Lassú betegeskedés a világ sorsa. Sánta Miriám kötete arra a méreganyagra fókuszál, amit a mindenség szervezetébe fecskendeztek be. A véráramban felszívódó szérum halált okoz, Sánta pedig kiforrott részletességgel világít rá a pusztulás folyamatára.

A karcsú, szép külsejű verseskönyv címe az élethez ragaszkodó, nosztalgiába hajló, humanista gyökerű szeretet kifejezése. Megfelelője a híres goethei mondásnak: „Nápolyt látni és meghalni.” Gergely Ágnes az ige kimondása nélkül is („még egyszer Firenzébe”) kifejezi az érzelem irányultságát, az európai kultúra egyik fellegvára utáni vágyát.

A lány sorsa Kukorelly Cé Cé Pé avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé című művében megrajzolt férfi főszereplőjének párja is lehetne. Makkai-Flóra Ágnes Kukorellyhez hasonlóan hűen dokumentálja a mindennapok kommunizmusát és a politika kisemberekre gyakorolt hatását.

Gazdag az a város, amely egy ilyen könyvet mondhat magáénak, mely alcíme szerint nem más, mint Irodalmi kalauz. Biztosan az is, de egyáltalán nem túlzás azt mondani, hogy a Kolozsvárossal egyfajta tűnődő lélekkalauzt is kezébe kap a kedves Olvasó.

A félelem rókaként surran, a halál falósejt, a hentesboltban saját magát darabolja fel, és adja mások kezére az ember. Így működik a költészet, a szerelem, és a családon belüli erőszak is. Az otthonosság aranyporral hinti meg Tóth Csilla líráját, melyben az idő átjárható, a halál félelmetes, de a költészeten keresztül mindent lehet.

A versek szellemesek, hiszen a klasszikus irodalmi toposzokat, mitológiai hősöket és történeteket demisztifikálják, és jelenünk hétköznapi szituációiba helyezik őket, ugyanakkor nehéz velük azonosulni. Színpadias versek ezek, a szó jó és rossz értelmében.

Vajon mi a helyes állítás: minden egyes emberi élet szent − vagy a csoport megmaradása számít mindenek fölött? Még ha a faj előbbre való is az egyénnél, igaz ez vajon a faj egy-egy populációjára is? Bánki Éva regényének egyik legfontosabb kérdése pontosan ez: tömeg- vagy bolytársadalom?

A gyakran meghökkentő történetek mögött felsejlő emberi arcokra ráíródott kegyetlen sorsuk és sorstalanságuk: mintha csak kétféle ember élne a Földön: azok, akik erőszakolnak és azok, akiket megerőszakolnak. Egy következő életben pedig – maradva a halál után is a „nyócker”-ben, természetesen – e szerepek majd felcserélődnek. Hogy igazságosan legyen elosztva minden ebben a nyomorúságos életben.

Nagy fába vágta a fejszéjét Tallián Mariann, aki a világ nagy operameséi közül a wagneri művet dolgozta át. Tavaly már megírta sorozatának részeként Sztravinszkij Tűzmadár balettjét, vagyis ez már a második ilyen gyönyörű kivitelű, CD-melléklettel ellátott, művészi rajzokkal illusztrált könyv, melyben a művet kísértetek, félelmetes vihar, lidérces fények és más ijesztő elemek gazdagítják.

Gáspár Ferenc regényét, a Galeottót az újfajta regényszerkesztési mód teszi élvezetes olvasmánnyá. A szerző reneszánsz-szakértő, az igazságos király korának szerelmese. Korábbi könyvében első, latin nyelven író költőnk, Janus Pannonius világának újrafelfedezésére vállalkozott (Janus, Trubadúrvarázs), a Galeottóban pedig a híres történész-filozófussal, a merész elméleteivel botrányt keltő, az inkvizíció börtönét megjárt (szabad)gondolkodóval cimborál.

Az Irodalmi Jelen januári TOP 10-es ajánlója három kategóriában. A műveket alfabetikus sorrendben közöljük.

Döme nem törekszik megkerülni a valóságot, nem nőies író, inkább felforgató. Nem gyárt legendákat, de látnoki módon hatol be az emberek mindennapjaiba, testi-lelki állapotába. Eszméletvesztésük csak átmeneti állapot, hogy egy másik dimenzióba léphessenek. A szerző a rejtélyekkel nem törődve bonyolítja a cselekményeket, egészen a fantasztikum határáig tágítva a szövegeket.

Uj Péter korábbi írásainak válogatását olvasva az a benyomásunk, hogy egyéni, húsba vágó őszinteséggel kimondott időutazás szemlélői vagyunk. A véleményszabadságot kihasználó, vezéregyéniségnek is beillő szerző odamondogató írásai nemcsak tanulságosak, de szórakoztatóak is.

Szép ez, szebb, mint az, hogy elhagyott a férjem, és nem tudom, miért. Vagy mégis? Bár együttérzek a szenvedővel, mégsem érzek esztétikai élvezetet Lydia Davis-t olvasva. Kár, mert a fordító, Mesterházi Mónika kiváló munkát végzett, nem lehetett egyszerű az angol körmondatok kibogozása.

Mindenképp ki kell emelnünk a költő mesteri formaérzékét, a kötetben szereplő klasszikus verstani alakzatokat a szonettől a limerickig, a hexametertől a szapphói strófáig. Rímtechnikája briliáns, ahogyan sor- és strófafelépítése is, a dalformához illő refrénes megoldásai szintén. Már-már túlságosan is profi költő Marcsák Gergely, hiszen az igazán nagy költészethez elengedhetetlen némi amatőrség is.

György Attila székely, Csíkszeredában született, még él, a történetei miatt nem bicskázták meg. Önironikus, szövegironikus, minden-ironikus, amolyan „röhögjél, mert sírnod kellene” dikció. Az első mély, zsigeri felnevetés után erős továbbgondolásra késztethet az írás bennünket.

A könyv ott kezdődik, ahol a szép szerelmes történetek befejeződnek, a kora újkori Erdélyben, a törökverő hős, Török Bálint leendő feleségének hálószobájában és Báthory Gábor ravatalánál, ott, ahol a lopott pillantásokból durva abúzus, a tündérifjúból pedig kitömött test lesz.

Ezeket a líraköteteket szerették leginkább az olvasóink 2019-ben.

A milliónyi kétely és a lehetőségek lebegtetése adja a kötet látszólag laza, levegős szerkezetét. A szerző dinamikusan integrál, hősei fokozatosan veszítik el tartásukat, így a feloldhatatlan beletörődés is érvényesül a szövegekben.

Miért szeretünk híres emberekről, kedvenc művészeink életéről olvasni? Miért izgalmas elképzelni, milyen lehetett a nagyok kortársa lenni, együtt diskurálni velük egy kávéházban – akkor és ott megélni és belélegezni a kultúrát? Mi az a különös késztetés, amiért legalább olvasmányélményeinkkel vágyunk kapcsolódni hozzájuk? Ezekre a merengős kérdésekre Vámos Miklós könyve sem ad választ, sőt, inkább tovább erősíti azok létjogosultságát.