Törött ország

Akkor ránk ordítottak: dobroje útra!
És mintha értettük volna,
haptákba vágtuk magunkat, 
hátrahagyva a puha ágyat, 
tiszta lepedőt és az álmaink.
Pedig nem értettük a szavakat, 
ahogyan alig emlékszünk már
az otthon melegére. Hogyan 
szűrődik be a béke az ablakon át 
reggelente a fehér szobába.

Örökké éberen vagyunk, 
mégis tompultan bámulunk 
a lábunk elé, leszegett fejjel.
Állunk a fal mellett, mint akit
kivégezni hoztak ide.
Nem nézünk a másikra,
és rettegünk minden szótól.

Mint a betonba fúródott lövedék,
úgy repeszti szét az idő 
életünket. Koszos ujjunk, Isten 
kezén a mutatóujj, testünk
düledező rom csupán.

Az utcaport felverik a menetelő katonák.
Elesetteken át lépdel a sereg.
A sivító zajban mindenki süket,
a boltban megrohad a hús, a tej,
mégis az éhségtől fordul ki a gyomor.

Nem emlékszünk az érintésre,
ahogy súrlódik a bőr
s a szerelmet követeli
tányérsapkás rend helyett.

Tiéd a nyomor,
te szegény, te árva,
te végletekig megalázott,
lenézett és meggyötört,
te mindhiába,
te megtört,
szanaszét tört Magyar.