Lírai fénynyalábok az elefántcsonttoronyból[1]
Tóth Erzsébet Arcod mögött május című kötetéről
„költő vagy meddig bírod a némaságot”
(Tóth Erzsébet: Vallomás)
Amikor Sánta Ferencet húsz évnyi írói hallgatása után, 1986-ban meginterjúvolták, hogy tudniillik mi az oka annak, hogy nem ír, Sánta így felelt Győrffy Miklósnak: „Ez nem hallgatás, hanem csönd. A hallgatás oppozíciót tételez föl, énbennem pedig oppozíció – a körülvevő világgal szemben – nem volt. Viszont voltak olyan dolgok, amelyekre sem magamnak, és következésképp az olvasónak sem tudtam volna választ adni.”[2] Tóth Erzsébetet a második kötete, az 1982-es Gyertyaszentelő után kilenc évvel kereste fel Madárúton-nemzedéktársa, Szikszai Károly, akinek arra a kérdésére, miért nem ír, azt válaszolta Tóth Erzsébet: „Én mostanában is költő vagyok, csak nem írom le a verseket (…) Egyszerűen nem éreztem szükségét annak, hogy írjak.”[3] Habár a két szerzői habitus merőben más: Sánta egy lezárt életmű után vállalja az alkotói csöndet, Tóth Erzsébet pedig egy ígéretes pályanyitó szakasz, két sikeres kötete – Egy végtelen vers közepe (1979), Gyertyaszentelő (1982) – után tér le egy időre a versírás útjáról, annyiban közös az álláspontjuk: az író-költő akkor is író-költő marad, amikor nem ír. Tóth Erzsébet ebben az ÉS-ben megjelent beszélgetésben ellenpéldaként hozza fel azokat a költőket, akiknek nincs tulajdonképpeni mondanivalójuk, csupán a közlés szándékával vannak jelen az irodalomban. „Az én önbizalmamat az bizonyítja, hogy amikor nem érzem annyira a szükségét, akkor nem írok. Remélem, ha majd írni fogok, ugyanúgy oda fognak rám figyelni, mint azelőtt.”[4]
Reményei, már ami a soron következő kötetét illeti, nem teljesedtek be: az Antológia Kiadónál 1993-ban napvilágot látott harmadik Tóth Erzsébet-kötet, az Arcod mögött május alig kapott kritikusi visszhangot. Sőt. Csak Ágh István mint költőtárs írt róla a Hitelben Költőkért való szólás[5] címmel esszét, irodalomértői szándékkal pedig csupán Alföldy Jenő formált véleményt róla a Tiszatáj hasábjain[6]: „Hangja emelkedetten elégikus, bár hétköznapias részletezéssel idézi föl sorsára kiható emlékeit, s olykor ironikus színezéket is használ. Hétköznapiassága teszi nőiessé: szívesen beszél öltözetéről, hajáról, arcáról, megjelenéséről. Tudja, hogy személyességéhez, költői alanyiságához ez is hozzátartozik.”[7]
Az Arcod mögött május lényegében kényszer szülte kötet, az életpálya alakulása szempontjából nem túl releváns. Vannak ugyan átörökített motívumok az első két kötetből (ilyenek például a hó, a rózsa, az akác), de leginkább önmaga zárványaként értelmezhető eme korpusz, amelynek erénye, hogy nem ragadt bele abba a „zuhatagos” képvilágba, amely az első kötetét jellemezte. A kötetcímben is fellelhető arc utat nyit a testpoétika felé: a kötetben közel huszonöt alkalommal találkozunk az arc lexémával. Az emberi arc a legkifejezőbb testrészünk. Minden arc egy történetet hordoz. Vannak, akik képesek olvasni az arcról, s vannak, akik nem. Az arcolvasás akár a Braille-írás olvasása: le kell tudnunk tapogatni a szemünkkel a másik arcának izmait. Az arc kommunikációs testrész is egyben: leolvashatók róla érzelmeink, lelkiállapotunk, de üzenhet életkorunkról, társadalmi léthelyzetünkről is. Tóth Erzsébet jelen kötetében egy konkrét, az életkort meghatározó arcra történik utalás („a Moszkva téren még arcom helyén egy húszéves arc / utólag fényleni kezd” – Utólag fényleni kezd), a többi esetben elvontan („közömbös” arc – Hangyatojás); „elérhetetlen” arc – Ismeretlen könnyű szívvel; „agyonhasznált” arc – Szegények tavasza; „régi” arc – Kedves G.), illetve metaforikus versnyelvvel jelenik meg az arc („csillagokhoz támasztott arc” – Ha látnál így estefelé; „kitavaszodó” arc – Arcod mögött május). Legtöbb esetben azonban a lírai alapszituáció az, amelyben artikulálódni látszik az arc mint szemantikai én-hordozó: „azt az arcodat szeretném még egyszer amikor azt mondod / egy macskával kell osztoznom rajtad” (A macskaversekből); „Talán csak azt akartad / hogy úgy keresse ő is szemében a szemedet, / arcában az arcod, ahogy te keresed tekintetében a tekintetét” (Tekintetedben a tekintetét); „őrzi az arcot cserélő testvéreket / egy kamasz-tükör”; „(….) sors készül a játékarcokból / észrevétlenül” (Tükrök mélyén – Klárinak); „A körutakhoz, ahol a hátakból, az arcélekből / nem te fordulsz felém.” (Mikor és hol?); „Arcán a magány pókhálójával” (Két tétel – Zalán Tibornak); „Még leülök, még tervezem és igazítom / arcom (…) Tény, hogy már nem nézem, valahogy már nem nézem magam / sem csillagképekben, sem pocsolyákban, sem színésznők arcában…”(Rongyból és porcelánból); „mindenki arcát el tudom képzelni, / de mit gondolna ez a hátamnak támasztott lábbal alvó macska?” (A macska); „Most nagyon / meg kell jegyeznem arcod mögött a májusi fákat, mert ki / tudja, mikor jössz újra.”(Arcod mögött május); „ki küldte rád ezt az éjszakát / ahol már csak a pisztoly ragyog / már lélegzeted is lázadás / arcodra álmaid vésnek lövészárkot” (Vallomás).
Az Arcod mögött május verseinek tematikai hálója nem egykomponensű, hanem valójában igen sokrétű. Magyarázható ez azzal, hogy tizenegy éves terméshozatalát szüreteli le ebben a kötetében Tóth Erzsébet, így annak gondolati-lírai megfogalmazása gyakran igen egyedi arculatot mutat. Három élményvilág köré csoportosulnak a kötet szövegei: az első, beteljesült szerelem érzése, és az azt követő szerelmi válság mint mélypont; az 1984-es amerikai élmény, amikor is kitágul a költő számára a világ, életre szóló barátságok köttettek, s harmadrészt a lakiteleki élmény, amelynek külön verset szentelt a költő (Lakitelek).
Amiről még szót kell ejtenünk: a pályanyitó kötetekből ismert gyermekkor motívuma csupán egyetlen versre redukálódott, de igen intenzív képei miatt illik számolni vele. Az Azt a zöld pengét című versében azt a szinte horrorisztikus emlékképet idézi fel gyermekkorából, amikor a méregzöld tengerilevéllel a nyakán próbálta ki, vajon képes-e az elvágni egy gyerek nyakát: „sokáig dörzsöltem a nyakamhoz, s vártam: / mikor halok meg? Aztán megijedtem, s rohantam haza: Nagymama, / a tengeri elvágta a nyakamat!” A vers nyitóképe viszont a frissen szerzett jogosítvánnyal közlekedő költői ént tematizálja: „Talán a volánt kellene másképp tartani…”
A másik gondolati tényező, a költőre jellemző – Ágh István szavaival – Tóth Erzsébet „bozsgó, növény-és nőízű költészeté”-nek gyakorta virágba borult képrendszere. Olyan sorokat idézhetünk ide példaként, mint: „A koranyári rózsákról / még majd sokáig eszembe jutsz (…) az én szív-kémiám: akácszomorúság” (Azt hiszem, várlak); „Terítve a föld, mesebeli asztalka / rózsaszirom, alma ….(Termés); „bársonyos bárkák ideje” (Szegények tavasza); orgonák (Tekintetedben a tekintetét); „rózsa (…) gyanús málna nő a költő mellén” (A fénylegény); „vadsóskás kerítés”; „legelső cseresznyék mosolyában”; „pitypang-szerelvények” (Mikor és hol); „szőlőindák”; „mikor a gázrózsánál nincs szebb virág / miért ültet ennyi violát anyám?”; „nárcisz-gőg kezemben, homlokomról a jázmin-harmat” (Ha látnál így estefelé); „amikor a meggyfák fehér habja elborítja a kertet”; „japánbirs mondta Anyám / már lassan egy éve nem gondoltam rád / gondoltam a japánbirs korallpiros virágjára nézve” (Japánbirs); babarózsák, füvek, ibolyák, fecskék, rigók, aranyeső, cseresznyegallyak (Arcod mögött május).
Erre az időszakra tehető, amikor Tóth Erzsébetet meghívták a New York-i költészeti fesztiválra.[8] „New Yorkban tavasz volt / egy ismeretlen könnyű szív dobogott bennem / a másikat beledobtam az óceánba / várjon rám, s ha majd visszajövök, megtaláljon…” Talán erről a sorról írja Ágh István, hogy „Tóth Erzsébet költészetében az idegenbeli kapcsolat, Amerika teremt hazaszeretetet.” Az előbb idézett Ismeretlen könnyű szívvel című versben említi lírában azt, amit prózában az Ügynökmúltban, hogy tudniillik miként vámolták el tőle a könyveit: „(…) minden ajándékba kapott könyvemet elvették, Püski Sándor, Csicsery-Rónay István és Baránszky László ajándékait, a nagy igyekezetben még a saját, itthon kiadott verseskönyvemet is el akarták venni. Márai Sándor könyveit sajnáltam a legjobban, mert addig én egy sort sem olvastam tőle.”[9] „Már csak a vámkezelés, / vámkezelhetetlen ajándékaim a vámhivatalnak”. (Ismeretlen könnyű szívvel) A vers címe József Attila az 1937 júniusában a Szép Szóban közölt Könnyű, fehér ruhában című versre játszik rá: „Megalkotom szerelmemet.../ Égitesten a lábam: / elindulok az istenek / ellen – a szívem nem remeg –
könnyű, fehér ruhában.” A Chicago blues (melyet M. F.-nek, azaz Mózsi Ferencnek ajánlott a szerző) Domonkos István 1971-es kultikus versének, a Kormányeltörésben-nek szövegezését idézi meg. Igazi nyelvi csemege, ahogyan Tóth Erzsébet versében „törik” a magyart a nyelvtani szerkezetek: „lenni szomorú büszke nő (…)”; „a verseimre gondoltam amit másnap föl kellett olvasnom / a Világ Fővárosában és arra hogy ezeknek?”; „lenni szomorú büszke néma nő / lenni magyar / lenni indián/ lenni forró húsevő trópusi virág.” „Az idézetekből és hipertextusokból nem rakható össze egy belakható világ, hiszen eleve a világ széthullására, széttöredezettségére utalnak”[10]– állapítja meg Nagy Gábor. S végül az Amerikai szerelemben tárgyiasul a hazaszeretet iránti intimitás. Alföldy Jenő szerint „[A]merikai útjáról is jobbára a honvágyat és a hazájáért érzett aggodalmat hozta haza, az ott szerzett ismeretségeken és az ottani punk fiatalság vonzónak beállított gyorsfényképein kívül.”[11] „a / Kennedy és a Ferihegy riasztó közelségében csak / nevetni lehetett és végül sírni sem volt szégyen, mert amikor / először álltam veled a World Trade Center-ben, a száznem-/tudomhányadik emeleten, előttünk egész New York (…)/ én akkor is azt kérdeztem? / Merre van Magyarország? / Szívet cseréljen, aki hazát cserél. Akkor cserélj szívet. / Hazát cseréljen, aki szívet cserél. Kedvesem, én csak / bugyit cserélek, és búcsút intek egy játékrepülőnek.” A Tompa Mihály-sor: „Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!” (Levél egy kibujdosott barátom után) kifordítása csak alkalmat ad arra, hogy vulgárisabb stílusba terelje az addigi szöveget, s ezzel oldani tudjon lelki feszültségén a szerző.
A kötetben találkozhatunk az erős alanyiságáról híres Tóth Erzsébet-sorokkal is. Az értékvesztés több szinten is tetten érhető: A Termés című költeményben a belső erózióról kapunk képet: „A rohadásban viszont én vezetek. Hallom a diókat, / ahogy ropogtatják a csontjaimat, / érzem úszkálni / véremben a nyálkás leveleket.” Aztán a külső megjelenésre vonatkozó kétségbeesést sugalló hang: „tükrök mélyén a szőke hajunk, / itt marad a fiatalság.” (Tükrök mélyén); „elképzelem a szépséget magamnak, valahogy nem szeretném / véletlenül meglátni magam sem azok szemében akiket szerettem, / sem azokéban akik engem szerettek”. (Rongyból és porcelánból); „azóta festett szőke lettem”(In memoriam H.G.[12]); „hát igen, élek, de többnyire éltem, / s ha éltem valahol, ezekben a gyanús, / múltszázadi sorokban éltem, / pedig mennyi rue, mennyi street, road, strada // a borítékokon, ...Mennyi nyár, mennyi távolság itt, / az őrjárat és a Bosnyák utca között!”(Mennyi távolság itt) Végül pedig az a Tóth Erzsébet szólal meg, akiben mindig jelen van a közösségi szellem is, a nemzedékben való gondolkodás: „valahogy könnyebb volt / mikor még Nagy László és Pilinszky éltek / egy kicsit magasabban hordtuk a fejünket….májusabb volt a május szebb volt a szép / hidegebb a hideg”. (Érezném a levegőben – Csoóri Sándornak) Természetes, hogy az irodalmi Pantheonból felemlegetett örök eszmények, Nagy László és Pilinszky jelennek meg. „Nagy László volt a mi szentünk, ezt aláírom. Nem féltünk annyira, ha tudtuk, hogy ő is él”[13] – fogalmaz az Én lettem volna önéletrajzi ihletettségű könyvében Tóth Erzsébet. És az sem meglepő, hogy az élő példaképek közül épp Csoórinak szólnak eme sorok. Az előbbiekben ideidézett könyv ugyanis számos Csoóri-levelet tartalmaz, valamint a kötet szempontjából olyan releváns naplórészleteket, amelyek ebben az időszakban, azaz nagyjából 1982 és 1993 között születtek. Sőt, a könyvbe beillesztve olvashatjuk Magyar József-interjúját 1982-ből, amelyből máris ideidézendő egy sor: „Nagyon sok költőt szeretek, de komolyan hatni rám – hogy így lenne érdemes írni – egyedül Csoóri tudott.”[14] S hogy a kötetben kitapintható szerelmi szál nagy része Csoórihoz köthető, arra egy másik szöveghely is utal, amelyben megtudható, hogy: „Tíz éve is elmúlt idén júniusban, hogy megismerkedtem Sándorral…”[15] (Naplórészlet, 1983. december 1. csütörtök). Ezek a naplóbejegyzések azt is rögzítik, mennyire elhanyagolta az írást eme idézett időszakban: „Egy egész hónapig nem írtam semmit, milyen napló ez egyáltalán?”[16] (...) Több, mint kilenc hónapja nem írtam semmit. Így visszamenőleg nehéz lenne elmondani, hogy miért. Egyszerűen nem jutott eszembe, hogy naplót írok”[17] – írja 1983. október 24-ei naplójában. Versírásról pedig szintén nem esik szó ebben az időben.
Holott mégis csak születnek Tóth Erzsébet elefáncsonttornyában versek, miközben az életrajzából tudható, hogy ebben az időszakban a családi vállalkozásban dolgozott: először édesanyja zöldségesboltjában, a vizsgált időszakban pedig a családi vállalkozású Nádastó vendéglőben. A kötetben önreflektáló célzattal emlegeti a versírást több költeményében is. „S ha ma írnék valamit? / Az idő érvényessége rohamosan romlik (…) / Nekem tulajdonképpen elég lenne egy cella. / Egy priccs, egy tükör, egy kancsó, egy lavór.” (A macska); „végeztem veled így mondtam magamban / verset se mertem írni / tudtam hogy versben nem találhatok ki semmit helyetted / nem úgy mint az életben...” (Japánbirs); „látod most verset írok rólad” (In memoriam H. G.); „már a lecsót is vizezni kell! / néhányra kedvem lenne verset írni / ha írnék egyáltalán szép fehér tojásokra írnék” (A Village lépcsőin – Pécsi Györgyinek); „hogy fogok én még verset írni, csak annyi / időm legyen, mint hosszú, téli, televíziós szünetjeleknek / mese után, híradó előtt, csak úgy tudjak elszántan gondolni / valamire, ahogy a kietlen asztalon egy narancs gondol / narancshazájára. Éjjel volt legnehezebb, mikor / nem tudtam kit ölelek, / téged-e, vagy ezt a félig kész verset…” (Arcod mögött május).
A vershez mint szubsztanciához – mint minden létező legbelsőbb lényegéhez – tapad már a legelső kötetben megmutatkozó világfájdalmassága, amely elégikus hanghordozóvá teszi szövegeit. Eredetiségét és természetes egyéniségét emeli ki az irodalomkritikus is: Alföldy Jenő továbbá azt is fontosnak tartja megemlíteni, hogy Tóth Erzsébet „[Cs]alódottságát azonban nem rejti el, amelyet nemzedéke iránt érez.”[18] Ágh István is megjegyzi, rögtön írása elején: „Mi történt velük [tudniillik a Madárúton nemzedékkel] a nyolcvanas évtizedben? Hova lett a legendás csapat…?”[19] Az Élet és Irodalom 1991. május 31-ei számában így nyilatkozik Tóth Erzsébet Szikszai Károlynak: „Nekem nagyon sokat jelentett, hogy összejártunk, néhányan kimentünk az állatkertbe, elmentünk Kiss Annához, vagy leutaztunk Simonffy Andráshoz Kisorosziba(…). Vitatkoztunk, ittunk, dicsértük vagy éppen kritizáltuk egymás verseit(…) Múltak az évek, és abból a tizenöt-húsz íróból végül ketten-hárman maradtunk meg, akivel az ember barátságot, szellemi rokonságot vállalt(…)” Tóth Erzsébet ezek után morális kritikával illeti az akkori JAK vezetőség tagjait, akikről, mint írja: „Egyszerűen megdöbbenek azon, hogy jó, ez tényleg az az ember, akivel mi akkor ezt és ezt csináltuk? Nem ismerek rá a gesztusaikra.” [20] Hogy a magánéleti „történései” mellett mennyire fontos volt közéleti szerepvállalása is, azt a Lakitelek című hosszabb versében viszi színre, amely – ahogyan a mottóba emelt szövegrészből kiderül – válasz kíván lenni Pintér Lajos azon kérdésére, hogyan látja Tóth Erzsébet tíz év elteltével a Fiatal Írók ’79-es Lakiteleki Tanácskozását, mit gondol akkori hozzászólásáról, stb. (Lakitelek, 44)
Tóth Erzsébet fent említett Lakitelek című versének már címe is egy olyan „emlékezethely”, amelyhez az 1989-es dátum társul, amely paratextusként szerepel a költemény végén. Kérdés, miként maradt meg egy évtized után a költő emlékezetében ez az időszak, amit lírai anyaggá tud oldani. Három fő személy köré összpontosul a hely, ami össze is köti őket Lakitelekkel: Lezsák Sándor, Illyés Gyula és Csoóri Sándor nevei köré. Lezsák Sándorral kapcsolatban így fogalmaz: „ha megszólalt elhallgattunk (…) hallgattuk mint tisztelendőt a gyülekezet”; Illyésre mint „nagy öreg”-re emlékszik Tóth Erzsébet, akit sokan kísértek. A legtisztább ars poetica-sor Szervátiusz Tibor Volgájában született meg Tóth Erzsébetben, amikor Csoóri bemutatta Illyésnek Tóth Erzsébetet, aki kezet foghatott a költőóriással. Ez a mondat pedig így hangzott: „arra gondoltam vagy költő leszek vagy semmi”. A versben az idő múlását jelzi, hogy időközben meghalt Illyés, és a mottóban feltett Pintér Lajos-kérdésre csak a vers második felében képződik némi válasz, hogy tudniillik elveszett az akkori hozzászólás, így valóban csak az emlékezetre lehet támaszkodni: „úgy emlékszem a televízióról és a történelemoktatásról írtam…” S a vers végén tűnik föl a harmadik személy, a Csoórié: „mert amikor Csoórit hallom beszélni karácsony reggelén a rádióban / az is Lakitelek /… és Szentedre is Lakitelek volt / csak Szentendrén.” Lakitelek fogalommá válik a vers végére: a szólásszabadság, a morális igazságszolgáltatás, egy (fiatal és közép)nemzedék etikus lelkületének közkincsévé.
Az Arcod mögött május epilógus-verse[21] egy vallomás. A vallomás alapjelentése szerint olyan confessio, azaz bevallás/gyónás, amelyet az egyén életrajzi ihletettségében fogalmaz meg. Tóth Erzsébet Vallomása önmegszólítás: lerázza a hagyományos első személyt a versnyelvről, és második személyben beszél: „fekete fenyőktől[22] tanultál méltóságot”; „költő vagy meddig bírod a némaságot”. A Vallomás a lengyelországi szükségállapot bevezetéséről szóló vers, amely nem jelenhetett meg sehol, csak ebben a kötetben. Szerelmes versként indul, amelyre a szerző ekképp emlékezik: „Volt egy fiatalember, aki akkoriban így fogalmazott, nyilvánvalóan udvarló szándékkal: »Olyan szép vagy, mint Lengyelország.«”[23] A Vallomás ars poetica versként is értelmezhető, ezért is kerülhetett később az Ismeretlen könnyű szívvel című gyűjteményes kötet elejére. Az egész kötetre vonatkoztatható kérdésfeltevés elsősorban a szerző eddigi hallgatását veszi célpontul. A hallgatás lehet egyéni és közösségi elnémulás Tóth Erzsébet esetében, de amint láttuk, néhány lírai fénynyaláb mégiscsak elhagyta önként vállalt elefántcsonttornyát.
Felhasznált irodalom
[1] Jelen tanulmány a Magyar Művészeti Akadémia 2023–2026-os Ösztöndíjprogram keretein belül készült.
[2] Sánta Ferenc, Önmagamban kellett legyőznöm a reménytelenséget, Új Tükör, 1986. nov. 23., 66. (Győrffy Miklós interjúja)
[3] Szikszai Károly, Az Egy végtelen vers közepétől a Nádastó vendéglőig, Beszélgetés Tóth Erzsébettel, in.: Élet és Irodalom, 1991. május 31., 3.
[4] Szikszai Károly-interjú, in.: Tóth Erzsébet, Arcod mögött május, Antológia Kiadó, Lakitelek, 1993, 52.
[5] Ágh István, Költőkért való szólás, Hitel, 1994/3, 103–106.
[6] Alföldy Jenő, A nem professzionista lírikus, Tiszatáj, 1994/6., 92–94.
[7] Alföldy, i.m., 93.
[8] „Ezerkilencszáznyolcvannégy egyik sötétbe hajló november délutánján, munkából hazaérkezve szokatlan formájú, szebbnél szebb, ismeretlen bélyegekkel ellátott boríték hevert az előszoba padlóján. Kézbe véve még különösebb volt. New Yorkban adták föl, rögtön láttam, költészettel – poetry – kapcsolatos a dolog. Két perc múlva tudtam, hogy engem bizony meghívtak a New York-i nemzetközi költőfesztiválra.” Ügynökmúlt, in.: Tóth Erzsébet, Szívhangok, Kortárs Kiadó, Bp., 2005, 165.
[9] Ügynökmúlt, i.m., 166.
[10] Nagy Gábor, „Ismeretlen könnyű szívvel” – Tóth Erzsébet költészetéről, Hitel, 1997/12, 105.
[11] Alföldy, uo. (Kiemelés az eredetiben. – L. N.)
[12] H.G. = Hervay Gizella
[13] Siker és katasztrófa, in.: Tóth Erzsébet, Én lettem volna, Szilánkok egy életrajzból, Nap Kiadó, Bp., 2024, 54.
[14] Én lettem volna, i.m., 88.
[15] Én lettem volna, i.m., 24.
[16] uo.
[17] Én lettem volna, i.m., 60.
[18] Alföldy, i.m. 94.
[19] Ágh, i.m., 103.
[20] Szikszai Károly-interjú, Élet és Irodalom, 1991. május 31. Arcod mögött május, i.m., 57.
[21] Itt kell megjegyeznünk, hogy a Vallomás habár ebben a kötetben még zárszóként szerepel, a Válogatott és új verseket tartalmazó, az Arcod mögött május című kötetet követő Ismeretlen könnyű szívvel című kötetben prológusként szerepel: „a költő súlyos társadalmi mondandóval is küszködő verset (Vallomás) tesz a kötet élére mintegy prológusként.” Nagy, uo.
[22] A kötetben a szabadverses forma elviekben nem mindig nyújt szerves terepet a szövegek zeneiségének, habár a gondolatritmusnak mindig sikerül ellensúlyoznia a prózanyelv felé ívelő monotonságot. Jelen kötetben viszont feltűnően sok az akusztikus hangzást hordozó alliterációk száma: bársonyos bárkák, hónapos homály, arcában az arcod, szabadban szerelmem, tükörtől tükörig, hűvös huzat, fertőző fekélyes, fénylő fegyverek, rohamosan romlik, harsányan hamisan, virágzó világra, majd meglátod mennyi, értelmet akartam adni az autónak, megnézni milyen, fekete fenyőktől
[23]A szerző szíves közlése szerint. – L. N.