Vannak könyvek, amelyek elbeszélnek egy történetet, mások viszont arra késztetnek, hogy újragondoljuk azt, amit már ismerni véltünk. Tóth Péter Lóránt Radnóti nyomában című kötete az utóbbiak közé tartozik. A szerző 2019-ben gyalog járta végig a Borból Abdáig vezető, mintegy nyolcszázötven kilométeres útvonalat, amelyen 1944 őszén Radnóti Miklóst és több ezer munkaszolgálatos társát hajtották végig.

„Zaj maga is Csend apja
és Zaj jóváhagyása nélkül
nem élhet Csend.”
(Sohár Pál: Csend és zaj)

A színpadon és a nézőtéren egyformán érződik, hogy a jubileum több egyszerű születésnapi ünnepségnél. A program ismertetője szerint az est a huszonöt éves folyóirat történetére tekint vissza, miközben az alkotói inspiráció kérdését is középpontba állítja. Az esemény alcíme – Avagy miért leszünk inspiráltak –, ennek a szándéknak a tömör megfogalmazása.

Gál Vilmos legújabb, az IdőJel Kiadónál megjelent regénye, az Egy áldott jó ember egyszerre apa- és családregény, gyászmunka, valamint rendkívül pontos társadalmi látlelet. Mélyen személyes történet, amely egyetlen család sorsán keresztül beszél a huszadik századi magyar vidékről, a családon belüli erőszak transzgenerációs terhéről, a kollektív emlékezet működéséről és azokról a hazugságokról, amelyekkel a túlélők próbálják elviselhetővé tenni a múltat.

Ha nappal nem is tudott halászni, éjjel annál inkább. Álmaiban óriási vizek nyíltak meg előtte. Néha a Tiszán járt, néha olyan tavakon, amelyek létezéséről ébren soha nem hallott, máskor meg a nyílt tengeren, sűrű ködben, ahol a hálója úgy megtelt, hogy a karja majd leszakadt, amikor kiemelte. Álmában hallotta a loccsanást, érezte a halpikkely nyálkás hidegét az ujjain, hallotta a ladik oldalának ütődő hullámok zaját, s olyan mély nyugalom járta át ilyenkor, mint azokat, akik végre a nekik rendelt életet élhetik. Reggelenként viszont fölébredt, kipillantott az ablakon a vörös porra, és olyan komoran ült ki a tornácára pipázni, mintha az álommal együtt mindannak az emlékét is elvették volna tőle, amit odahaza valamikor birtokolt.

Az elmúlt évtizedek európai és hazai irodalmát elárasztották a női sorsról, az anyaságról és a generációs traumákról szóló művek. Könyvek tucatjai beszélnek a szülés utáni depresszióról, a karrier és a család konfliktusáról, a női test önrendelkezéséről – gyakran nyers őszinteséggel. Ezzel szemben a modern apaság belső tapasztalata alig kapott hangot. A férfiszerepek válsága, a patriarchális minták között bizonytalanul mozgó apa figurája többnyire háttérbe szorult.

Oberczián Géza pályája sokfelől kanyarodik az irodalom felé: az erdészettől az agrárkutatáson és dániai ösztöndíjon át a reklámügynökségi kitérőn keresztül vezet az út először a hosszú évekig tartó vállalati tanácsadásáig és tréningekig, majd onnan végre az irodalomhoz. Ötvenéves kora körül kezdett el prózát írni, mégis gyorsan megtalálta a helyét: 2018 óta a Magyar Írószövetség tagja, 2022 óta a választmányé is. Tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Magyar PEN Club-nak is. Idén Magyar Ezüst Érdemkereszttel tüntették ki irodalmi tevékenységéért. Beszélgetésünkben a későn érkező író késztetéseiről, a családi mintákról, a rendszerváltás környéki tapasztalatokról, a tréningek világának kreatív „történetgyáráról”, valamint arról ejtünk szót, hogyan válhat egy vállalati rutinból szépirodalmi igényű mondat.

Oberczián saját önmeghatározása szerint is „későn kezdett írni”: ötvenéves korán túl, 2013-tól publikál rendszeresen folyóiratokban. Életútjában az irodalom mellett végig jelen van a természettudományos és a gazdasági életben szerzett tapasztalat: agrár-egyetemi háttér, kutatói munka, vállalati tanácsadás, amihez aztán az irodalomszervezői feladatok csatlakoznak, elsősorban a Petőfi Kulturális Ügynökség keretében. Ennek a többirányú tapasztalatnak az irodalmi haszna prózájában különösen látványos: a hétköznapok pszichológiája, a társadalmi mechanizmusok és a természettudományos szemlélet nem egymás ellenében, hanem egymást erősítve épül be a történeteibe.

„Nemes érzemények” prózában és zenében – Jókai és Liszt című rendezvényével zárta a Jókai-bicentenáriumot a Magyar Írószövetség Csongrád-Csanád vármegyei írócsoportja, az Areión Kulturális Egyesület és a Magyar Művészeti Akadémia Szegedi Regionális Műhelye. Az estet február 20-án Aradon, 25-én Szegeden láthatta és hallhatta a közönség. A két eseményen Bene Zoltán József Attila-díjas író és Reke Balázs Móricz Zsigmond-ösztöndíjas író, filmesztéta kifejezetten erre az alkalomra írott Jókai-inspirációi mellett Liszt Ferenc művei hangzottak el a Szeged Classic Trio (Varga Laura fuvolaművész, Klebniczki György zongoraművész és Vizsolyi Lívia fagottművész) tolmácsolásában.
A következő novella Bene Zoltán írása.

Luzsicza István hosszú ideig dolgozott bírósági tisztviselőként és önkormányzati hivatalnokként, miközben a Magyar Napló külsős munkatársa is volt. Ezt követően évekig a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatóságának irodalmi szerkesztőjeként tevékenykedett. Az igazgatóság megszűnése óta ismét bírósági tisztviselő, emellett a Magyar Napló versrovat-vezetője és olvasószerkesztője. Mindenekelőtt pedig költő és kritikus, irodalomszervező.

Jezsó Ákos felvidéki trilógiája 2017 és 2025 között jelent meg a Magyar Napló gondozásában. A regényekről a szerzőt kérdeztük.

Recenziók és interjúk formájában megjelenő irodalmi visszhang, reprezentatív antológiába beválogatott prózák, NKA Alkotói támogatás, majd a Móricz Zsigmond Ösztöndíj jelzi, hogy a szakma is fölfigyelt a fiatal szegedi prózaíróra, Reke Balázsra, akinek új kötetei egészen bizonyosan fontos állomásai lesznek a kortárs magyar prózairodalomnak.

Reke Balázs 1989-ben született Szolnokon, egyetemistaként került Szegedre. Írásai 2021 óta jelennek meg rendszeresen irodalmi folyóiratokban és antológiákban. Tagja a Magyar Írószövetségnek, 2024-ben elnyerte az NKA irodalmi alkotói támogatását, 2025-ben a Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjat, melynek keretében jelenleg a Nyirkos ég, tárgyilagos köd munkacímű könyvén dolgozik. Feleségével és kisfiával Szegeden él.

Bene Zoltán új könyve konklúziójában szinte Madách-i mélységekbe-magasságokba ér. De ne vágjunk az események elébe!

„Söténd egy képzeletbeli település valahol a köztes-európai, közelebbről a magyar vidéken. Egy nagyfalu-kisváros, amely sötét mind fizikai, mind metafizikai értelemben. Miközben az utcáit rója délben, az embernek az a benyomása támadhat, még a nap se süt le rája. Ez persze nem igaz, mégis befészkelheti magát az érzés bárkibe, aki odalátogat. Söténd egy fekete lyuk.

Jókai Mór születésének bicentenáriumára emlékezett a Magyar Művészeti Akadémia Szegedi Munkacsoportja a szegedi Dóm Látogatóközpontban. A Magyar Művészeti Akadémia, az Areión Kulturális Egyesület és a Magyar Írószövetség közös rendezvényén Bene Zoltán József Attila-díjas író, szerkesztő, Döme Barbara író, szerkesztő, a tegnap.ma portál főszerkesztője, a Magyar Kultúra magazin főszerkesztő-helyettese, Kaj Ádám színházi rendező, a Babits Mihály Színház művészeti vezetője, Király Farkas József Attila-díjas író, költő, az Országút főszerkesztő-helyettese, valamint Reke Balázs Móricz Zsigmond-ösztöndíjas író, filmesztéta beszélgettek Jókai Mórról. Az esemény végén a négy prózaíró, Bene Zoltán, Döme Barbara, Király Farkas és Reke Balázs fölolvasta egy-egy, a Jókai és Szeged hívókifejezésre, kifejezetten erre az alkalomra írott novelláját. Ezeket a novellákat közüljük az Irodalmi Jelen felületén is, negyedikként Bene Zoltán prózáját.

Az Irodalmi Jelen elmúlt közel negyedszázadát is összefoglalta az MMA Akadémiai Szalonjában 2025. április 9-én tartott „élőfolyóirat-est”, mely szalon Óbuda egyik zegzugos, hangulatos, macskaköves és Makovecz Imréről elnevezett utcájában található.

Gáspár Ferenc 1957-ben született, magyar-történelem szakos tanár, újságíró, író. 2022-ben József Attila-díjat kapott. Közel húsz kötet szerzője, a történelmi regény műfajának egyik sajátos, megújító képviselője, akivel életpályájáról, az irodalomról vallott nézeteiről és műveiről beszélgettünk.

Ha létezik irodalmi zsáner, ami a kezdetektől a jóindulattal föltételezett örökkévalóságig élt és élni fog, az az állattörténet. (Mi lehet még hasonló? A szerelmes vers? A csúfolódó rigmusok? Az altatódal? Az imádság?) Ráadásul nemcsak az irodalomban, hanem szinte minden művészeti ágban.

Akar a fene összegezni, ezek után. Pedig néha muszáj lenne. Csak hát nem mindig olyan könnyű, mint a futás esetében, amelyhez csak el kell indítanom az órán a megfelelő programot a megfelelő időben, a gép mér mindent: távolságot, emelkedést, pulzust. De mi méri azt, hogy milyen az életem apám után? És egyáltalán: van-e olyan, hogy apám után?