Vészterhes idők

Farkas Gábor a XX. század legzordabb időszakának embertelen viszonyait követi nyomon a magyarországi katolikus egyházat ért atrocitásokon keresztül.

Kutatásai a diktatúrák időszakát boncolgatják, ezen belül is a katolikus egyházra nehezedő politikai nyomásgyakorlás és ellehetetlenítés áll munkájának középpontjában.

Könyvének mottója XI. Pius pápa egyik enciklikájából (Divini Redemptoris) vett idézet, miszerint „A kommunizmus méretében és erőszakosságában felülmúlt minden eddig tapasztalt üldözést, melyet valaha az Egyház ellen irányítottak.” Ennek az 1937-ben megfogalmazott állításnak tényszerű voltát a következő évtizedekben sajnálatos módon a magyar egyházak közvetlenül is megtapasztalhatták. A beteljesedés annyiban lett árnyaltabb, hogy hazánkban nem csupán a kommunisták követtek el szörnyű bűnöket, hanem a másik szélsőség, a nyilaskeresztesek is kiterjesztették az üldöztetést az egyházakra a hatalomra jutásukat követően.

Mindszenty József egyéni sorsa tökéletesen példázza a vészterhes idők jellemző vonásait. A nyilasok és a kommunisták egyaránt börtönbe juttatták. Csak 1956-ban tudott kiszabadulni, ám a tényleges szabadság így is csak évek múlva következett be, hiszen a forradalom leverése után jó ideig az Egyesült Államok nagykövetségén kapott menedéket.

Farkas Gábor aprólékos részletességgel vizsgálja mindhárom korszakot. Kiemeli, hogy a nyilas hatalomátvételt követően a katolikus egyház – konkrétan Serédi Jusztinián esztergomi érsek – miként próbálta jogi hivatkozásokkal kikövetelni a törvényességet az Országtanácsban. Hangsúlyozza továbbá Mindszenty József szerepét, aki a dunántúli főpapok aláírta memorandumot adta át a nyilasoknak, amelyben az egyház vezetői kiálltak az üldözött zsidóság mellett. Ennek a magatartásnak lett a következménye Mindszenty sopronkőhidai raboskodása.

Szomorú fordulata a sorsnak, hogy a nyilas diktatúrával szembeni nyílt kiállás sem volt elég ahhoz, hogy a háború után hatalomra kerülő kommunisták ne az ellenséget lássák az egyházban. Farkas Gábor feltárja azokat a pontokat, amelyek lehetetlenné tették a Rákosi-diktatúrával való együttműködést.

A sztálini mintát követő hazai moszkoviták „a társadalom átnevelését” tűzték ki célul. Ebben a rendszerben nem volt helye a klérusnak. Az egyház folyamatos ellehetetlenítését az a törekvés kísérte, hogy a hatalom az emberekből kiölje a hithez és az egyházhoz való bizalmat.

Szerencsére a közgondolkodásban a hagyományok tisztelete és a vallásosság erősebbnek bizonyult.

A szerző feltárja azokat a lépéseket, amelyekkel a kommunisták a marxi–lenini nézeteket (miszerint „a vallás a nép ópiuma”) átültették a gyakorlatba, hogy a vallási szervezetek működését – amelyeket ők a burzsoázia kiszolgálóiként tüntettek fel – ellehetetlenítsék, mert szerintük azok a munkásosztály kizsákmányolását és elkábítását szolgálták.

Az egyik ilyen stratégia a megosztottság megteremtése volt. Farkas Gábor idézi Rákosinak az MDP vezetőségi ülésén elhangzott beszédét, ahol a pártvezér kategorikusan kijelentette: „Gondoskodnunk kell arról, hogy az ellenség megoszoljon, a káplán a püspök ellen legyen”.

A kommunisták az „oszd meg és uralkodj” elvét roppant taktikusan a felekezetek egymással való szembeállítására is felhasználták. Az új generáció átneveléséhez pedig az iskolák államosítását kezdeményezték. Mint azt Farkas Gábor a tényadatokból leszűri: kínosan vigyáztak rá, hogy a „tanítóképzőkbe vallásos szülők gyermekei ne kerüljenek”.

Az iskolai hitoktatással kapcsolatos intézkedések pedig arra irányultak, hogy azt maguk „az egyházak szüntessék be társadalmi érdektelenség okán”.

A vallásos szemlélet és az egyházak társadalmi beágyazottsága azonban nem várt erős akadályt képeztek, így bizonyos tekintetben enyhítésekre kényszerült a pártállam is (ilyen volt például néhány tradicionális iskola visszaadása az egyházi fenntartónak).

Az egyház- és vallásellenes propaganda azonban tovább folyt. Ahogy a leépítés is. A szerző részletesen bemutatja, hogyan kezdték ellehetetleníteni és felszámolni a szerzetesrendeket, felvázolja az Állami Egyházügyi Hivatal létrehozásának körülményeit, amelynek célja kifejezetten a klérus ellenőrzése volt. Kitér továbbá a koncepciós perekre (itt külön hangsúlyt kap a Mindszenty-per), valamint az egyház és az egyházi személyek szerepvállalására az 1956-os forradalomban – kiemelve, hogy addigra már jelentős részben olyan vezetők kerültek az egyházak élére, akik a pártállami intézkedéseket eltűrték. Ám mindvégig maradt jó néhány olyan karizmatikus személy is, akiket nem sikerült rákényszeríteni a kollaborációra.

A tanulmány rávilágít arra is, hogy a forradalom leverése komoly mérföldkőnek bizonyult az egyházak tekintetében is, hiszen ezt követően már kevésbé volt esélye az ellenállásnak. Ezt alátámasztva idézi a szerző Romsics Ignác megállapítását, miszerint: „A papok többsége megbékélt, vagy legalábbis megalkudott alávetett helyzetével”.

A hatalom persze továbbra is rajta tartotta a szemét az egyházakon. Ezt jól példázza a „Fekete hollók” néven ismertté vált akció, amelynek során 1961-ben 45 felszentelt és 38 világi személyt tartóztattak le.

Ugyanakkor fény derül arra a műveletsorra is, amellyel a kádári vezetés megpróbálta önmagát elfogadtatni a demokratikus világgal. Ehhez járult hozzá Péter János külügyminiszter vatikáni látogatása, amelynek eredményeként például Mindszenty József is elhagyhatta Magyarországot, VI. Pál pápa pedig ezt követően megüresedettnek nyilvánította az esztergomi érseki széket. Igaz, Mindszenty haláláig nem nevezett ki új érseket. Ezek a lépések azonban már a látszólagos enyhülés irányába mutattak.

Farkas Gábor bemutatja azokat a mögöttes információkat is, amelyekből kiderül, hogy az egyházak eddigre már szinte kézivezérlésűvé váltak, hiszen beépített ügynökök is kerültek a gépezetbe. Mindemellett az állam igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy folyamatosan törekszik a párbeszédre, s ehhez használta az Állami Egyházügyi Hivatalt és az ún. „békepap-mozgalmat”.

Fontos és nélkülözhetetlen háttérmegvilágítást nyújt ez a könyv az olvasó számára az egyháztörténet szempontjából (különös tekintettel a katolikus egyház kálváriájára), de ugyanígy alapvető és lényegi elemekkel gazdagítja a diktatúrák működési mechanizmusainak minél pontosabb megismerését is.

Nem kevésbé fontos azonban, hogy Európa némely államának behódoló egyházai ma is példát meríthetnek abból a tartásból és kitartásból, amellyel Mindszenty és társai tanúbizonyságot tettek hitük és nemzetük mellett.

Farkas Gábor mindkét oldal szemszögéből nézve kifejezően és szemléletesen ábrázolja azt a küzdelmet, amely a diktatúrák korát jellemezte. Miként azt a kötet fülszövegében dr. Ujváry Gábor is leszögezi: „…az egyház a mindenkori hatalom ellenfelének számított, ami az 1960-as évek végétől enyhülő politikai nyomás dacára egészen 1989-ig érvényesült. Farkas Gábor olvasmányos, tudományos igénnyel megírt és a nemzetközi összefüggéseket is alaposan elemző kötete érzékletesen mutatja be ezt az összetett és ellentmondásos folyamatot.”

Szót kell még ejtenünk a kötet függelékéről is, amely szintén érdekes háttéranyagot – főként fotódokumentációt – tár a téma iránt érdeklődő olvasók elé.

Izgalmas, érdekes tényfeltáró könyv Farkas Gábor munkája, amelyet az MMA ösztöndíjasaként készített el.

Farkas Gábor: Kálvária Szálasitól Kádárig. Napkút Kiadó, Budapest, 2025.