Ma szótlan ül
az idő, és látszódik a karjában
hagyott kanül.

Idő előtt felköltöznék a holdba, azok közé, akik már nincsenek

Krisztus minden évben eljön

Ha kővel dobnak, én kenyérrel fizetek.

hordja, hordja a szél az öregség méregcseppjeit

tér ágyán fekszik a teremtő semmi az álom
ködbe veszett a sekély éj vére lobog ma elébed
és hínár ring benne erek mosolyán libeg hozzád
ezzel fűzd magad ódon egekhez emeld szemed énrám

szavak áramlatán úszom, 
olyan akár a csendes tenger, 

mégsem értelmetlen
lebegni ez óceánnyi cefrén.

Zajáradtat dugítja el fülem. Agyamtól a lábujjaimig végigtáncol testemen.

Nagy, zöld gyeptakaró alatt lélegzik a föld, 

Ég és föld között ragadtunk, az összedőlt kávézó melletti pocsolyákban – megmaradt plakát vigyorog ránk: „Fekete tea és gránátalma ízű álom.”

Nyár hajnalán
Három lány
Három létra
Három tele kosár

S nincs ezen mit csodálkozni, mert zseni volt Sándor, és a tőről metszett géniusz pontosan ilyen: kibírni nem lehet.

Fű nő a csend alatt. Megtépázott, csonka
ország él, emlékszik, nevel új virágot,
akaratát az ég fényeibe fonja.

Lassan a földre borítja  rokolyáját az ég, még  épphogy kivillannak  vöröslő bokái

olyan egyformák leszünk vízszintesen

Ezt a poklomat kevésbé ismerem.

az utak kuszasága, összebogozott szárítókötél

Csak feküdtem, hagytam őket szétfolyni, és bámultam a kiontott, kék eget.

tudja Mester idén egész évben magát emlegetjükj