– Ne ordíts velem!

– Nem ordítok, de ne kezdd már megint! Ne gyötörj! Miért nem tudunk mi kedvesek lenni egymáshoz, miért van benned ez az óriási harag, gyűlölet felém?

–  Mert már nem szeretsz.

Arra régen rájöttem, hogy valóban nem a történetmesélés érdekel elsősorban, hanem az, hogyan viszonyulunk mindahhoz, amit a sorsunk kimér ránk. Ahány ember, annyiféleképpen reagál ugyanarra a helyzetre. Mondok példát. Valaki megtudja magáról, hogy valamilyen betegség fogja meghatározni az életét. Nem hal bele, de bizonyos szabályrendszerhez kötötten kell a továbbiakban élnie. Van, aki ezen elkeseredik, van, aki rögtön elkezd számolgatni, tervezni, hogy mit lehet az adott rendszeren belül megtennie, elérnie. Azt hiszem, én a második típusba tartozom. Hamar alkalmazkodom helyzetekhez. Az is helyzet, amikor felmérem, hogy engem az érdekel, ami a történeten túl van. Hát akkor azt írjam, ami érdekel.

Kikerekíti a pirkadatot
szelídítő lassúsággal,
jól látszik most,
a fény komplementer színe
a hazugság,
felsötétlik, elsápad,
holdalma.

Viola Szandra kortárs irodalmunk egyik legszínesebb egyénisége, nemcsak versei révén hívta fel magára a figyelmét, irodalomnépszerűsítő akciói, szenzuális művészeti performanszai, riporteri munkássága is jelentékeny. Annak apropóján, hogy a hónap alkotója az Irodalmi Jelenen a pályakezdés éveiről, a legújabb és készülő kötetéről készített portéinterjút a költővel Varga Melinda.

Folyamatosan bombáznak bennünket a furcsábbnál furcsább hírek: Dantét cenzúrázva jelenteti meg egy holland kiadó, mert a középkori szerző Mohamedet a Pokol mélyére küldte, egy másik, szintén holland fordítónőt megtámad egy influenszer, mert fehér létére le akarja fordítani egy afro-amerikai költőnő versét. Mindeközben brutális késelésekről és terrormerényletekről hallunk Franciaországban és Németországban.  Ha mindez nem volna elég, akkor még itt van a vírus is, ez az ellenőrizhetetlen és megfoghatatlan pokoli kór, ami meghatározza a mindennapjainkat, leszűkíti mozgásterünket.

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” – olvasom egy Lackfi János-interjúban, amelyben arra kérdezett rá a riporter, milyen életformáló versidézet volt rá nagy hatással. Nagycsütörtök van, a keresztutat hallgatom az interneten, próbálok elmélyülni, felkészíteni magam Krisztus feltámadásának ünnepére, amelyhez Lackfi János lírája kiváló „segédeszköz”, ebben a belső lelki folyamatban jó társ. Ott cseng bennem a János evangéliumából kiragadott idézet, amely életformáló hatással volt a költőre, ennek tudatában olvasom el a még kéziratformában lévő, hamarosan megjelenő zsoltáros könyvét, az Életem templomát, illetve a friss, nyomdaillatú #Jóéjtpuszit, amely szintén istenes verseket tartalmaz, csaknem kétszáz lapnyi lírát az istenképünkről, Jézusról, a Szűzanyáról, emberi gyengeségeinkről, esetlenségünkről, az örömről és a fájdalomról, a bukásról és a felemelkedésről.

„A zsoltárversekbe is bekerült sok Isten-tapasztalatom. A #Jóéjtpuszi-kötet egyes darabjai viszont sokszor a Jézussal való beszélgetéseimből jönnek. Ilyenkor egyáltalán nem én találom ki a dolgokat, csak az íráskészségemet használom.

„Templom a természet” – ezt tudjuk Baudelaire óta. Számomra tényleg. Egy hely, ahol nem kell tevékenyen részt vennem, csak figyelnem és éreznem. Még azzal is kiegészíteném a dolgot, hogy a lírámban a természetköltészetet sokszor összeszövöm a szerelmes versekkel. Az állatos verseket pedig a családi lírával.” – Viola Szandra és Halmai Tamás beszélgetése Acsai Rolanddal