneműsége” ellenére is – megkérdőjelezhetetlen. Akár egy kétirányú nyíl: képes egyszerre mutatni a ’sacra art’ hagyománya és a kortárs világértelmezés felé, miközben nem téveszti el a célkeresztre feszült Krisztust, a célközepet: Istent." – Lajtos Nóra Lackfi János kötetbe gyűjtött istenes verseiről.

"A kötet célcsoportja könnyedén behatárolható: nagyjából mindenki. A mai sikerorientált, gondosan építgetett karrierek és egók világában ez egy megalkuvásoktól mentes, leleplező jellemrajzgyűjtemény, jó ízű vakcina a seggfejesedés ellen." – Rimóczi László kritikája Hartay Csaba könyvéről.

„Szürkeség, szenvedés, és az a bizonyos bartóki hetedik ajtó, amely ha kinyílik, akkor jön az igazi haddelhadd, vagyis a visszafordíthatatlan, megjavíthatatlan nyomorúság.” – Gáspár Ferenc kritikája Tóth Krisztina novelláskötetéről.

„A kötet végére éppenséggel a korábban még kezdeményezői szerepkörben megjelenő apa tűnik el, és burkolózik csendbe, holott a versbeszélőben él a szándék, hogy megtanulja azt a nyelvet, amin Kali Szabolcs életében rajta kívül talán senki más nem tudott: az eltűnt, de soha el nem fogyó apakép nyelvét.” – Kovács Újszászy Péter írása Kali Ágnes debütkötetéről.