s ha napjaink őszi levele pereg
ülünk a megkopott szobában
tenyerembe fogom őszülő fejed
meghalunk egy táguló világban

Medréből szomorúan kihajolt,
a fény fáradt hullámaira,
őszülő vízre horgolta az Írást.

A valószerűtlen város
egyik egyenlakótelepén,
a panelházak közötti térben –
meg nem erősített
információk szerint –
ma láttak egy angyalt
elsuhanni.
Százhatvanöt centi
magas lehetett,
húsz kettétört évével együtt
jó, ha negyvenöt kiló.

Szélcsendben nézem: mint egy pillanatfotón, áll a vágta és áll a végtelen

Mariska tornyos kontyára kötött fehér nejlon kendőcskében a vasalóállvány mellett állt. Morgolódva vette le a férfi válláról a méltatlanná vált ruhadarabot. Lekefélte, vizes ruhával átdörzsölte majd nedves vászon alatt gondosan átgőzölte. A férfi ezalatt prüszkölve, fújtatva lezuhanyozott és evés vagy egyetlen szó nélkül bedőlt az ágyába.

Az őszökkel meghal bennem egy távoli, halkuló gyerekdal, amit nem hallok már lassan negyven éve, nagy égi hangtárban hever félretéve.

Ez az ősz sorvadás. Az őszökkel meghal
bennem egy távoli, halkuló gyerekdal,
amit nem hallok már lassan negyven éve,
nagy égi hangtárban hever félretéve.

Lopakodó, gyilkos ösztön ébred
az emberben, mint minden állatban.
Izmai izzasztó lázban égnek,
állapota többnyire áldatlan,
ráunt az erősek mítoszára

A tágasság volt a mi országunk:
az éjszaka kupoláján
mind a miénk a szűrt ragyogás, s úgy
trónolt, mint az égi bárány
Füred fölött a sejtelmes lámpás,

A vád, hogy te is élsz, és még itt lélegzel
az éjszaka alján, jobbodon kereszttel
s a Könyvek Könyvével el-elbóbiskolsz,
csak bestiaságát növeszti vérszomjas
vaddá.

Verses portré Lőrincz P. Gabriellával

Bizonyosság vagy mint a halál
mondta nekem elmozdítva ujját
a szívtől a kulcscsontok
közötti mélyedés felé
keresve a helyet ahol
a lélek távozik