Az istenek közönnyel hullatták vas és
gyémánt könnyeik,
arcukon termőre fordult az idő.

„A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül,
és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban,
hanem a láthatatlanban”.

A mozdony kazánja oltár, ahol
a pap rohanássá változtatja át
a föld méhéből vájt szenet
és vén források vizét,
miközben a gőz és a füst
összezilálja az ég haját.

Párizs háztetői fakón szürkéllettek
az alkonyi fényben. Hajdani szerelmem, mondom, Heartbeat,
ki mindenkit nem
tegezek utánad, azóta

Tíz centavóért vettem a sarkon,
egy ügyetlen kis angyal adta el nekem,
hegyezni-faragni kezdte nyomban,
és máris láttam, milyen erős fegyver.

Ha szerencsénk van, suttogták,
innen is látszik, ami túl van.
Vagy nincs, de visszaragyog,
és kedvére tovább tandorol.

A fehér hómezőben
vérpiros rózsaszál vagy.
Ellentéte
a bennem szunnyadó
szomorúságnak.

csupán a másodpercmutató
lüktet, megbízható metronóm,
pulzál, akár az a vörös lob
a tenyeredben

Asszonyom, hát mit tegyek? –
elme elhagy, terv bedöglik,
minden hűhó mindhiába,
ugrálhatok, le se néz rám,
kötelem csak negyven centi,
talán fölmetsszem a vénám?

Hullámzik bennem a százéves csend.
Soha nem múló ima vagy. Mindig lobogó kiáltvány.
Dogma. A tizenegyedik parancsolat.

Úgy vékonyodik az álmunk,
ahogy nyúlnak az árnyékok,
és szemedben megülnek a lidérces messze- fények,

Reményt koldulni minek?
A koldusok vánkosán is a semmi szíve pihen.
Boszorkák táncát, árnyait tükrözi a liget,
de bárhova nézel,
mindenütt a valóság bizonytalansága vár:

Ámulatot kelt megjelenése, és áhítatot szül,
ily nagy a szépsége, s ily nagy a tisztelete.
Színe a kezdetben, mint nyármeleg éjjel a gránát-
almának héja, bíbor alatta a mag.

Betakar a szomorúságom,
csendben csak elvagyok.
Arcul legyint
minden, ami rám tekint.

Ezidáig féltem a haláltól. Te ne félts engem.
Fakadj túlvilági dalra, készülődj:
kergetőzünk még kicsit odaát.
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Futunk most mi is hát űzve,
Nem, soha nem ugrunk tűzbe.
Várunk, mi bölcsek és királyok,
Szemünkön feszül a hályog

Végigcsókolni észbontó, drága tested,
a karcsú, csupasz, csíkok nélküli tigrist,
és bűvös, buja ágyékodba hatolni,
s lüktetni benned holnap hajnalig,
s reggel megint, és délelőtt, délben, este.

Én vagyok a föld bolondja.
Milyen vérsivatag bennem!
Véresbronz lemezzel bevont
Serleg mélyén végleg ébren
alszik füsttelen tüzem.

Szemed mélyébe,
lángoló öled tüzébe vetném magam,
hogy ott, és mindenütt,
újra megtaláljalak.

Az Irodalmi Jelen januári száma vers - és prózaösszeállítással tiszteleg Ady Endre halálának századik évfordulójára. Elsőként Lackfi János és Zsille Gábor verseit olvashatják.