Hidat képez, közösséget alkot, párhuzamot von

Turczi István legújabb verseskötete a Scolar Kiadónál jelent meg 2025-ben. „Korpusz – a szó jelenti egyfelől a szöveg egészét, másfelől Krisztus felfeszített testét. (…) Az egész kötet csupa ellentét: őszinteségükben szinte naiv megszólalások váltakoznak nagy műveltségről tanúskodó, a világkultúrát befogadó versekkel.” – írja Nádasdy Ádám a kötet előszavában. A kötet főleg szabadversekből áll, ám Turczi bravúrosan alkalmazza a kötött formát és rímet is.

Korpusz. Merész cím. Aki nem ismeri a kötetet, túlzónak, sőt botrányosnak érezheti. Maga a szó latin eredetű, testet jelent, amely egyszerre utal Krisztus testére, az emberi testre és a szövegtestre. Mindez szó szerint vagy átvitt értelemben köthető a versekhez, amelyekben egyaránt szó van az ember testi mivoltából adódó esendőségéről, halandóságáról és elemelt, filozófiai témákról. Sőt: a kettő szét nem választható, hiszen az élet legnagyobb misztériumai is megnyilvánulnak testi szinten, s a testiség is túlmutat önmagán.

A kötet első fejezete az Elvermelt mondatok címet viseli. Ebben a költő gyermekkori élményei elevenednek meg, ahogy a kisfiú kíváncsian felfedezi környezetét, ahogy kiépíti saját belső világát, amelybe a magány elől menekül. „Kutyát akartál, hogy legyen valaki veled, akivel megugathatod a holdat. / Éjjel nézted meg, amit magadnak nappal féltél elképzelni.” – írja a Legyen valaki című versben, majd beavat bennünket a kisgyermek természettel való bensőséges kapcsolatába. „Iskola helyett szívesen ültél a tóparton, és ötödik óra végéig telenézted kékkel az eget.” – így a Lélekarányos című versben.

Ahogy az előző idézetből is kitűnik, a lírai én különleges viszonyban áll az éggel. A nagy kékség, a távoli, ám mégis mindig, mindenki felett lebegő, mindent átfogó állandó. Mintha követné az ember hangulatát: egyszer kék, máskor borús, néha leszakad belőle az Isten haragja.

Megrendítő, ahogy nagyanyja haldoklása szembesíti a kisgyermeket az elmúlással, az emberi lét sebezhetőségével. Innen már semmi nem lesz ugyanaz. A kisfiú nem a könyvek lapjain, hanem a valóságban találkozik először az élet tragikumával.

A költő Egy másik ember, aki te vagy című részben hangzik el a könyv egyik legikonikusabb mondata: „Tudom, van valaki, / aki megszokta már a bőre alatti vándorlást” (Olvasásra és éneklésre egyaránt való vers). Itt költői identitásáról beszél, kicsit sem direkt módon. Ez a vers úgy ars poetica, hogy mégsem az.

Ugyanebben a fejezetben a költő édesapját és édesanyját is megszólítja (Kettős oltár), megadva nekik a tiszteletet, a változó történelem sodrába helyezi, és egyúttal diszkréten állócsillagként tűzi őket az egére.

A Tetteink csak mennek a maguk útján fejezetéből megtudhatjuk, ki mindenkinek ír Turczi István. „Először is magamnak. / Másodszor annak, aki olvassa. Most éppen neked. / Neked, akinek az élet nemcsak egy talált tárgy. / Azután annak, aki nem olvas. Sem engem, sem mást.” A hosszúversből kiviláglik az élet szeretete, a történelmi példák nyomán kialakult átfogó világlátás, a tudás tisztelete, a külsőségeken túli többre vágyás.

A Korán sötétedik című vers Tamás Gáspár Miklósnak állít emléket. Valamiért fenntartással kezelem a pályatársaknak címzett alkalmi verseket, de nyilvánvaló, hogy itt egész másról van szó. Itt az elhunyt kolléga, mester, barát együtt sétál az élővel, míg rájuk nem sötétedik. És azután is.

A Makszim Krivcov emlékére írt vers a kötet egyik legemblematikusabb darabja. Az Egy ukrán költő halálára szépirodalom felső fokon, valamint állásfoglalás a háború ellen.

Kiemelném még a Börtönbe kerülőknek néhány tanács című hosszúverset, ami most először jelent meg kötetben, merész, vagány szöveg. Ne legyen szükségünk ezekre a tanácsokra.

A Megöltél valakit bennem fejezetcím az Alba című vers kezdősora. Az alba fehéret jelent, a szöveg szakrális miliőt teremt, a Napfivért, Holdnővért idézve vezekel, valamiért, amiről talán nem is ő tehet, gyászol valakit, aki meghalt benne.

A Mennék és maradok rész első verse (Mikor már annyira) drasztikus kijelentéssel indít: „A végén csak néhány történet marad. / Látszólag azokhoz sincs már rég közöd.” A fejezet zárásával együtt adja meg a keretet: „Ne hasadj puszta hírré. / Magadért mondd el magad.” (Legyen a címe: Örökhagyó vers)

A távol vándora a régi kínai mesterek előtt leborulva, az ősi távol-keleti költészet ihletésére teremt párbeszédet különböző kultúrák és korok között. Turczi István költészetére jellemző az intertextualitás, amely hidat képez, közösséget alkot, párhuzamot von a mindenkori írók és írások, valamint a mai ember és művei között.

A Korpuszt jó kézbe venni. Keménytáblás könyv, borítóján egy – vélhetően női – hátnak a részlete húzódik, annyira erotikus, mint amennyire letisztult „táj”.

Szeretettel ajánlom a kötetet minden irodalomszerető embernek, aki kész egy sokrétű lelki-szellemi-testi utazásra.

Turczi István: Korpusz. Scolar Kiadó, 2025.