Örök félhomályban.
Papírmasé díszletek között.

Tudjátok, fiaim, egyszer
titeket is hazahívnak,
és akkor jönni kell, jönni kell.

Én is úgy kóstollak meg, nyugodt, ráérős türelemmel, hogy tovább tartson a részegítő aktus, simogató ujjaim vándorlása bőrödön

Diószegi Szabó Pál

Zongorád…
Zongorád, ha lennék,
leülnél elébem?
Dallamot se kell már
ujjaidtól kérnem.

Megszólaltatsz engem,
kotta nélkül játszol.
Finom billentyűkön
simítanál? Hányszor?

Zongorád, ha lennék,
hozzám érne lábad;
közel, megérezném
illatod, hajszálad.

Szavakban, ha játszunk
a pillanatra, szépet.
Hangokat keresnél?
Feketét? Fehéret?

Zongorád, ha lennék
szemed felragyogna?
Hányszor lenne kedved
újabb darabokra?

Mint a kotta szárban,
ott leszek most dallam;
játssz le minden este,
messziről is halljam!

Felfedezlek!
quasi una fantasia

Ujjaim, e fürge léptek,
elindultak a vidéknek
szombat reggel. Kávéillat,
szemed csendje sem csitíthat.

Üzen nekem, mint egy csillag,
szívverésed igaz hírt ad.
Simításom vándorútja
nekem terram tuam nyújtja.

Mezőm hátad, völgy-gerinced
ujjaimnak virágfölded;
gondolatom száz palánta,
tőled terem, szökik szárba!

Vállad pázsit, selyem nyílik,
mint a csipke, felfehérlik.
Fejed csúcsán hajad szellő,
vele simít a Teremtő.

Holdvirág a füled szirma,
mintha éjjel nekem nyílna;
nyakad patakjánál helyem,
forrásait megízlelem.

Hanyatt fekszel, fordul tájam,
égboltod lesz az én vállam;
mosolyodnak domborzata
mint a Holdnak túloldala,

habár tudom, nagy talányom,
csak a térképét találom;
ujjam szárnya meddig ér el
álmombéli érintéssel?

Kezem őriz, mint egy álmot,
hajad ágyán beléd látott!
Kezem bölcsője kezednek,
s ha felébreszt: Felfedezlek!

Anyám szökik a határon. Tizenhat éves. Elkapják a szlovák határőrök. Lemagyarkurvázzák.

A félelem nyakadra fonja hurkát,
s előhozza belőled, ami bujkált:
kezes bárányt, kit minden rend szeret.

két isten lakik benne összefonódva, Kasztór és Polüdeukész nőalakban, otthona fél évig az ég, fél évig az alvilág.

Reggelente látom rajtad, hogy olyan vagy, mint a
századik alkalommal elszökő rab, kit estére
visszavisznek tömlöcébe.

Ez már a hegy, az elvetélt álmok,
a tóban fürdőző lányok, a hold.

Azokért, akik félrefordítják fejük,
mintha mi sem történt volna.
És Európáért, mely elnéz felettünk,
mikor a szívünk négy égtáj felé szakad.

hogy néz ma rá egy osztrák s a Monarchia térképére egy morva ma s hogy egy magyar

Átvágnak rajtunk a tankönyvek, mint a tankok, láthatóan egy más világ felé.

Süt a napfény, mégse látnak, a magyar a nagyvilágnak árvája.

Hiszem, a történelem végül minket igazol,
mert nincs és nem volt a földkerekségen
olyan ország és nemzet, amelyet ennyire
és ilyen igazságtalanul
kifosztottak és megcsonkítottak volna.

Mindenhol ott lakik az Isten.

a jó költészetet minden napra kiérdemeljük

(A) költők pusmognak a dunna alatt, a rét már ébred.

A szobrász, ha öreg,
még belecsókol az igéző
alabástrom anyagba

ezeréves vágy kúszik az égbolt testére

ha valaki az orrát fújja vagy
elköhinti magát, mindenki odanéz. majdnem
mindenki. a közelemben ketten is köhécselnek.
olyankor egy ideig nem veszek levegőt.