Átmosni a bábon a megjelenítést

Nem olyan színes-hangos, mint a mozi, nem is olyan buborékszerű, mint a számítógépes játékok, ráadásul annyira ősi, hogy a történelem kezdete óta velünk van. Mégis, a bábjáték épp olyan nélkülözhetetlen világábrázoló erővel bír minden kultúrkorszakban, mint a mese. Nagy-Balatoni Dórát, a Völgyhajó Bábszínház vezetőjét (és szinte egyszemélyes mindenesét) kérdeztük az utazó bábszínház jelenéről.

Bizonyos értelemben minden gyerek bábjátékosként kezdi a pályafutását – ám kevés embernél válik a bábjáték hivatássá és mesterséggé. Létezett számodra valamiféle átmenet, vagy utólag fölismerhető kapocs a gyerekkori játék és a felnőttkori vonzás között, ami a bábszínészetig vezetett?

Átmenet semmiképpen, inkább ellenpont. Gyerekkoromban láttam egy vacak bábelőadást, aminek hatására megkértem a szüleimet, hogy többé ne vigyenek bábszínházba, és ha az óvodával látogatunk ide, én inkább otthon maradnék. Messziről elkerültem mindent, ami báb. Aztán telt-múlt az idő, és tanulmányaim során a fantasztikus Blattner Géza-díjas házaspár, Török Ágnes és Szívós Károly elé fújt a szél. Eleinte ellenálltam, később azonban megszületett az a bizonyos vonzás. Beszippantott a bábok világa, és hatalmas lehetőséget, művészi önkifejező lehetőséget láttam benne. Megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék tenni azért, hogy a ma gyerekének ne lehessen olyan élménye, mint nekem volt anno, sőt, általam születhessen bennük gondolat. Hatni mindig lenyűgöző dolog. Ha jobban belegondolok, felismerem, hogy ez is egyfajta kapocs. A szeretetet és az utálatot is csak egy hajszál választja el egymástól.

Önálló alkotóként mennyire vezetett a teoretikus gondolkodás, illetve a kézzelfogható tapasztalat? Akár úgy is kérdezhetném: mennyire számít ma a bábművészet oktatásában a bábtörténet, mennyire a gyakorlati bábmozgatás, és hogyan szervesül a kettő? Te milyen utat jártál be?

Véleményem szerint elképzelhetetlenül fontos, hogy tisztában legyünk az elmélettel, mielőtt belefognánk a gyakorlatba. Ha nincs tudomásunk arról, hogy a bábjátéknak szakrális gyökere van, akkor hogyan is áldozhatunk az oltárán ma? Úgy tudunk organikusak lenni, ha tudjuk honnan ered, és el tudjuk helyezni magunkat is a folyamatban. A mindennapokban persze könnyebben „pénzre váltható” a gyakorlat, hiszen poentírozni meg kell tanulni, ami egy tapasztalati út, ezt nem lehet megspórolni. Az út pedig – klasszikusnak mondható – így nézett ki: miután felkeltette az érdeklődésemet a báb, sok történeti kutatást végeztem (a szakdolgozatomat is a Báb és az irodalom kapcsolata címmel írtam), majd több különböző független társulatnál játszottam, a teljesség igénye nélkül: Holdvilág Kamraszínház, Ametiszt Bábszínház, Batyuszínház... Igyekeztem minél több alkotási stílussal, technikával megismerkedni, míg eljutottam oda, hogy már van elég felhalmozott tudásom és önkifejezési vágyam, hogy saját előadásokat hozzak létre.

Hogyan tudsz működtetni a mindennapok szintjén egy utazó bábszínházat? Hány ember munkája kell egyáltalán egy produkció létrehozásához? Létezik „bábos életpályamodell”? Milyen megéléseid vannak a társulati, vagy társulaton kívüli, avagy „egyszemélyes társulati” működéssel kapcsolatban?

A mindennapokban egyszerre kell helytállni egy előadás népszerűsítésében, értékesítésében, egyeztetésében, a rendezői feladatokkal járó szervezésben, az írásban, a kapcsolattartásban, valamint a díszletek pakolásában, szállításában és magában az előadásban is. Emellett nem árt, ha az ember valamennyire ért a zenéhez, a közösségi felületek kezeléséhez, a pénzügyekhez – vagy legalább van annyi önbírálata, hogy felismerje, mit tud maga elvégezni, és mit érdemes másokra bízni. Mindezek függvényében egy egyszemélyes előadás megszületéséhez hozzávetőlegesen tíz ember szükséges!

Ha valamiféle általánosan igaz bábos életpályamodellt kéne leírnom, valahogy így nézne ki; tanulás, tanulás, fejlődés, rengeteg gyakorlat, majd újból fejlődés, aztán rádöbbenés, hogy mennyi mindent nem tud még, és kezdődik elölről, amíg a kígyó a farkába nem harap. Aztán hogy ezt ki, milyen platformon valósítja meg, az már egyéni.

A megéléseim palettája nagyon színes. Mint mindennek, a társulaton belüli és kívüli létnek is megvannak a maga előnyei és hátrányai. A szabadság nagyon lélekemelő, nem függ az ember senkitől, nem kell elkéredzkedni, ha egy izgalmas feladat találja meg az embert, abba vág bele, amibe nem szégyell… Viszont nyilván ilyenkor nincs meg a közösség, ami megtart. Nap mint nap újra össze kell szednie magát az embernek, és szembe kell néznie a kihívásokkal, sőt a sikereket is a helyükön kell kezelnie.

Voltak-vannak-e tanítványaid? Mennyire érzed taníthatónak ezt a műfajt? Milyen emberi-lelki alkat szerinted a „tökéletes” bábos?

Előfordult már, hogy egy vidéki gyerekekből álló bábcsoportnak adhattam át a tudásomat – nagyon megindító élmény volt. Természetesen, mint szinte minden, a báb is tanítható, ha valaki tanulni szeretne, de a tehetség más kérdés. A jó bábos alázatos, hiszen nem ő áll elsősorban a középpontban: átadja magát a bábnak. Nemcsak önmagán, hanem a bábon keresztül is meg kell szűrnie azt, amit meg szeretne jeleníteni. Fontos számára, hogy technikailag is folyamatosan fejlődjön. Érzékeny, sokszínű legyen, és jó megfigyelőképességgel rendelkezzen.

Mi a legfurcsább vagy épp legjobb, netán legrosszabb élményed utazó bábosként?

A legfurcsább élményem határozottan az volt, mikor előadás közben egy interaktív résznél éppen a paraván előtt játszottam a gyerekekkel, amikor egy anyuka elkezdett közeledni felém. Nem értettem, folytattam dolgomat, mikor láttam, hogy eltűnt a paraván mögött. Miután véget ért az interaktív jelenet, mentem hátra, és szembesültem vele, hogy a hölgy előadás közben beült szoptatni a díszletbe. Félreértés ne essék, az egyik legfontosabb dolognak gondolom a szoptatást, mint olyat, de a mai napig nem fér a fejembe, hogy miért ezt a helyet látta az anyuka az előadás közben a legoptimálisabbnak erre...

Legjobb élményeim olyan vidéki, vagy határon túli közönségek előtt voltak, ahova ritkán jut el bábelőadás, és roppant hálásak minden másodpercért. Néhány hónapja egy Németországban élő magyar közösségnek játszottam, ahol sokan székely származásúak voltak, így stílszerűen a Furfangos székely menyecskét vittem el hozzájuk. A gyerekek csillogó, a felnőttek nedves tekintettel nézték az előadást. Na, az ilyen pillanatokért igazán megéri!

A legrosszabb, ha valamit otthon felejt az ember. Persze mindig, mindent megoldunk, de amikor bábtartó nélkül, hét bábbal a lába között játszik az ember lánya, az nem túl ideális.

Hogyan látod gyerekekkel sűrűn találkozó alkotóként itt és most hazánk (vagy épp szűkebb földrészünk) kulturális közérzetét? Magyarul: elrabolják-e derék csemetéink lelkét a pokémonok, avagy Vitéz László még megmentheti őket? Netán a kétféle hatás nem is föltétlenül háborúzik egymással…? Létezik-e, vagy egyáltalán szükséges-e szerinted valamiféle gyerekmentő kultúrpedagógiai elv?

Ahogy én látom, Vitéz László nem csak az ördögöt, de a legmegátalkodottabb pokémont is képes legyőzni. Rendre felteszik szülők, pedagógusok a kérdést, hogyan tudunk lépést tartani a rohanó technológiával, és hogy létezik, hogy a gyereke, akit nem lehet kirobbantani a tablet elől, tátott szájjal figyelte az előadást. A varázslat a személyes jelenlétben rejlik. Ha a bábos átadja magát a bábnak és a közönségnek, akkor a közönség is viszonozza ezt. A televízió megjelenésével azt mondták, hogy a színház meg fog halni. Nem fog, sőt, felértékelődik. Hiszem, hogy ha a gyerekek minőségi, értékes, fontos témákat feszegető előadásokat fogyasztanak, akkor meg vagyunk mentve kultúrpedagógiailag. Ezen a ponton pedig vissza lehet kapcsolódni az interjú elejére. Ha egy előadás vacak, akkor egy életre elűzzük a (báb)színház közeléből a csillogó tekintetű gyereket. A mi felelősségünk, hogy legyen esztétikai érzékünk. A digitális világ akármennyit is ad, a személyes részvételt nem helyettesíti, amire nem csak az idegrendszerünknek, hanem a lelkünknek is szüksége van.