„A bűn egész értelme az, hogy viseljük. Mit használ egy bűn, ha egyszerűen lerázhatjuk? Ha alaposan tudatában vagyunk bűnünknek, viselnünk, cipelnünk kell, vele kell élnünk, egyek vagyunk vele.” C. G. Jung szerint a bűn vállalandó, nem testálható át másra. Bűnösségünk felismerése egész személyiségünk alakulása, formálódása miatt fontos, a bűnhődés folyamatának előfeltétele pedig bűnünk elfogadása.

Lírai mélységek és filozofikus magasságok: ezek jellemzik Csontos Márta legújabb, tizedik verseskötetét, a Carpe diem-kísérleteket. A közel száz verset tartalmazó kötet a 2018–2021 közötti líratermését tartalmazza, amelynek a fele korábban publikált anyag (Agria, A hetedik, A Vörös Postakocsi, Együtt, Ezredvég, Helikon, Hitel, Napút, Nyugat Plusz, Tiszatáj, Újvárad, Várad). A kötet négy ciklusra tagolódik: Az embergép tragikomédiája, Naplójegyzetek, Kiszakított lapok, Carpe diem; mindegyik ciklust egy-egy mottó vezet be, Mészöly Miklós, Pilinszky János, Fekete István és Nemes Nagy Ágnes szövegeivel. „…hirdetem, hogy minden / szerepkörben a lét ajándéka vagyok, / túl akarom kiabálni a fájdalom / harangzúgását” – fogalmaz a szerző Látványterv című versében, amelynek kulcsszava az első és utolsó versszakaszban is feltűnő (belső) üresség

Varga Melinda Tizenkét kagyló című kötetének alcíme máris kijelöl egyfajta ’close reading’-szerű („szoros olvasás”) olvasásmódot, miközben behatárolja, hogy könyve nem más, mint mitológiai-asztrológiai kézikönyv férfiaknak a nőkhöz. A kötet összetett címszerkezete egymást feltételezi és erősíti: az erősen metaforizáló főcím s a kötet paratextusa (jelen esetben az alcímet értve paratextus alatt) egymás között olyan viszonyrendszert ír le, amelybe jól illeszkedhet „mindennemű” olvasói aktus.

A panelek mögött meghúzódó emberi sorsok gyakran ütköznek falakba. A bebetonozott szabadságvágy néha olyan, mintha ürügy lenne a túlélésre. Losonczy Attila jól ismeri gyermekkorából az óbudai panel-létet, a Flórián üzletközpontot mint „szocialista plázát” is megjelöli egyik novellájában.

A hét verseskötettel és egy regénnyel is rendelkező József Attila- és Babérkoszorú-díjas Szentmártoni János azért képes önmagát is „felmutatni”, mert hisz a versírás szakrális erejében, megtisztító hatásában s mindenekelőtt terápiás hatásában. De hisz abban is, hogy az irodalom idő- és térperspektívája határokon átívelő: az irodalmi múlt és jelen közötti átmenetet éppúgy érzékeli, mint azt, hogy egyszer talán újra nemzetmegtartó és nemzetformáló erővé válhat az irodalom.

Az Irodalmi Jelen néhány szerzőjét arra kértük fel, hogy írjanak az Angyalnak, a kis Jézusnak levelet, amelyben visszaemlékeznek régi, gyermekkori karácsonyokra. Néhány költő versben fogalmazta meg a mondanivalóját, de volt olyan prózaírói is, aki humoros fiktív levelet írt (Gáspár Ferenc).

Varga Melinda kötetében az én és a Másik duális viszonyrendszert alkot. Még abban a pozícióban is, amikor az eggyé olvadás megtörténik: a nő nő marad, a férfi férfi. A testiség tapasztalata a különféle szerelmi szituációkban átlényegül: „megtanulod ragozni a csendet” – írja féléves telek című versének zárlatában.

A könyvben az a fajta léttapasztalat érhető tetten, amelyben a külső (tárgyi) és belső (lelki) környezet egyszerre szervezi az életet, és ezek a környezeti struktúrák olyan egzisztenciális-ontológiai hálót képeznek, amelyben az ember maga válik sorsmetaforává. Az egyén orientálódása természetes és mesterséges terekben az ezekbe való ki- és belépések sorozataként írható le, és mint ilyen, a térpoétika alakzatával is szemléltethető.

A Darabokra tépve megcáfolhatatlanul nevezhető a testiség regényének is, amelyben olyan pszicho-szexuális konstrukció jut érvényre s olyan gyakorisággal, hogy már-már zavarba ejti az olvasót, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mi most magára a könyvre, mint corpusra fókuszálunk: egyfelől a szexualitásban „kiélt” testiség tapasztalatára mint szövegszervező tényezőre koncentrálva, másfelől a szöveg mint test jelentésviszonyára, amely főképp a trianoni békediktátummal ragadható meg.

Meglepően érett anyaggal találkozhat az olvasó egy fiatal irodalmártól, ha keze ügyébe kerül a Bezárkózás vagy határátlépés? című, tanulmányokat, esszéket és kritikákat közreadó gyűjteményes kötet. A könyv három mottóval indul: Németh Lászlótól a kritikaíró feladatvállalásáról, Grendel Lajostól az izoláció és az egyetemesség problémakörére, Németh Zoltántól pedig az állandó újragondolás fontosságáról, mely szerint „vállalni [kell] azt is, hogy »igazságainkat« szüntelenül módosítanunk kell.”

Műanyag lapot tettek a fogai közé, hogy az áramvezetés közben össze ne koccanjanak, és meg ne harapja a nyelvét. Utolsó emlékképe Zsazsa nővér arca volt, amint kéri, hogy szippantson egy nagyot az orra elé tartott, fekete gumitölcsérből. Aztán már a kórteremben eszmélt, mellette a kezelőorvosa, Rhédey doktornő, aki elmondta Józsinak, hogy minden rendben zajlott, csütörtökön megismétlik, és összesen hat kezelést látnak indokoltnak.

Dicsőség a magasságban Istennek: Glória in excélsis Deo!