Az Irodalmi Jelen 25. születésnapjára készült antológia online térben megjelenő anyagjait Székelyhidi Zsolt fotójával illusztráltuk. 

Bánki Éva

Inspiráció

        (Az első trubadúr, Aquitániai villamos emlékére)

A tavasz, az évnek új szaka
lombot fakaszt, s madár dala
zeng az erdőn százféleképp –
szállnak bűvös, friss énekek.
Ejtse hát az ember is szerét,
hogy azt tegye, amit szeret.
                     (Aquitániai Vilmos: 
                      Ab la dolchor del temps novel)

Hol látsz ma égboltnyi madarat?
A fejed felett repülőgépek suhannak.
Mily szép lenne, ha könnyedén csicseregnének,
egymásnak rímes canzonékban felelgetnének. 
W62341 felejthetetlenül szép csillaghullást
kíván és örökké tartó hűséget ígér
szíve hölgyének, a Nápolyi-öböl felett 
fénylő tollpiheként remegő LH1675-nek.
Még néhány nap, és ezek a száguldásban kimerült 
s megannyi égi háborgást átvészelt sirályok
egymás mellett pihegnek a Fiumicino reptéren.
Oly tökéletes lett minden. 
Oly tökéletes és elérhetetlen.
A gépek helyettünk éreznek.

BÁNKI ÉVA (Nagykanizsa, 1966) József Attila-díjas író, költő,  irodalomtörténész. Szépirodalmi szövegeket 2004 óta publikál. Első regénye, a 2004-ben napvilágot látott Esőváros (Magvető Kiadó) még abban az évben elnyerte a Szépirodalmi Figyelő-díjat. Telihold Velencében (Jelenkor Kiadó) című útleírása Szépírók-díjat kapott. Versei két kötetben, emellett számos irodalmi folyóiratban (Kalligram, Mozgó világ, Látó, Tiszatáj, Irodalmi Centrifuga, Irodalmi Jelen, Alföld, Irodalmi szemle, Helikon, Látó, Holmi, Napút stb.) és antológiában jelentek meg. 2022-től Térey-ösztöndíjas. Legutóbbi kötete: Apjalánya (Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025).

 
Noszlopi Botond 

Hagyaték

csillagvirágként nyílnak 
az égen a fecskék
fekete fényjáték 
sodor a holnap 
idő-terébe
a folyóban élet
tükröződik
mélán úsznak
selyemtestű halak
a fénypáncél alatt
mint isteni elődöm
átvéve a stafétát
a rakparton szemlélődöm
s rajtam a horizont
üres szeme néz át

NOSZLOPI BOTOND (Csíkszereda, 1983) Méhes György-debütdíjas költő, prózaíró, az Irodalmi Jelen állandó szerzője. Legutóbbi kötete: Örkény besírna. Ötvenhárom perc (rövidprózák Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Bp., 2018).

 
Dimény H. Árpád

A költő ellenség 

mert 
nem a szépségért ír verseket

palackpostán küldi őket
tengerek felől kagylókba bújtatva
hogy a füledhez tarthasd 

elássa homokba
börtönudvarok árnyékos sarkába
 
értünk harcol 
és veszít 
az olyan tárgyakkal szemben
mint drót üveg cső

jegyzetfüzetek hátsó lapjairól
verseket tép ki 
hosszú kötélen szálló papírsárkány lesz belőlük
egyesek lezuhannak 
másokat ledobnak mint bombát

a  költő meghalhat  
pergő szavak miatt
tévedésből 
más keze által 
s némelyikük mert Isten úgy akarja

nekünk ír
betömi füleit 
hogy csak a saját gondolatait hallja
                              
ellenség de nem ír fegyverekről
betűi feketék akár a füst
amely beömlik egy széjjeltépett térre

az életért ír
bár ő már akkor halott
amikor olvassuk
vastagított betűi vonyítnak
mint kutyák a sziréna hangjára

egy kézről ír
amely egy másik kéz után nyúl
és ha nem találja
akkor sem adja fel

DIMÉNY H. ÁRPÁD (Kézdivásárhely, 1977) költő, szerkesztő, Csernátonban él. Díjai: a Székelyföld kulturális folyóirat Szabó Gyula-emlékdíja (2014), az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) Méhes György-debütdíja (2014), a Salvatore Quasimodo Nemzetközi Költőverseny Térey János-különdíja (2022). Legutóbbi kötete: Kemény fényben nőttetek (Erdélyi Híradó Kiadó – Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, 2026).

 
Regős Mátyás 

Hidak a semmi fölött

Ismeretlen arcú, katolikus
sváb családfő feleségére néz,
azt mondja, Magyarország, még inkább
Ungarländ. Ezernyolcszázas évek.
Pár évtizeddel később egy győri
evangélikus lelkészfeleség
hangot hall, és engedelmeskedik.
Három gyerek, egy vetélés után,
az orvosi tiltás ellenére,
megszüli anyai nagyanyámat.
Mindeközben a Don árterében
egy paksi fiú halálos sebet kap,
apai nagyanyámnak a frontról
nem jön több levél. Abban az évben
találkozik nagyapámmal, aki
még nem a nagyapám, és nem apám
apja, csak egy Rodenbücher nevű
magyar honvéd, hadifogoly Tolna
megyében. Mikor a menetoszlop
megindul a Szovjetunióba, az
útszéli árokba veti magát.
Ingerült, állatias mozdulat,
apai nagyapámmal túlélem
én is. Ötvenhat októberében
nagyapámat már Regősnek hívják.
Egy este megkérdezi elemis
fiait, maradjanak Kőbányán,
vagy költözzenek Schwabenlandba. A
fiúk maradnának. Néhány napra
rá vasárnapi ministrálásból
mennek hazafelé, és egy szovjet
tank feléjük fordítja ágyúját.
A két kisfiú fa mögé bújik,
mire felnyílik a tank fedele,
és csak integet, nevet rajtuk a
mandulaszemű katona. Három
évtizeddel ezután apám a
Váci utcát a Ferenciekkel
összekötő zebrán homályos és
félszeg házassági ajánlatot
tesz anyámnak. Szűk nyolc évvel később
anyám negyedik alkalommal is
teherbe esik, aztán megszüli
második fiát.

És én, mikor a
szeptember kiereszti delejes
vizeit Budapest fölé, és ez
a hiú, beteg nagyváros inni
kezd, merlot-tól hártyás szemmel fogom
az elnéptelenedett hidakat,
részeg cserediák, csereember
az ismeretlent. Vetődik bennem
az idő, maradás mellett dönt két
hajcsatos ministránsfiú, tákolt
poggyászaiban egész életét
kocsira rendezi egy sváb paraszt.
Zötyög vele a világ, ág-bogas
szemében megmunkálatlan ország
érintetlen, napfényes partjai.

Az innenső oldalon én vagyok.

REGŐS MÁTYÁS (Budapest, 1994) Gérecz Attila-díjas költő, író, előadóművész. Legutóbbi kötete: Anya, segíts a századomnak (Cser Kiadó, 2026).

 

Szakács István Péter    

Lastminute.com

                                                                                               

A küszöbről még egyszer végignéz a szobán. Ez a szokása még gyerekkorában alakult ki. Mánia vagy mágia, nem tudja. De bárhol is van, babonásan ragaszkodik hozzá, nélküle nem érezné biztonságban magát. Aztán becsukja az ajtót. Mintha lőfegyvert biztosított volna ki, figyelmeztetően kattan a zár. Végigsiet a félhomályos folyosón, le a műmárvány lépcsőn a szálloda halljába. A mágneses kártyát leadja a recepción. Kint mélyet szippant a kora reggeli levegőből. Azok hatan már a mikrobusz mellett ácsorognak. A sofőr épp az utazótáskákat rakja be a csomagtartóba.

– A legjobb benne a meglepetés – dobott néhány fenyőágat Bandi a hunyorgó parázsra. – Nemrég jöttünk vissza a Balkánról…

– Feleannyiba se került, mint egy szokványos kirándulás – szakította félbe a párját Réka.

– Albániából – folytatta Bandi a felcsapó lángokat nézve. – Úgy volt, hogy barlangtúrára visznek a hegyekbe.

– Csak ott fent derült ki, hogy föld alatti bunkerekről és kazamatákról van szó – magyarázta Réka. – A régi rendszer egyik titkos védelmi vonalát mutatták meg nekünk. Beleshettünk a történelem színfalai mögé. 

– Erről beszéltem az előbb – kacsintott cinkosan Bandi, és húzott egyet a pálinkásüvegből. – Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy valaha is részt vehetünk egy ilyen kalandban – nyújtotta feléje az üveget. – Gondolj bele, nem kell hetekig várakozni, készülődni, előre izgulni – sorolta az ujjain számolva a lastminute-kirándulások előnyeit. – Befizetsz, s akár már másnap indulhatsz. Garantált, hogy felejthetetlen élményben lesz részed…

A pálinka megköhögtette, a szemét elfutotta a könny.

– Szilva, én főztem ki – vigyorodott el Bandi büszkén. – Cirka ötvenfokos, ha nem több.

A lángok nyújtózkodva táncoltak előttük, a szikrák parányi rovarokként fénylettek szét a sötétben. Valahol az erdő mélyén ragadozó madár vijjogott. Aztán csak a tábortűz sercegése hallatszott az éjszakában.

Másnap reggel iszonyú fejfájásra ébredt. Sosem tudok idejében leállni a piálással, korholta magát, s az eszpresszót megtoldotta két aszpirinnel. Idestova huszadik esztendeje már, hogy évente egyszer kimegy a volt gimis osztálytársai erdőszéli hétvégi házába. Előzetes egyeztetés nélkül, szertartásszerű pontossággal, mindig a nyári napforduló idején. Közös emlékeiket elevenítik fel ilyenkor. Meg azt, hogy mi történt velük az elmúlt időszakban. Még mindig képesek nevetni hajdani diákcsínyeiken, s igyekeznek lazán beszélni a közelmúltról. Ha pedig akad valami izgalmas újdonság, mint most ez az utolsó perces balkáni kirándulás, ifjonti lelkesedéssel osztják meg egymással.

A dupla adag gyógyszer megtette hatását. Kábaságába azonban gyötrő nyugtalanság vegyült: bármennyire is erőlködött, képtelen volt felidézni, hogyan ért haza. Ilyen azelőtt még sosem fordult elő vele. Csak arra emlékezett, hogy Réka és Bandi figyelmeztetése ellenére útnak indult a sötétben. Hogy aztán gyalog bukdácsolt-e haza, vagy megszánta, és felvette egy éjszakai autózó, fejvesztés terhe alatt sem tudta volna megmondani. Úgy látszik, a részegek őrangyala nemcsak a testi épségemre vigyázott, de megóvott a kínos részletek emlékétől is, kerekedett felül végül a szorongásán öniróniája.

A lastminute-kirándulásokról eddig is tudott, de más volt idegen forrásokból tájékozódni és más a barátai élménybeszámolóját hallgatni, akik először vettek részt ilyenen. Szabadságon volt, a találkozásukat követő napokban egyre csak ezen járt az esze. Aztán péntek reggel már nem bírta tovább, és kutakodni kezdett a neten. A kiguglizott lehetőségek közül az Odüsszeusz Utazási Iroda horvátországi ajánlatán akadt meg a szeme: Kattanj rá, míg nem késő! Két nap múlva indulhatsz egy hatnapos fantasztikus kalandtúrára a Dinara-hegységben. Az ajánlathoz színes fotókat, videókat mellékeltek a zordon hegyláncról, a Cetina folyó óriás szemként fénylő forrásáról, a Szent Megváltó-templom középkori sírokat rejtő romjairól. Miért is ne, gondolta. A szabadságomba még belefér, s az ára is passzol a pénztárcámhoz. Meg aztán legközelebb lesz, miről mesélnem Rékának és Bandinak. Mert az átélésük sodrában még beláthatatlan események bennünk formálódnak történetté. Hogy miként, azt magunk sem tudjuk pontosan, de csak az számít igazán, amit végül másoknak is elmondhatunk.   

Felhívta az irodát. A vonal túlsó végéről dallamos női hang válaszolt.

– Már csak ön hiányzott, uram – poénkodott a nő nevetve, miután bemutatkozott, és a kirándulás felől érdeklődött. – De tényleg, önnel telt be a létszám… Kérem, jöjjön be, hogy intézzük el a formaságokat, s rendezzük a számlát.

Az iroda a Szabadság tér 7. szám alatt volt, egy impozáns sarokházban, alig másfél száz méternyire a Globus földmérő cégtől, ahol tizennyolcadik éve kartográfusként dolgozott. A térkővel kirakott belső udvarból csigalépcső kanyargott az emeletre. A falakból orrfacsaró dohszag áradt. Fent, a függőfolyosón réztáblás ajtók sorakoztak. Ügyvédek, biztosítási társaságok béreltek itt irodákat. Az Odüsszeusz Utazási Iroda a túlsó oldalon volt, szemközt a lépcsőházzal. Cégérén a hajója orrában feszítő legendás utazó stílusosan a ködös láthatárt fürkészte. A szűk helyiség íróasztalánál trónoló nő mosolyogva fogadta, hellyel és kávéval kínálta, majd elkérte a személyazonossági igazolványát, hogy az adatait regisztrálja. Életkorát a külseje feljavítására szánt kozmetikumok miatt képtelen volt meghatározni. Találgatás helyett inkább a falon sorakozó színes fantáziaképeket vette szemügyre, melyek a hajós utazásának állomásait ábrázolták. Mind közül az alvilági kitérő volt rá a legnagyobb hatással. A baljós derengésben Odüsszeusz köré sereglett árnyalakok közül egyik-másik mintha őt figyelte volna.

– Trükkös megoldás – térítette vissza az iroda evilági valóságába a nő kuncogása. – Bevonni a szemlélőt a kép világába… A festő különben az ügyfelünk volt – tette hozzá mintegy mellékesen, és visszaadta az igazolványát. – Ezt a felmérést viszont önnek kell kitöltenie – nyújtott feléje egy űrlapot. – Ügyfeleink megismerése segít nekünk a programok szervezésében…

Szokványos kérdések voltak. Van-e hobbija? Szeret-e kirándulni? Volt-e már kalandtúrán? Szokott-e sportolni? Ilyesmi. Az elsőhöz beírta a krimiolvasást. A többire igenekkel válaszolt, még ha nem is volt mind igaz. Az egyetlen kérdés, amit oda nem illőnek talált, a katonai szolgálatra vonatkozott. Igen, voltam katona, írta be végül vonakodva. Mivel szépen írt és rajzolt, a kiképzés után irodai szolgálatra osztották be. Azt a tizenhat hónapot mégis börtönként élte meg, a szabadságvesztés megannyi gyötrelmével. Bár a leszerelése után azt gondolta, hogy végleg búcsút mondott a katonaságnak, gyakorta visszatérő rémálmaiban újra és újra behívták, s hiába ismételgette kétségbeesetten, hogy ő már volt katona, csak nevettek rajta. Még jó, hogy az álmokra nem kérdeznek rá, gondolta rosszallóan.

– Valami baj van? – érdeklődött a nő kedvesen, mintha megérezte volna fokozódó feszültségét.

– Azt is be kellene írnom, ha netán mesterlövésznek képeztek ki? – próbált viccelődni.

– Már csak fizetnie kell, uram – nevetett a nő, kivillantva hibátlan fogsorát. – S ne feledje, csak a legszükségesebb holmit hozza magával. Tisztálkodószerekre, váltás fehérneműre gondolok. A megfelelő ruházatról és felszerelésről mi magunk gondoskodunk – figyelmeztette, miután lepengette a készpénzben kért összeget.  – Ön az egyetlen résztvevő a környékről. A cég kocsija vasárnap reggel innen indul a Transilvania Nemzetközi Repülőtérre.     

A dombtetőről visszanézett a völgyben fekvő kisvárosra. Érdekes, gondolta, bárhova elmehettem volna innen. Egy térképésznek könnyű munkahelyet találnia a nagyvilágban. New Yorkban élő nagybátyja jutott az eszébe, aki többször is hívta. Ő azonban mindannyiszor visszautasította, bár az igazat megvallva maga sem tudta pontosan, a szülei halála után mi tartotta vissza attól, hogy kitelepedjék az Államokba. Talán a megszokás. Talán annak a tudata, hogy anyai ági felmenői évszázadokkal ezelőtt a napfényes Itáliából elvándorolva itt állapodtak meg. Vagy a városka panoramikus látványa innen fentről, mely induláskor a visszatérés reményével, érkezéskor pedig a viszontlátás örömével töltötte el. Tény, hogy elképzelni sem tudta, hogy máshol is élhetne. Válltáskájából kivette a tízóraija mellé tett új krimit, de a sok kanyar elvette a kedvét az olvasástól. Helyette a sötétkék egyenruhás gépkocsivezetővel próbált szóba elegyedni. A csontsovány, koromfekete hajú alakból azonban csak annyit sikerült kiszednie, hogy a csoport mindössze hét résztvevőből áll, a vásárhelyi reptéren találkoznak, és Zágrábban töltik az első éjszakát. Ez egy új projekt, magam sem tudok többet, zárta rövidre, s az út hátralevő részében hallgatásba burkolózott.

Az öt középkorú férfi és a fiatal nő már ott várakozott a reptéren. A férfiak köréje sereglettek, a becenevükön mutatkoztak be. Marci, a kopasz, Gyusza, a tagbaszakadt, Nándi, a nyakigláb, Csabesz, a kigyúrt, Janó, a szakállas, meg is lapogatták a hátát barátságosan. Laci, ismételgette ő félszegen, mert a teljes nevén szokott bemutatkozni, de ezúttal nem akart kilógni a sorból. Zina, nézett végig rajta a filigrán, félhosszú szalmasárga hajú, fiatal nő, s mintha tesztelni akarná, keményen megszorította a kezét.   

– Szuper, mostantól egy csapat vagyunk – fontoskodott Marci. – Egy ilyen spéci kiránduláson az egymásra figyelés számít igazából.

A repülőút kellemesen telt. Olvasott, élvezte a felszolgált száraz vörösbor fanyarkás ízét, le-lenézett a napsütésben fénylő tájra, s néha félfüllel Janó tudálékos magyarázatait hallgatta, aki a világpolitika titkos paktumainak tartalmától a gyümölcsfák szakszerű metszéséig mintha mindennel tisztában lett volna.

A horvát főváros repteréről az utazási iroda ottani mikrobusza egy városszéli hotelbe vitte őket. Zinát és őt egyszemélyes szobákban szállásolták el. A fiúkat, ahogy nagy hangon magukat nevezték, egy két- és egy háromágyasban. A sofőr, aki kísértetiesen hasonlított a másikra, mintha ikertestvérek lennének, a földszinten kapott szobát.

– Vacsora 19 óra 0 perckor az étterem szeparéjában. Indulás holnap reggel 5 óra 45 perckor a parkolóból. Az ételcsomagokat a mikrobuszban vehetik át – sorolta a tudnivalókat a tüskefrizurás recepciós, miközben átadta nekik a szobák mágneses kártyáit. 

Délután kihagyta a közös városnézést, lezuhanyozott, végignyúlt a kényelmes ágyon, és olvasott. Már esteledett, mikor elnyomta az álom. A telefonja ébresztőhangjára riadt fel. A reggeli fényességben zavartan nézett körül. Előbb nem tudta, hogy hol van, aztán lassan összeállt a kép.

Az egyenruha az előszoba fogasán lógott, áttetsző védőhuzatban. Bakancs is volt hozzá, magas szárú, fekete lábbeli. Éjjel tehették oda, miközben ő aludt. S ha mindezt csak álmodom, gondolta, s megint ugyanazt az átkozott álmot, amitől már sohasem szabadulhatok? Körmével a bőrébe vájt, az éles fájdalom s az apró sebből szivárgó vér fémes íze végleg magához térítette. A fürdőszobából jövet némi habozás után leakasztotta a fogasról az egyenruhát, és kibontotta a műanyag huzatból. Terepszínű cucc volt, rendfokozat nélkül. Akciós filmekben látott ilyet. Erről beszélhetett a beazonosíthatatlan életkorú nő a turisztikai hivatalban. Biztos, valami szerepjátékhoz kell. Valahol azt olvasta, hogy a játék az a kitalált valóság, ami csak addig tart, amíg betartják a szabályait. Ha erről van szó, hát legyen, gondolta, és beöltözött. A ruha, a sapka, de még a bakancs mérete is talált, holott ezekre nem kérdeztek rá a felmérésben. Mintha nem is én lennék, nézte kíváncsian a tükörképét az előszoba padlóig érő falitükrében. A farmert, pólót és sportcipőt a neszesszerrel együtt utazótáskájába tette, és összehúzta a villámzárat.

– Kérem a csomagját – nyúl a sofőr a táskája után, s beteszi a többi mellé a mikrobusz hátsó fertályába. Legbelül hét egyforma, khakizöld hátizsák van a beígért felszelésükkel, oldalzsebeikben fémkulacs, sárga villanylámpa.

– Hol voltál? – Hiányoltunk a közös vacsoránál. – Azt hittük, leléptél – fogadják egymás szavába vágva, számon kérően a fiúk.

Ők is egyenruhában vannak, akárcsak Zina.

– Elaludtam – szalad ki a száján, s már bánja is őszinteségét. Még azt találják hinni, hogy nem veszi komolyan őket.

– Ne feledd, összetartozunk – figyelmezteti Marci.

– Semmi baj – vigyorodik el Csabesz. – Ez még belefér.

– Passzol hozzád az egyenruha – néz végig rajta Gyusza elismerően.

– Ez csak egy jelmez – mondja inkább csak magának.

Miközben beül a mikrobuszba, magán érzi Zina tekintetét. Visszanéz a fiatal nőre. Az egyenruhában még hajlékonyabbnak tűnik a teste. Egyenes szálú haja a homlokába hull, amint hirtelen elfordítja a fejét.

Az autópályán az első pihenőhelyen megállnak. Ebben a korai órában a parkoló kihalt, a vendéglő pultjánál álmosan gubbaszt a pincér. Kávét, ásványvizet rendelnek. Marci kiosztja az ételcsomagokat, tanácsokkal látja el őket. Talán megbízták vele, gondolja, vagy csak egyszerűen szeret fontoskodni. A vendéglő színes ponyvával fedett teraszán reggeliznek. Ő is eszik, pedig ilyenkor nem szokott. A pincér a pult mögött matat, úgy tesz, mintha nem látná őket. Akkor sem néz fel, amikor felállnak az asztaltól, és beülnek a mikrobuszba.

Százzal mennek, a motor elégedetten dorombol.

– Lehetne gyorsabban is – próbálkozik Csabesz. 

– Nem tanácsos a sztrádarendőrség figyelmét felhívni – szólal meg a sofőr most először, hogy elindultak. Nehézkesen formálja a szavakat, mint aki már rég elszokott a beszédtől.

– Így van – bólogat Marci. – Legjobb, ha észrevétlenek maradunk.

Egy ideig a közúti ellenőrzésekről beszélgetnek, aztán a katonaságra terelődik a szó. Marci rádiós volt, Gyusza hegyivadász, Nándi felderítő, Csabesz a gyalogságnál, Janó a páncélosoknál szolgált. Egymás szavába vágva mesélnek, vitatkoznak, röherésznek. A katonaság az élet iskolája, ott tanítanak meg rendre és fegyelemre, egyszer katona, örökké katona, aki nem volt katona, félember marad, egy mindenkiért, mindenki egyért, mantrázzák a közhelyeket. Zina az okostelefonjába mélyed, a fülhallgatóján keresztül talán zenét hallgat. Ő a homlokát az ablakhoz támasztva kifelé néz. A láthatáron felderengő dombokról a Kuvar jut az eszébe.  Meredek, bokrok szegélyezte ösvény vezetett a város északi szélén húzódó dombvonulat sziklás kiszögellésére. Tízéves múlt, amikor a tériszonyát leküzdve először merészkedett fel rajta. Hétvégéken és vakációban a környéken lakó fiúkkal ide mentek ki játszani. A Kuvar hol harctér, hol ősvadon, hol lakatlan sziget vagy titokzatos bolygó volt a számukra. Ők meg hódítók, bennszülöttek, felfedezők. Jók vagy gonoszok, mikor hogy. Néha ugyan összevesztek a szerepeken, de aztán kibékültek. Gyakran egyedül is felment a Kuvarra. Szeretett magányosan kószálni a sziklák mögötti fennsíkon, a várossal párhuzamos domboldal ritkás fenyvesében. Ilyenkor a képzeletét szabadjára engedve, senkinek sem kellett megfelelnie, vagy attól tartania, hogy kigúnyolják.

– És te? – fordulnak feléje.

– Irodai szolgálat – legyint. – Nem érdekes…  

A következő lejáratnál elhagyják az autópályát. Ötvenessel mennek. A fiúk elaludtak, hátrahajtott fejjel hortyognak. Talán Zina is alszik, a helyéről nem látja az arcát. A kényelmes ülés, a jármű finom rezgése őt is elálmosítja. Lekoppan a szeme. Rázkódásra ébred. A sofőr kivételével mindenki őt figyeli. Mintha lemaradt volna valamiről, amiről, úgy érzi, feltétlenül tudnia kellene. A mikrobusz egy erdei földúton áll. Alkonyodik. A fák feketén meredeznek körülöttük. A lemenő nap fénypászmái átszüremlenek az ágak között. Annyira filmszerű az egész, hogy önkéntelenül körülnéz, a filmes stábot keresi.

– Innen gyalog megyünk tovább – mutat a sofőr a fenyők közt kanyargó ösvényre, s elindul nyugati irányba.

Csomagjaikat kiveszik a mikrobuszból, és az ellenfényben árnyként haladó alak nyomába erednek. A földet borító, barna tűlevéltakaró elnyomja lépteik zaját. Pár perc múlva egy tágas tisztásra érnek. Félbehagyott emeletes ház magasodik rajta. Formája alapján talán menedékháznak szánták. Mióta állhat így, nézi a festetlen falakat, az üveg nélküli ablakokat, a csak részben befedett tetőzetet. A bejárathoz kicsorbult betonlépcső vezet.

A sofőr int, hogy megérkeztek. Körülnéz. A magas fák elfedik előlük a kilátást. Hol lehetnek? Csak most bánja igazán, hogy útközben elnyomta az álom.

– Jó estét – lép elő az ajtónyílásból egy zömök fazon. – Már azt hittem, hogy eltévedtetek. Bár Misu – mutat a sofőrre – jól ismeri az útvonalat.

Ugyanolyan egyenruhát visel, mint ők, de az övén valami rangjelzésféle is van. A nagy, aranyozott csillagok alapján akár tábornoki rendfokozat is lehet. Zubbonyát megigazítva, keljfeljancsiként billeg feléjük.  

– Csak vicceltem – áll meg a sofőr előtt. – Hiszen ismersz…

– Igen, uram, ismerlek – húzza ki magát a sofőr tisztelettudóan. A soványsága így még ijesztőbben hat, mint előbb. Átnyújtja a listát, és rájuk mutatva sorra megnevezi őket.

– Én vagyok a programszervező – lépdel el előttük a tömzsi alak himbálózva. – A nevem Domonkos, de szólíthattok Dominak. Vagy parancsnoknak, akár nagybetűvel is – teszi hozzá göcögve.

Frissen borotvált arcával, lenyalt, hátrafésült hajával régi idők filmszínészeire emlékeztet. Szurokként fénylő hegyes bajusza beszéd közben komikusan rezeg.

– Nem éppen a Hilton – tereli őket a félkész épület felé –, de azért a víz és a villany be van vezetve. Egy kalandtúra különben sem a kényelemről szól…  

Bent a fal vakolatlan, a szobák bejáratáról hiányzik az ajtó. Az ablaknyílásokon rézsút beáramló fény a földön szanaszét hagyott szerszámokra, építőanyagokra, szeméthalmokra vetül.

– A folyosó végén van a közös háló, szemben vele a mosdó, zuhanyozni is lehet. Ezt étkezőnek és eligazítóteremnek szántuk – mutat a mellettük nyíló helyiségre. – Negyedóra múlva itt találkozunk. Hozzátok magatokkal a kaját, vacsora közben ismertetem a részleteket. S meg ne gondoljátok közben magatokat – göcög újra, azzal sarkon fordul, s felbilleg az emeletre vezető töredezett lépcsőn. Lerí róla, hogy elemében van. Ki tudja, hányszor játszotta már el ezt a szerepet?

A küszöbön önkéntelenül megáll. Körülnéz. A sivár helyiség fémvázas ágyain matrac, párna, szabályosan összehajtogatott lepedő, takaró. A plafonról poros villanyégő lóg, a sarkokban szürkésre koszolódott pókháló feszül. Tényleg nem a Hilton. Neki az ablak melletti ágy jut. Sötétedik. Az erdő hűvösödő lehelete lágyan körüllengi, ő mégis megborzong a láthatatlan érintéstől. Éjszaka olyan lesz, mintha az ismeretlen erdőben aludna. Mire valamennyien megjárják a mosdót, indulhatnak is az eligazítással egybekötött vacsorára. A folyosón ég a villany. Árnyékaik fakón imbolyognak a piszkos villanykörtékből szivárgó fényben. Az étkező- és tárgyalóterem hatkarú csillárjából viszont ragyogó fény sugárzik. A parancsnok ott ül a hosszú deszkaasztal túlsó végén. Mintha vonásait kőbe vésték volna, a villanyégők izzásában arcán a ráncok élesen kirajzolódnak. Ő a kijárathoz közel, Zina mellé kerül. A fiatal nő nedvesen csillogó hajából samponillat árad. Újból feldereng előtte sudár alakja, amint a zuhanyzó párájában önfeledten hajladozik a bőrére permetező vízsugarakban, miközben ő zavartan félrefordul a mosdó küszöbén.

– Örvendek, hogy minket választottatok – téríti vissza a helyiség kopár valóságába a parancsnok érdes hangja. – Mostanában egyre több a szélhámos a szakmánkban. Mi azonban patinás utazási iroda vagyunk, még senki sem panaszkodott ránk. Ó, az utazás… – lágyul meg hirtelen a hangja s tekintete valahova messzire réved.

Csendben esznek. Udvariatlanság lenne megzavarni a Parancsnok váratlan megindultságát. 

– A személyi azonossági jegyeitek – tesz az asztalra a Parancsnok a vacsora végén hét áttetsző lapocskát. – Vigyázzatok, össze ne cseréljétek – kacsint rájuk, s már nyoma sincs hangjában elérzékenyülésnek.

Eddig visszafogta magát, a társasághoz igazodott, most azonban elsőként ugrik, hogy átvegye a dögcédulát. Talán azért, mert a nagyapjának is volt ilyen. Ósdi íróasztala fiókjában őrizte, s amikor a háborús kalandjairól mesélt, tárgyi bizonyítékként gyakran eléje tette az ütött-kopott asztallapra, ő pedig egy letűnt világ relikviájaként borzongva vette kézbe. Zsinórra fűzött, széthajtható alumíniumlemez tok volt, nyakba akasztható, benne megsárgult papírigazolvány tulajdonosa személyi adataival, hozzátartozói nevével és címével, hogy baj esetén értesíthessék őket. Ez itt azonban egyszerű műanyag lapocska. Döbbenten mered rá: nevének, címének és 13 számjegyből álló személyiazonosító-számának feltüntetése még beleférne a katonásdiba, hiszen az ő hozzájárulásával kerültek az Odüsszeusz Utazási Iroda adattárába, de honnan tudhatták egyetlen élő rokonának, a fiatalon Amerikába disszidált nagybátyjának a nevét és elérhetőségét?

– Ez is a tiéd – nyújt át egy fehér borítékot a Parancsnok. – A holnapi akció részletes leírása van benne s hozzá egy hajszálpontos térkép. Szakemberként biztosan értékelni fogod.

Ahelyett, hogy számonkérné a cég durva hivatali visszaélését, esetlenül átveszi a C4-es borítékot. Amikor azonban fel akarja bontani, a parancsnok finom határozottsággal a karjára teszi a kezét.

– Csak holnap hajnalban, indulás előtt. Ez rátok is érvényes – fordul a többiek felé. – A meglepetés a játék része. Hogy adott helyzetben ki hogyan és milyen gyorsan reagál…

– Fegyvert is kapunk? – érdeklődik Marci.

– Hogy veszély esetén megvédjük magunkat – erősít rá Gyusza.

– Vadállatok, csempészek, bekattant háborús veteránok – sorolja Janó a lehetőségeket.

– A média tele van mindenféle rémtörténettel – bólogat Csabesz. – Állítólag a határ túloldalán embervadászatokat szerveztek köztiszteletnek örvendő külföldi polgárok számára, akik a leshelyükről jó pénzért bárkit lelőhettek. Úgy hírlik, a gyerekekért és a nőkért kellett a legtöbbet leperkálni.     

– Csak semmi pánik – szól rájuk a Parancsnok. – Biztosítottuk a terepet. S ha már mindenáron tudni akarjátok, a játék neve a Nagy Kaland. Persze ez így fellengzősnek hangzik, de szavamat adom rá, hogy ilyen élményben még sosem volt részetek. Most pedig takarodó. Ez parancs! – fenyegeti meg őket felemelt mutatóujjával tréfásan. – Holnap fitteknek kell lennetek.

Kifelé menet még megkérdezhette volna, miképpen jutottak a diktatúra elől tizenévesen Amerikába menekült nagybátyja nyomára, de mire rászánta magát, a Parancsnok eltűnt a szemük elől.

Lefekvés után még sokáig forgolódik álmatlanul a keskeny vaságyon. A fiúk már hangosan horkolnak, egyik-másik még cifrázza is. Zina ágya felől csend van, mintha megriadt őz rejtőzne ott, vagy prédára leső ragadozó. Aztán kifelé néz, az éjszakába. Látja az égbolton szerteszórt csillagokat, hallja az erdő szabálytalan lélegzését, majd minden átmenet nélkül a barátai hétvégi fenyőfaházában találja magát. De hiába szólongatja őket egyre hangosabban, az erdei hajlékban rajta kívül egyetlen teremtett lélek sincs. Zihálva riad föl, előbb nem tudja, hol van, aztán felkönyökölve fülel a sötétben: a fiúk továbbra is zavartalanul horkolnak, Zina felől még mindig semmi zaj. Csendben feltápászkodik, hátizsákjából előveszi a zseblámpát, és kioson a hálóteremből. Beszélnem kell a Parancsnokkal, ismételgeti elszántan az éjszaka homályában. A zseblámpa imbolygó fényénél végigoson a folyosón, de az emeletre vezető lépcsőt, mintha azt is csak álmodta volna, nem találja. Tanácstalanul fordul vissza, sorra veszi a földszinti helyiségeket, bevilágít egy eddig nem látott ajtónyíláson is. Az ablaktalan cella közepén kőasztal áll, rajta kartondoboz, tele műanyag dögcédulával. Kivesz egy maroknyit, nézi a rájuk gravírozott adatokat. Réka és Bandi, nyilall belé. Hogy kerültetek ti ide?! Kezéből a lapocskák visszahullnak a többi közé. Már nem törődik azzal, hogy zajt csap, a kőasztalra borítja a doboz tartalmát. Az átlátszó dögcédulák ellepik az érdes asztallapot. De hiába keresgél közöttük, hogy megbizonyosodjék, az előbb nem káprázott a szeme, a Rékáét és Bandiét nem találja. Visszarohan a hálóterembe, magára kapkodja civil ruháját, fölrántja sportcipőjét, s kezében a borítékkal és a zseblámpával kimenekül a házból.

Amint a fák közé ér, feltépi a borítékot. A4-es fehér lapok vannak benne, az utazási iroda fekete fejlécével. A fatörzsek rácsokként magasodnak körülötte. A telihold reflektorként fénylik a feje fölött. Valahol a csendben felvijjog egy madár. A benne formálódó történetre gondol. A szavakra, melyek kimondásával az iszonyatos szorítás talán fölengedne a mellkasában.

SZAKÁCS ISTVÁN PÉTER (Székelyudvarhely, 1957) Irodalmi Jelen-díjas író, publicista, irodalomtörténész. Legutóbbi kötete: Boszorkánykör. Szerelmes és egyéb történetek (Magyar PEN Club, Budapest, 2024).

Vincze Nóra Veronika 

Nekrofágok Eldorádó felett
                           

        Edgar Allan Poe Egyedül című verse nyomán

A romokat figyeli.
Legyezők rebbennek.
Verejték gyöngyözik puha és törékeny tarkókon.
Az idegenvezető arról beszél, 
hogyan hordták fel akkoriban a kőtömböket,
de ő a repedéseket figyeli:
az éles széleket,
a csorba szoborajkakat,
a szurdok hirtelenségét.
Arra kíváncsi, melyik kőszáj tudna az omlásról mesélni.
Arra kíváncsi, az elsőként idemerészkedő dögevő
hősre vagy ellenségre csapott le.
Magába fogadja az édes hanyatlást,
az egyedülből ketten lesznek.
Hazaviszi.
Csak a szobája élveteg sötétjében,
a ventilátor búgásától hangos melegben
meri újra elővenni:
amikor szembogara sem fénylik, 
és nem hagyja nyugodni a vöröslő farkaséhség.
A bőréhez nőtt lepedő alatt
birodalmak összeomlásáról fantáziál.
Tenyészt.
Nem elég építeni.
Több kell.
Több.
Lenne ő a szétzúzott márványoszlop,
padló és mennyezet helyett 
napkeltének és napnyugtának tartana ellent.
Utánozná a fehér nyulakat,
az éjjeli ébenfákat,
a fatörzsek takarásában hallgatózó Másokat.
Megtanulna biztonságosan rettegni,
szenvedéllyel,
szirénákat hallani otthona előtt,
együtt élni a csigolyái között mocorgó hangyabollyal. 
Követnie kell teste törésvonalait,
új bomlást teremtve mindegyik mögé.
Történeteket:
nem mézből és aranyból,
hanem abból, amit még a hollók is hátrahagynak.
Csak így lakik jól.
Lassan, csöndben, gyönyörben.

VINCZE NÓRA VERONIKA (1996, Budapest) Hongkongban diplomázott New Media Art szakon, jelenleg Budapesten él. Versei és novellái az Irodalmi Jelenben, a Műútban és a GABO Kiadó antológiáiban jelentek meg. Díjai: a Gödöllői Irodalmi Díj könyvtári különdíja (2025)