A tudat sötétkamrája, avagy Nagy Zopán szövegelőhívásai

Amikor bő tizenöt éve Nagy Zopán első írásai felbukkantak az Irodalmi Jelen oldalain, sokan felkapták a fejüket – már csak a különleges név okán is, amelyhez, természetesen, különleges alkotásmód tartozott. Jóllehet a szerző egyáltalán nem az ismeretlenségből érkezett. Ekkor már több kötetet tudhatott maga mögött: a 2004-es Fotográfiákat, amelyben vizuális, pontosabban intermediális alkotóként tette le a névjegyét, előrevetítve pezsdítő műfaji határátlépéseit a szövegerejű képek és képként működő szövegek között; a 2008-as Skizológiát, amelynek anyaga már jóval előbb elkészült – 1995-ben maga Faludy György méltatta a kötet fiatal alkotóját –, vagy a 2011-ben megjelent A kötet címe: a haiku jegyében gyűjteményt, amely betekintést engedett abba a későbbi évek során szinte tökélyre fejlesztett spontaneitásba, mellyel a költő/író zökkenőmentesen integrálja a japán (elsősorban zen buddhista) bölcseletet a modern európai létélménybe. Már e korai kötetek is azt sugallták: szerzőjük nem a tradicionális utakat követi, inkább magának tapos ki új ösvényeket az irodalom kevéssé bejárt terepein. Aki vele tartott, nem bánta meg…
Innentől aztán sorra követeztek az olykor egymásba olykor átfolyó, máskor egymást kiegészítő-továbbíró művei. Csak néhány főbb állomást kiemelve: a 2015-ös Kétségek / Kökény-kék kőkulcs egy kettős tükörkönyv: a valóságosan is forgatható könyvtest első fele a prózai, a második a lírai blokk, amelyek persze nem létezhetnének egymás nélkül, és mindkettőben továbbviszi a szerző a haikus sűrítettséget és a fotografikus látásmódot. Újabb fontos állomás a Füzet, ez a végül több kötetre kiterjedő, naplószerűen áradó szövegfolyam – műfaji öndefiníciója szerint „rajzolatok”, „írás-képek”. Felvonul benne megannyi előd és ihlető példakép: Joyce-tól Weöresig, Szentkuthytól Tarkovszkijig. Ugorjunk 2018-ba, a Felhő regény megjelenéséig: ez a felkavaró utazás a lélek mélyére nem hétköznapi szférák árnyalatait mutatja be egyszerre szemérmesen és feltárulkozón. A legutóbbi kötet, a 2024-es Nyitott művek, amely főként kiállításmegnyitó/záró szövegeket tartalmaz, Nagy Zopán nyitottságáról tesz tanúbizonyságot: nemcsak a határtalan műfaji befogadókészség tekintetében, de a kortárs képzőművészek és fotográfusok munkája iránt mutatott érzékeny figyelem okán is.
Ha a fenti, jókora bakugrásokkal számbavett eddigi életmű „irányzatos” forrásvidékét, gyökereit keresgéljük, az avantgárd – neoavantgárd, posztavantgárd – hagyomány kínálkozik kézenfekvően. Nagy Zopán persze nem a tankönyvi izmusokat éleszti fel, inkább felhasználja azok eszköztárát a maga poszt-posztmodern (vagy inkább sehová be nem sorolható) alkotásmódjához – bizonyos klasszikusnak mondható avantgárd elemeket megtart, másokat elvet vagy alaposan átformál. Szívesen él például azzal a dadaista/konstruktivista gyakorlattal, hogy a különböző nyelvi elemeket, jelentéseket új kontextusba helyezi. Nála azonban ez nem öncélú játék: a töredezettségből újfajta összefüggések, jelentések állnak össze, szabad asszociatív háló rajzolódik ki. Lehántja ugyanakkor a politikumot az alkotásról: semmi kiáltványszerűség, semmi közéletiség; sokkal inkább egzisztenciális mélyfúrások ezek a szövegek, még ha olykor kollektív identitásunk lenyomatai kerülnek is a lapokra. Azért tetten érhető a könnyed provokáció, ha nem is társadalmi töltettel: a Nagy Zopán-i gondolatfolyam elsősorban az olvasói szellemet provokálja hol sziporkázó, hol velős, hol filozofikusan rafinált szófűzéseivel. Ettől az állandó intellektuális vibrálástól, az egymást követő szellemi akrobatamutatványoktól az olvasó sokszor azt sem tudja, melyik képnél, melyik nyelvi leleménynél pihenjen meg egy kicsit, és fűzze tovább magában az elindított gondolatsort.
Szintén az avantgárdhoz kapcsolják ezeket az alkotásokat az absztrakciók, vagyis az a gesztus, ahogy a szerző elvonttá teszi a leghétköznapibb jelenségeket, fogalmakat. Nagy Zopánnál azonban ezt szinte mindig kíséri valamiféle ironikus összekacsintás az olvasóval, amolyan „nem kell mindent véresen komolyan venni” gesztus.
És akkor még nem beszéltünk a formai határok lebontásáról, ahogyan a prózát át- meg átszövik a lírai mozzanatok, a líra pedig prózává alakul (mint a Felhő regényben), vagy ahogyan a betűkön túli írásjelek (kettőspont, egyenlőségjel, zárójel stb.) egyenrangú kifejezőelemmé válnak a szavakkal. Nagy Zopán művei olvastán nem is érdemes tűnődni azok műfajiságán, vagy a műfajiság szabta kereteket számon kérni rajtuk.
Mindez csupán néhány kiragadott példa az avantgárddal való kapcsolódás pontjai közül, a sort nyilván hosszan folytathatnánk. Valójában ezek a párhuzamok kevés jelentőséggel bírnak, ha úgy igazán megmártózunk ezekben szövegekben, hiszen szerzőjük nem valami steril avantgárd laboratóriumban keverte ki őket, hanem a kelet-európai valóságból és a huszonegyedik századi létezés traumáiból-élvezeteiből, kulturális törmelékeiből születtek. Boldog Dezső mindennél pontosabban foglalta össze a Nagy Zopán-i univerzum sajátosságait: „Öncélúságai egyszerre metafizikai létértelmezések, taoista ál-prédikációk, a neo-dadaizmus harsány, jelenkorig ívelő teremtő-romboló kísérletező mániái. Ott rejtezik benne a szinte Szentkuthy Miklóst megidéző prózaírói tehetség is, a tudat látványvilágait élményatomokká bontó elemzőképesség, máshol pedig a letisztult haiku-költő, aki pontosan kimér, szerkeszt, és véletlenül sem írna olyan szóalakokat, amelyek nélkülözik a saját megszólalásmód jellemzőit.” 
S hogy melyek ezek a jellemzők, és milyen eszközökkel éri el ezeket?
Már 2011-es haikukötetében jól észlelhető, ahogy Nagy Zopán keze alatt átváltoznak a klasszikus formák, ez esetben a haikué. A csöndes meditáció segítői helyett nála inkább a kizökkentés eszközei a versek: már-már elandalodnánk, amikor valami szorongást keltő, fenyegető mozzanatra rezzenünk össze:

„A Zen kőkertben
(Tudatom lecsillapszik)
Talpam fölszakad…”

Vagy:

A vers olyan
szabad lehet
(költő nélkül),
mint a lánc,
mely elengedte
a kutyát…

Az előírásos tömörség megmarad ugyan, de az a fajta nyelvi tisztaság, egyszerűség és emelkedettség, amely a tradicionális haikut jellemzi, itt magasabb rezgésszámra vált: a költő lépten-nyomon odacsempészi avantgárdos szójátékait:

„Nem hasonulok.
Fordulatom torzulat.
Benne(m) maradok…”

Fekete J. József szavaival élve (A Változatlan Semmi megfigyelője című kritikából), Nagy Zopán a műfaj „nyugati domesztikációját” hajtja ezzel végre, voltaképpen a maga sajátos töredékállapotaiból teremt új zen világot. Ahogy Szepes Erika írja a könyv utószavában: „A haiku műfaji kellékeként megjelölt meglepetést Nagy Zopán zömében paradoxonokkal, oxymoronokkal valósítja meg. S a paradoxonos gondolkodást a zen is erősíti a költőben.”

„Mert (mondjuk): Afganisztán egy kopár hegycsúcsán álló szikár, angóra-szerű,
vén kecske rezgése is én vagyok (ő – én – én – ő), aki éppen arra készül, hogy a sziklás mélységbe vesse magát…”

A visszatérő motívum, amely szinte minden oldalon jelen van, az álom és fokozatai: a félálom, az álmatlanság és a hallucináció. Az olvasó egy idő után el is veszíti a biztos talajt: nem tudni, mi az emlék, mi a látomás, mi a kulturális utalás, és mi a test közvetlen tapasztalata.
A második Füzet-kötet, ha lehet, még fragmentáltabb, mint az első. Ott az álommonológ még egyfajta keretet adott; a folytatásban a ciklusok inkább már szétszóródott törmelékekként halmozódnak: nyelvi kollázsok, hangmontázsok, félbeszakadt víziók sorjáznak egymás után. Nem is feltétlenül érdemes a megragadható jelentéseket keresgélnünk a szövegben bolyongva, hiszen a nyelv itt nem a valóság reprodukálására szolgál, hanem önálló organizmusként kel életre: tekergő-indázó, meglepetéseket rejtő bozóttenger. A csengő-bongó hangzásjátékok, ritmusok, torzított szóalakok sokszor hangköltészetbe csapnak át:

„fröccsentett gerbera
preparált cimbalom
tejfölös gordonka
csúsztatott rágalom…”

Mindkét Füzet-kötet bővelkedik a kulturális utalásokban – Wagnertől kezdve Tarkovszkijon és Gombrowiczon át Hamvas Béláig –, amelyek újra és újra a felszínre bukkannak, na és persze a tobzodó nyelvi játékok eszközei is. Ám senki sem „szent”: a magas kultúra és a vulgaritás éppúgy össszefonódik (egy Wagner-opera után azonnal megjelenik egy romkocsmai látomás vagy egy panelházi groteszk jelenet), ahogy együttműködnek a rejtett utalások és a szókimondás, vagy ahogyan a fennkölt és az obszcén is kéz a kézben jár:

„Hamvas Bella a Határon…
Heliáne: Karneválon…

Kinyalták a királylányt…
A király hányt…”

Ami azonban e szövegek minden humorától, tragikumától, groteszk táncától függetlenül rabul ejti az olvasót, az az a mód, ahogy a versek beszélőjének sérülékenysége akarva-akaratlanul felszínre tör. A karneváli képek, szóalkotások mögül ugyanis folyton kikandikál az a rendkívül érzékeny tudat, amely képtelen kizárni a világ zaját, így hát kínjait „jobb híján” műalkotássá gyúrja…
A 2021-ben megjelent harmadik Füzet-kötet, az Átjárások... Válogatott írások, rajzolatok, gesztusok már jóval „nyitottabb”, levegősebb szövegvilág, mint a korábbi két könyv. Itt már eltűnik a klausztrofób, hallucinatorikus bezártság – helyét átveszi a mozgás, az utazás, az átjárhatóság, amint azt a cím is mutatja. A szöveg különféle határokat lép át: országokét, nyelvekét, identitásokét, kulturális regiszterekét, és még hosszan sorolhatnánk. A legfontosabb különbség mégis az atmoszféra: a korábbi Füzet-szövegek sokszor fullasztó légköre helyett itt több a fény, a levegő, a tenger:

„Óceánpart! Sopelana. (…) a nagy türkizkék kék-zöld vízbe áramló szörfösök megszállott hullámlovaglásait…”

Az utazás persze Nagy Zopánnál sosem egyszerű turisztikai élmény: Bilbao, Getxo, Sopelana vagy Piran nem csupán földrajzi helyek: a lélek, az elme térképei is. A városok a belső tájak megjelenítői: „Elrévülés, kortyok, beázás térdig… Alkonyat: vissza a városba, bakancsnyi vízben tocsogva, tervek, találkozások felé sodródva…”

Ebben a kötetben sem maradnak el az alteregójátékot (mintegy megteremtve a kapcsolatot a korábbi Füzetekkel); a beszélő folyton szerepekbe, maszkokba, kulturális rétegekbe bújik. Ahogy a kötet szövete is amolyan kulturális „remix” – Borgestől az experimentális zenekarokon át a képzőművészeti installációkig: a könyvek, műhelyek, performanszok, kiállítások, felolvasások állandóan visszatérnek. A könyvnyitás mozazanatában ott rejlik az önfeltárás:

„Felnyitok, ó, magamra nyitok
jónéhány könyvet…”

Mondhatnánk, derűs avantgárd utazónapló az Átjárások… – még akkor is, ha a mélyén ugyanaz a törékeny, hiperérzékeny tudat lüktet, mint a korábbi kötetekben.
A 2018-ban megjelent Felhő regény már messzebb megy: mintha Nagy Zopán legbelső kamrájába lépnénk be. Ha az előző kötetek tudatfolyamok és kulturális montázsok, akkor ez a mű egyfajta ön- és élveboncolás, traumaregény.
 

„Isten szeme rácsos táj:
Nyitva tartott zárt-osztály…”

A bezártság nem csupán a külső rácsok nyomasztó jelenlétéből fakad: a beszélő az önmagába zártság labirintusából keresi folyton a kiutat, miközben kívülről próbálja figyelni önmagát. Még a dadaistának ható hangörvények, nyelvcsuszamlások mögött is messzemenően tudatos az önreflexió:

„A változ(tat)ás,
A magamba-tiprás
El(v)kerülhetetlen,
(…) Ismét (csak) írok,
Törlök, javítok…”

A feltoluló családi tragédiák és traumák sorában nem kérdés, miért túlélési stratégia az írás:
 
„Anyám szoknyája húgyban, sárban,
Én gyermekként ott kúsztam-másztam…”

És később:

„Dédmamám a padláson,
Nagymamám a „szép-szobában”…
(…)
= Akasztotta fel magát.”

Ez a brutális testiség, a köteten végigvonuló egyszerre megrázó, ironikus és groteszk látásmód nehezen felülmúlható szövegfolyamot eredményez: kevés kortárs magyar szerző mert eddig behatolni a tudat sötétkamrájába, mindezt úgy, hogy közben nem veszíti el játékos kedvét. És persze itt is felvonul az elődök szelleme – ahogy Ladik Kalain fogalmaz ajánlójában: „Ha csak irodalmi vonatkozásait vizsgáljuk, például Szentkuthy: Prae-hatása, L. F. Céline Halál hitelbe című művének bizonyos atmoszférája, Joyce Finnegan-idézése, Gombrowicz Kozmosza, Artaud kiábrándult (aszketikus) őrülete, Milorad Pavić álomvilága, vagy éppen Pelevin „jelenléte” – és nem utolsó sorban: Alfred Jarry megszállottsága, morbid, kreatív, végletes, mániás… sokoldalúsága is ott vibrál a kötet sorai között.”
A 2024-ben, a Napkút Kiadó gondozásában megjelent Nyitott művek, alcíme szerint Képzőművészeti szabad esszék, reflexiók a képzőművészet és az irodalom újfajta találkozása. Már csak azért is, mert e szövegek szerzője nem pusztán szemlélő, hanem maga is rendszeres kiállító: egyszerre van jelen mindkét minőségében. Másfelől Nagy Zopán itt is szakít mindenféle hagyománnyal: a kiállításokhoz nem eligazítást ad, hanem a nyelv ereje által újrateremti, parafrazeálja, esetleg kiegészíti, továbbfesti-fotózza-képezi a galériafalakon látható alkotásokat. Közben bele-belecsempészi a szövegekbe az informativitást is, például Gáspár Gyula legújabb alkotásairól szólva: „Adatok, majd érzelmi elvonatkozások! A Fejek 50×70 cm-es méretben készültek: vörös bor, tus, japán tinta, alkoholos pác, papír. A négydarabos, félbe vágott figura 50×50-es vásznakra készült: azonos technikával…” Valamennyi írás a mély személyességből táplálkozik: teljesen nyilvánvaló, hogy enélkül a viszonyulás nélkül meg sem születtek volna ezek a művek. Hiszen túl azon, hogy Nagy Zopán a tőle megszokott nyelvi bravúrokkal ragadja meg a kortárs avantgárd és „neodadaista” alkotók lényegét – legyen szó feLugossy László (Laca) 65. születésnapjáról, Fodor Barbara Láng-lények című tárlatáról vagy a francia–magyar Sansz kiállításról a MAMŰ-ben –, valójában nemcsak a képekhez visz közelebb bennünket egy-egy lépéssel, de saját belső valójához is. Ahogy ő maga fogalmaz Bartus Ferenc Rapid Eye Movement kiállítását méltatva: „Kétkedésben, kutatásban, félreértésben, idegi be- és kivetülésben („impro-, intro- és extrovaganciában”), megmerülésben, agárahagyatottságban: az egyazon alkotói világban szemlélődők találkozása elkerülhetetlen – és feloldásokra váró – feladat. // Vagy éppen óhajtás, kísérlet (és itt, kérem, ne veszítsék el a fonalat)!”
A fentihez hasonló játékos kiszólások, rímelések, kikacsintások a közönség irányába is megerősítik a személyességet: a beszélő olykor afféle játékmesterként csinál kedvet a művek megtekintéséhez, s ez főként a megnyitók zárlatában érhető tetten: „E szavakkal szólott Azaki Nemazaki – és a beállítást ezennel kinyitotta!”
A kötetet kiegészítő képanyag albumértékűvé teszi az egyébként is igényes könyvalkotást: Szurcsik, feLugossy, ef Zámbó és Bartus alkotásai mellett felvonulnak többek között Hernusz Ágnes, Baji Miklós Zoltán, Nádas Alexandra, Kiss és Detvay Jenő alkotásai… és még sok más művészé.

Talán az az igazán stílszerű, ha a fenti kötetből vett Nagy Zopán-idézettel zárjuk az eddigi életmű e nagyon vázlatos áttekintését is. Hiszen ahogyan Zirczi Judit képei kapcsán tűnődik el Zopán az alkotás működésmódjáról, az tökéletesen megáll saját szövegvilágára is:
„Terápia? – A művészet mindennapi attribútuma (és antibútora). – Kényelmetlen?
–
Nem. Inkább (f)elszabadít…”

Az írást Nagy Zopán Málaga, lomonography-kísérlet című fotográfiájával, valamint két kötetborítójával (a Füzet 2. hátsó borítója és a Felhő regény) illusztráltuk.