Harckocsik a fellegek, harckocsik az emberek.

hét napja kiáltom nincs ellenség ne lőjetek ti barbárfejű árnyékok

Noszlopi Botond Hangadó e reggeli forgatagban a város szinte észrevétlen benned csak egy gondolat van kizársz minden mást egészen a gondolat nem tudod hogy honnan jött és hová tarthat valami nagy szövettestből kitépted majd visszavarrtad előtte még átmostad jól kiszínezted keretezted s csak erre a mai napra felöltötted jelmezednek Pihenő nézem a fenyvest álmatag a dombtetőt az ágakat felhőket húz a szél felém fény ragyog át az ég szemén milyen rövid e pillanat a nap lemegy a tó befagy s ha elszámolok hetvenig hetven év közben eltelik Egyetemes kétség azt kéred, hogy bízzak benned, de hogy tehetném, ha szemem és fülem megcsal, ha tapintásom mögött érzékeny csillagködök húzódnak, a részecskék apró kivetülései mímelik jelenemet, és hiába töröm agyam kifulladásig, ha közben az anyag valami antianyaggal játszik, és aminek látszik, nem az semmi sem Izolált egység utcafrontról hátsó ablakokból kinézek egy szűk csatornán a szűrt fényből egy keskeny sávra túl a láthatatlan formán túl a nem hallható sávok hullám-mintázatain két ízhatás keresztmetszetében mely az édes és a keserű súlypontban mikor hová tolódva tapintok egy kontúrt mely egy öl egy én-idom az én határaim amiről tudom hogy néhol találkozik azzal ami nem én vagyok miközben föloldódom teljesen a föl nem fogható síkbéli hömpölygő adatfolyamban

Elfelejtettem elmesélni zongorafutamaid,  kalimpáló hangok táncát az ajtó alatt kiszűrődő fénynyalábon.

nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba őket, hanem nyilván a Teremtő és a teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága

elfoly lassan vérem  elvirágzik lelkem tavasza

Arcán gyönyör. Forró harc nyomai.

Bonts ki, majd takarj be vágyaiddal, imádd az utolsó gonoszt

a hétórás buszon bepárásodik a közeljövő

Miért nem találunk fel Mozartot hallgató buszsofőrt?  Micsoda jelenetet forgatna róla a Monty Python. 

Ha tudnék, kapaszkodnék. Elkapnám a köldökzsinórt.

nyolc óra van, szeptember tizenöt, 

Lassú tűz olvasztja önmagát. Éhsége élteti az embert.

holnapom ízül ízeiden,
nyelvem meg nem pihen.

Fellélegzem ősszel, mikor jön a hervadás.

1.
a harmónia olyan mint a fóbia
képzelmény hogy van ilyen
ahol égtenger a kék
és a szelek 
venyigével vernek
kábítószer
a tömény fény
szaporán játszik a szívemben
a mámor
félig kikúrált betegségem
a remény
árnyait mozgatja a 
magukra maradt pálmafák 
alatt

2.
ha ideadnátok
az egész világ szennyesét
moshatnám tisztára
olyan fehérek a 
tengerhabok

az öreg ház körül most elvadult a kert. a rendezetlen szabadság körbelengi

A kezdet, az Út, a megérkezés a fény-  szarvában együtt van.

Háttal állt minden időnek, görnyedt a középpont felé.