Sosem láttam ilyen közelről az olvadást

Asztal és föld között

A vízzel telicsordult pohárban
ott szunnyad a vakmerőség,
a szabadesés hívása,
egy magányos zuhanás
asztal és föld között.

Őrült száguldás
a téridő görbületében
a súlytalan érkezésig.

Hiába az óvó mozdulat,
a marasztaló pillantás,
a gravitáció feletti vágy:
szilánkokként
vet partra a víz.

Trombitaszó nélkül

Néha meghalunk,
kihűlünk sápadtan,
arcunk se rezzen. 

Aztán tovább megyünk,
mintha mi sem történt volna.
A feltámadást nem trombitaszó kíséri,
hanem kávéillat, 
vagy berregő villamos. 

S mi magunk sem tudjuk, 
mik vagyunk –
élők, holtak. 

A fehér kórteremben

A kórteremben,
kipirult anyám arca,
mintha aludna rajta a fény.

Haja kifésülve,
ágya körül parányi térben
infúzió lebeg.

Behallatszik, ahogy 
az ereszcsatornán 
ömlik a hólé.  

Sosem láttam
ilyen közelről 
az olvadást.