Az egyéni történet fraktál. A személyes sors szűk keresztmetszetén át mindig a kor teljességére nyílik kilátás. Turbók Attila „mint élő lelkiismeret” körülnéz a jelenben, „e hímporát és röptét veszejtő” országban, ahol „Bűnös és áldozat egyként szorong”, és leplezetlen őszinteséggel lejegyzi, amit tapasztal.

Nélküled magasabb és üresebb az ég, s már nem érhetem be kevesebbel.

egymás nélkül sötétben vagyunk.

Talán nem az vagyok, aki szerette volna, hogy legyek. De a szemünk körüli ráncok ugyanazok.

nézd mit tettél  illan a méltóság egymásra utaltságunk

az idő  mézesmadzag ha közöm van hozzá beleragad  a mihaszna hiány

színjátszó íriszed lassan  alábukik a lemenő nappal

zöld indák között, miért vannak ott,  ahová a vízcseppek sem esnek, 

már nyár közepén is varjak adják meg az alaphangot hangvilla károgással

ó volna az időt újra osztani  eligazodni múltban és jelenben

álmomban hózivatar voltál nem bántad hogy lesodorsz az útról nagy széllökésekkel

a szívnek olyan alakja van, mint a csiszolatlan napkőnek, a szív bármivel meg tud telni, ha hagyják

Mint a Commédiában a költő, végigjárom az utam:

a Vereckén átvergődött  népből itt mi maradt, lesz-e az üdvből újra hit?

négy évesen Dél-Európában játszani a hínáros tengerparton vadidegen gyerekekkel

A boltozatok fáradtan  meredtek a kapu fényszegény  bánatára. 

Az ég többnyire haragos, szürke, nem hisz a nyári mária-kékben, elmossa a nagyáruházakat.

úgy maradnak velünk ahogy versbe gondolt szavak: leíratlanul

Egy kert, gyerekkori,     eszembe jut ma épp: a fák tövén virág,     eszembe jut a kép.