Már nem félek a tekintetedtől, álmomban csak magam vagyok, hagyd  aludni magadat is, és sűrűn kérj bocsánatot.

A halál az élők múzeuma. Bugyorrá  süllyed a szép.

Hagyományok, munka, hit és szegénység:
nagyapámék pontosan így mesélték.

Mindenki a bűneiért vezekelt.
Hiéna árnyékában haldokoltam,
néha pislákoló fényem észrevetted.
Magzatburokban ragadt szerelem.
30 ezüst mindenkinek.

Tanulnom kéne még ezt a szerpentines utat feléd a megvezetett várakozásban.  

Két énem vív háborút. Egyik félholt, vérszagú. Másik hitehagyott, elmebajos.  De csak egyik lehet a győztes. Vajon az ördöggel esketnek meg? 

Felkelek, a szünetnek vége,  asztalomhoz ülök, laptopom felnyitom, csak a képernyő világít.  Véget ér a kitartott idő.

Állunk a mezőn. Egymástól távol.  Épp olyan messze,  hogy egészen magadat se lásd.

Hallgat a világ. A pápai vizekre olvadó csend ül.

Leheletem szókristályokká fagy, lebeg az éter őszi ködterében.

tovább emelkedik a hőmérséklet

itt csak a pusztai szelek járnak

lángosarcú emberek országa tompán türelmesek  mint a büfék előtti sorok

Édes kérgű fügeág a karod, a hajad befonódik a fűszálak közé.

Soha életemben nem izzadtam még úgy le, mint abban a szekrényben. Na, nem mondom, a kuporgás sem volt valami kényelmes, de a hőség kikészített. − Szúrja az oldalam a magassarkúd – suttogta Márk, akivel együtt próbáltam levegőhöz jutni. − Melyik? – kérdeztem vissza. − Szerinted látom? Az, amelyik, ha így folytatjuk, csak a vesémmel együtt lesz hordható. − Ne törd ki a sarkát, kérlek. Bár semmit sem láttam, biztos voltam benne, forgatja a szemét. Engem is zavart a helyzet, de nem volt mit tenni, várnunk kellett.

Remegjenek a cinkék, ha a vadság átvirrasztja az évszakváltást

Háború van megint, háború, de már nem távol, Sanghajban vagy Mandzsúriában, de Aleppóban, Damaszkuszban, s most már Ukrajnában is, s ki tudja mikor lázad újra Seine-Saint Denis[1], vagy zúdítja mocskát az utcákra Baltimore, Minneapolis.

Grafittal írtak az égre, és lehazudták a csillagokat.

a madarak egyenlő társak az éggel             bármikor itt hagyhatják                         ezt a hajnalkortyot

2004-ben született Szegeden. Jelenleg a szegedi SZTE Gyakorló Gimnázium tizenegyedikes diákja. Az online oktatás alatt kezdett el szépirodalmi szövegeket írni. Ez az első publikációja.

Éjjelente felhúzom a fekete bőrkesztyűt: – pontosan negyedóránként aranyszínű zsinórt bogozok a cigarettára és az ujjbegyekre.