Bene Zoltán

Tartozni valahová

2026. január. 27. - 08:48

Beszélgetés Luzsicza Istvánnal

Luzsicza István hosszú ideig dolgozott bírósági tisztviselőként és önkormányzati hivatalnokként, miközben a Magyar Napló külsős munkatársa is volt. Ezt követően évekig a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatóságának irodalmi szerkesztőjeként tevékenykedett. Az igazgatóság megszűnése óta ismét bírósági tisztviselő, emellett a Magyar Napló versrovat-vezetője és olvasószerkesztője. Mindenekelőtt pedig költő és kritikus, irodalomszervező.

Könyvbemutató Szegeden (Luzsicza István, Bene Zoltán)

– Amolyan in medias res módon letámadnálak rögtön: tulajdonképpen hogyan keveredtél te az irodalom környékére, hiszen az előéleted vagy fogalmazzunk inkább így: a szakmai életed nem nagyon predesztinált erre. Jóllehet sokfelől keverednek az emberek az irodalomba, de a jog és a törvényszékek világából leginkább a jogászok jutnak el oda, te viszont nem az vagy. Egy szó mint száz: hogyan keveredtél te az irodalomba?

– Nem a taníttatásom vagy a szakmai életutam orientált az irodalom felé – inkább csak én, saját magamat, miközben a civil utat, a megélhetést kerestem mellette. A humán érdeklődésem, az irodalomszeretetem persze korai, sokat olvastam, jó voltam magyarból, tudtam fogalmazni, de mint pályaválasztási lehetőség fel sem merült: semmilyen példa, minta nem volt előttem, mit ér ez a gyakorlatban. Későn érő típusként a hivatásszerű írás vágya, terve sem mint kisdiákban állt össze bennem: azt sem tudtam, mit akarok az élettel, az élettől. Családi indíttatásra közgazdasági iskolába mentem, de nyilván nem ez volt az én utam, a reál- és szakmai tárgyakkal meg-meggyűlt a bajom, közepes érettségivel szó sem esett felvételiről, diplomáról, még szándék szinten sem. Jött a katonaság, ilyen-olyan munkahelyek az ilyen-olyan képzettségem és tudásom szerint, elnyeltek a hétköznapok, én pedig máris házasodás, családalapítás előtt álltam, a biztonság, a megélhetés lett az elsődleges szempont. Idővel aztán kísérleteztem magasabb iskolákkal, az ezredfordulón az államigazgatásin felvételiztem, később pedig, már család mellett, Egerben fel is vettek művelődésszervezésre, de négy szemeszter után a 2006 utáni mentális-gazdasági nihil engem is legyűrt. Viszont az államigazgatásin végigült féléves előkészítő mégis hasznos volt: újra belemélyedtem az irodalomba, felelevenedtek az ismereteim, felkaptam a fejem mindarra, ami korábbi tanulmányaimból kimaradt, továbblépett az irodalmi érdeklődésem, és ennek hatására megírtam első klapanciáimat. Magyarán nem úgy indultam, mint akik végig írt ifjúságuk után jelentős mennyiségű írásból szűrik le a következtetéseket, s döntenek a továbbiakról. Én csak a klasszikus, ügyetlen zsengékkel a tarsolyomban álltam a húszas éveim közepén, amilyeneket mások évekkel fiatalabban követnek el. Ezekkel otthon, Fóton még így is szimpatikus kezdeményezések részese lehettem, de a valódi irodalmi műhelyeknél nem termett számomra babér. Az onnan kapott elutasítások után kezdtem el valamit másképp csinálni, másképp írni. Nem mondta senki, mit tegyek máshogyan, nekem kellett kitalálnom, kiküzdenem magamból – és egyszer csak elkezdték fogadni a verseimet a komolyabb helyeken.

A Luzsicza-család 1985-ben

– Az, hogy nem végeztél irodalomhoz, bölcsészethez kötődő egyetemi szakot, egyúttal a kapcsolati hálódat is meghatározta, gondolom. Konkrétan nyilván úgy, hogy az irodalom, legalábbis az intézményes irodalom terén nem létezett…

– Nyilván a nulláról indultam, bár ezt a nagy többség elmondhatja magáról, még ha nem is mindegy, mikor, hogyan kerülünk a rajtvonalra. Nem is kárhoztathatok senkit és semmit, kívülállóként indulva értelemszerűen munkát kell fektetni abba, hogy bárhová is odakerüljön az ember. A kapcsolataim így nem bölcsészkocsmákban, egyetemi büfékben, szemináriumokon épültek ki, s lehet, ez volt a nehezebb út, de én erről akkor nem tudtam. Mentem a magam dolgaival, ahogy tudtam, remélve, hátha egyszer valahol úgy látják, hogy szorult belém valami, nem egy dilettánssal állnak szemben. S miért panaszkodjak, ha végül megtaláltam a helyemet, vagy inkább megtaláltak, akiknek meg kellett találniuk. Valahol sorsszerű, hogy így történt.

Családi nyaralás (a Szaharában, 2024 nyarán)

– Az első köteted a Magyar Naplónál jelent meg, akkor viszont még nem dolgoztál a Magyar Naplónak külsősként sem, ugye?

– Nem, még nem. Annak, hogy lett egy kötetem, az elsődleges oka az a fiatal, agilis szerkesztőség volt, amely akkoriban a Naplót készítette. Sokban ugyanazok az emberek, akikkel azóta is dolgozunk. Az agilitás ma is megvan, a fiatalság kevésbé...

– De akkor még Oláh János is élt.

– Persze, az ő érdeme a fiatal szerkesztőség, ő fedezte fel és csatornázta be a Napló szellemi áramának új korosztályait. Utólag látszik, milyen felbecsülhetetlen értékű, s mennyire nehéz munka volt ez. Az ő keze alatt nevelődött Szentmártoni János is a versrovat vezetőjeként, akivel bár egykorúak vagyunk, de neki akkor már évtizedes irodalmi múltja volt, még idejében megtalált bölcsészpályával, már több kötettel, s ő biztatott először a kéziratom leadására.

Szentmártoni Jánossal, Imre Andreával, Bíró Gergellyel, Kondor Péterrel, ifjabb Luzsicza Istvánnal Kisalagon, a Magyar Naplósok látogatásakor, 2005 nyarán

– Hogyan keveredtél a Naplóhoz egyébként?

– Rengeteg helyre küldtem verseket, és ahogy mondtam, a sok elutasítás után valahogy elkezdett megérni a hangom, s onnantól a szerkesztőségek egy része is pozitívan állt hozzám. A Magyar Napló, Szentmártoni Jani az elsők között volt. Ezek után félénken megjelentem az első naplós rendezvényen az írószövetségben, aztán egyre gyakrabban, kialakultak a személyes ismeretségek, az estek után ott maradtunk a még működő étteremben éjszakába nyúló világmegváltó beszélgetéseket folytatva, remek szellemi közegben, jól érezve magunkat egymás társaságában. S még ha véletlen is a kezdőlépés, a folytatást valóban sorsszerűnek gondolom: meggyőződésem, hogy ennek így kellett történnie, az én izgágaságtól, világfelforgatásoktól iszonyodó, változásokat megsínylő, közösségekre fókuszáló alkatomat csakis egy konzervatív világképű, nemzeti szempontú eszmei közösség fogadhatta be, ismerhette fel azt, ami értékes bennem – s ez a bölcsészkarokon nem feltétlen így történt volna, sőt. Megismertem azóta sok kiváló professzort, de lett annyi rálátásom a felsőoktatásra, hogy belássam: nem sok esélyem lett volna pont velük, az ő szellemi világukkal találkozni az egyetemi közegben. S ha idegenül érzem magam, akkor már az indulás is kétséges, és kérdés, felkarolnak-e bárhol, ahol otthon is érezhetem magam, vagy kikopok oda nem illőként az egészből – avagy akkor is egymásra találunk a Naplóval.

– Így kezdődött tehát…

– S kisebb-nagyobb döccenőkkel így is folytatódott. Először én kerestem a feladatokat, aztán már a feladatok találtak meg. Lakóhelyemen is próbálkoztam azzal, amihez energiát és affinitást éreztem, addigra helyi lapokban már írtam könyvajánlókat, kisebb kulturális publicisztikákat, így a Naplónál is felajánlottam, hogy a rendszeresen közölt versek mellett írnék kritikát is. Aztán szintén a naplósok közbenjárására az Új Könyvpiacnál kezdtek rendszeresen jönni a recenzióim. Mindez már az említett debütáló verseskönyvem, a 2006-os Az artista estére hazamegy megjelenése után történt, aminek egy minimális visszahangja volt ugyan, és én is írtam még utána, de ez mégsem jelentette a mindennapos jelenlétemet az költészetben. Kevés versre maradt kapacitásom, nem állt össze a kép, úgy éreztem, ugyanazt írom, mint addig, csak rosszabbul. Lelassultam, nem találtam a megújulást, addig se túl termékeny alkotófázisom évekre is el-elapadt. Ráadásul ez az időszak volt anyagilag a bíróságon is a legelkeserítőbb, legalább egy fél évtizedig; ekkor született a kisebbik fiam is, így aztán nagyon sok plusz munkát vállaltam, gyakran nem is csak az irodalom vagy a írás napszámos területén.

Az aradi Irodalmi Jelen-gálán 2025 szeptemberében: Böszörményi Zoltán, Lajtos Nóra, Vass Tibor, Orbán János Dénes, Varga Melinda, Muszka Sándor, Luzsicza István, Lőrincz P. Gabriella és Király Farkas

– Hogyan nézett ki, amikor fóti lapokkal, helyi kultúrával, rendezvényekkel, és ha jól tudom, sporttal foglalkoztál?

– Ez is még az ezredforduló táján kezdődött, én magam mentem utána ekkor is a munkának az érdeklődésemet meghatározó témákkal. Több fóti és környékbeli laphoz, hírportálhoz dolgoztam be, mind közül a legfontosabb pedig a legutolsó, az előzményi híroldalával együtt majdnem egy évtizedig működő FótCafé lett. A helyi kultúra és sport híradásainak jókora része az én kezem alatt született meg, benne a helytörténethez kapcsolódó sporttörténelemmel, olvasószerkesztőként is működtem, miközben szintén a lap számára a helyhez köthető alkotók irodalmi-zenés estsorozatát szerveztem meg és moderáltam, hol egy civil vendéglátóhely, hol a könyvtár segítségével. Nagyon jó tanulási folyamat volt ez a későbbiekre, sokat kamatoztattam az ekkori tapasztalatokból. Bár a lap végül megszűnt, addigra a Magyar Napló már a kiadás előtt álló könyvei szerkesztői, szöveggondozói külsős munkáival bízott meg, fel-felkértek az estjeik vezetésére és szerzői nagyinterjúk készítésére is, egyre jobban elmélyült a szerkesztőséggel az addig is jó kapcsolatom, hála főleg Bíró Gergely főszerkesztő-helyettesnek és Zsiga Kristóf kiadóvezetőnek – bár mindenkit kiemelhetnék külön is név szerint –, s közben a bíróságon is megnőtt némileg a dolgozók megbecsültsége, így valamelyest kiegyenesedni látszott sok minden.

– Viszont ez a bírósági munka egyszer csak megakadt, s hirtelen az irodalom sűrűjében találtad magad…

– S érdekes módon a Covid alatt, 2020 tavaszán. Előbb leállt szinte az élet, így a bíróságok is, csak azon izgultunk, megmarad-e a fizetésünk, de közben lett időm olvasni és írni is. A későbbi új kötet jó része ekkor született meg, lassan a szerkezete is körvonalazódni is kezdett, tehát egy intenzívebb irodalmi-alkotói időszak csúcsosodott ki az ekkori váltásban, bár a kezdetek előtte őszre nyúlnak vissza, ekkor hallottam először a Petőfi Irodalmi Ügynökségről, illetve annak Kárpát-medencei Igazgatóságáról, amelynek vezetését Szentmártoni Jánosra bízták.

Tiszai hajózás a 2022-es Tokaji Írótáborban: Lőrincz P. Gabriella, Oberczián Géza, Luzsicza István, Bene Zoltán és Rónai Balázs Zoltán

– Aki pedig fölkért Oberczián Gézát és Téged…

– Legelőször még Oberczián Gézát. Ő volt az, aki aztán nekem is mesélt az ügynökség megalakulásáról, célozgatva rá, hogy idővel rám ugyancsak számítanának. Azt, hogy megismertem Géza, szintén a Magyar Naplónak köszönhetem, bár légvonalban tán négy kilométerre lakunk egymástól, mégis csak a könyveinek szerkesztése hozott össze bennünket. Fél évvel később, már benne a pandémiában, Géza átjött, elhívott sétálni, tettünk egy komoly túrát Fót határai körül, és eközben beszéltük végig, hogy minek kellene következnie. Formabontó egy állásinterjú volt ez, és komolyan át kellett gondolnom, mekkora változást hoz ez számomra, amit mindig nehezen viseltem. De minden bizonytalankodásommal együtt életem lehetőségének véltem, s a család is megerősített: nem ilyenre vártam-e mindig? Beláttam: dehogynem.

– Akkor még Petőfi Irodalmi Ügynökségnek hívták ezt a kezdeményezést, ám viszonylag gyorsan Petőfi Kulturális Ügynökséggé lett. Bár, mint te is mondtad, már az elején beütött a Covid...

– Sőt, én már a Covid alatt csatlakoztam be. Addigra a programok alapjai le lettek fektetve, a szervezőmunka jó része megoldható volt home office-ból, csak a járvány elmúltát kivárni volt türelemjáték, hogy élesben is végezhessük a dolgunkat. Úgy vélem, végül aztán rengeteg jó dolgot megvalósítottunk, de ahogy mondod, az irodalmi ügynökség kulturális ügynökség lett, és minden téren ugyanígy állandósultak a változások, névben, cégformában, kitűzött célokban, személyi állományban, s a fluktuáció folyton módosította a prioritásokat. Végül a munka kellős közepén ért véget az egész, így pedig rossz szájíz maradt a nagy kaland után mindannyiunkban.

– De beszéljünk inkább a jó emlékekről! Mit adott neked az az időszak?

– Önbecsülésben, emberi és szakmai kapcsolatokban természetesen minden visszásság mellett nagyon sokat kaptam. A mi kis csapatunk ment előre, végezte a maga dolgát, sok mindent csinálhattunk úgy, ahogy mi gondoltuk, mert nem állt előttünk minta, s így tényleges szakmai kontroll sem felettünk, pedig olykor igényeltük volna. Nagyobb baj, hogy idővel mind több lett a visszahúzó erő, szűk körben vált csak láthatóvá a munkánk, a változások párhuzamosságokat, egymást kioltó tevékenységeket szültek, s mind kevesebből is gazdálkodhattunk. De persze beszéljünk arról, amivel még ma is lehet büszkélkedni: a KMI 12 program részlegünk fő tartópillére volt, évi tizenkét kiemelt szerző menedzselésével, fellépések szervezésével a legkisebb helyektől a legnagyobb kultúrfesztiválokig határon belül és kívül, Kapolcstól Gombaszögön és Zentán át Nagyváradig, Kolozsvárig, Brassóig – és ezek csak példaként kiemelt helyek –, műveikből antológiákat adtunk ki, portréfilmeket, hangoskönyveket készíttettünk, verseket zenésíttettünk meg. Mindezt úgy, hogy a világjárvány miatt eleve egy év csúszással kezdődtek a közönség előtt, személyes részvétellel zajló programok, s a határokon túli eseményekre még ehhez képest is több hónap késéssel jutottunk ki. Az első KMI 12-esek évada így több, mint másfél évig tartott, mert a velük kapcsolatos terveket csak így lehetett megvalósítani, sőt még egy évre rá is visszanyúltunk hozzájuk, amikor már erdélyi, felvidéki, vajdasági programokra mentünk. Ez már a 2022-es év volt, és ez lett végül a csúcsunk, az ekkori, második szerzőgárdával tudtuk leginkább végigcsinálni, amit szerettük volna, eltekintve a szomszédunkban időközben kitört háborútól, ami Kárpátaljától végleg távol tartott bennünket, s örültünk, hogy legalább az odavalósi alkotókat be tudtuk vonni. A 2023-as tucatnyi szerzővel, a harmadik garnitúrával aztán már csak nyolc közös hónap jutott, miután egyik napról a másikra végünk lett, a programmal együtt. Persze láttuk, hogy a fontossági sorrendek követhetetlen módosulásaival mi magunk is mind lejjebb kerülünk a belső hierarchiában, igazgatóságból programigazgatósággá, majd programirodává lefokozva, a végére már kinevezett vezető nélkül – szóval voltak a szétesésre mutató jelek, de próbáltuk újraszervezni magunkat, és nem hittük, hogy mindent beszántanak egy tollvonással, úgy, hogy vasárnap még a céget képviseltük Gézával Marosvásárhelyen, csütörtökön pedig már nem volt állásunk… De nem taglalom tovább a fájó részeket, mert ez a bő három év sokat adott, még ha visszanézve gyorsan jött és ment is, de előrefelé tekintve ez nagy idő, ma is belevágnék, ha tudnám is, hogy eddig tart, és ilyen kurta-furcsán ér véget.

– Hát, a vége nem túl szép, ezzel nehéz lenne vitatkozni. Viszont például az a kapcsolati háló, ami hiányzott az életedből korábban, az kialakult ebben az időben, nem?

– Hogyne, sokakkal kerültem közeli nexusba, a meglévő ismeretségek elmélyültek, személyes kapcsolatokká lettek a csak hallomásból ismert nevek, és sok új emberrel, irodalmi és társművészeti alkotóval, kultúraszervező szakemberrel kerültünk egymás látókörébe, e kapcsolatok egy része valamilyen formában meg is maradt azóta. S ha igazi kollektíva a cégen belül nem is volt, de a közvetlen kollégákkal remek összhang, baráti közösség alakult ki, még ma is összejárunk.

– Mikor elköszöntetek egymástól a PKÜ-vel, s elmúlt a sokk, mihez fogtál? Hogy kerültél vissza a bíróságra?

– Szakmai téren próbáltam ütni a vasat, a Magyar Napló berkein belüli és egyéb kisebb-nagyobb felkérések megmaradtak – még az ügynökség évei alatt is –, míg otthonomban, Fóton egy könyvtári sorozat formájában új lehetőség is jött, de annyira nem tudtam mozgósítani az irodalmi vonalat, hogy az biztos egzisztenciát jelentsen. Két hónapig még munkavégzés alól felmentve kaptam a fizetésemet, közben civil állások után jártam, de közel ötvenévesen nem kapkodtak utánam, így a harmadik hónapban munkanélküli járulékra jelentkeztem, s akkor jött a lehetőség, a visszaút a bíróságra. Nem volt sok választásom, és ismerősök közé, jó közegbe mehettem vissza, mégis a kudarc súlyával, a csinovnyikká visszavedlő autonóm személyiség vereségérzetével. Fél évig pedig még csak nem is a korábbi munkaköröm várt, így végképp idegenül mozogtam saját életemben – a részegen garázdálkodó félanalfabéta börtöntöltelékek munkaidőn túli tárgyalásáról zúgó fejjel, csatakosra izzadt ingben, az utolsó utáni pillanatban beesni a Versmaratonra, Kossuth-díjas szerzőkkel beszélgetni, az már a tudathasadás olyan szintje, ahol értelme sincs a ki vagyok, mi vagyok, miért vagyok kérdéseit boncolgatni…

– Ugyanakkor ez a kettőség, beszéltünk is már erről, a PKÜ-s időszak előtt is az életed része volt…

– Így igaz, és első kötetem, Az artista estére hazamegy is e köré szerveződött. Az artista produkálja magát, mutat egy képet magáról a manézsban, ez fontos a számára, de este a hozzátartozói várják otthon, akik még inkább fontosak neki. S ugyanígy fontos, hogy más embert látnak benne, a családfő, férj, apa, egzisztenciális pillér szerepében számítanak rá, miközben a másik közegében ugyancsak építenek rá költőként, alkotóként, szerkesztőként, szervezőként. Persze a kettősség sem újdonság az irodalom történetében, gondoljunk csak Kafkára – hozzá képest szinte üdítő, ahogy én ezt átélem és feldolgozom.

– Viszont végre megjelent a második köteted!

– Nem kis időbe telt, mire idáig eljutottam, ráadásul a könyv végső fázisán is a bíróságra visszakerülésem zűrös lelkiállapota alatt dolgoztunk, még jobban ráerősítve ambivalens érzéseimre. De így végül a kötet a legjobbkor született meg, minden téren sokat adva, rövid eredettörténetéről pedig többször elmeséltem már, hogy el kellett engednem – még ha lassan is ébredtem rá – azokat a tágan vett személyes világomon túli, közéletinek nevezhető verseket, amelyeket bár jelentősnek gondolok, itt idegenül vagy idejétmúltnak hatottak. A könyv fontos szervezőerejévé életem nagy cezúrája és legmeghatározóbb megrázkódtatása, édesapám hirtelen és viszonylag korai elvesztése vált, amelyet versekben kulminálódó gyászfeldolgozás követett. Ez adta a kötetem magvát, ebből nőtt ki az a családmitológia, amelynek csírái már az első könyvben is megjelentek, s mostanra lett személyes vagy inkább családi legendáriummá, nem teljes, de széles merítésű albummá.

Sándor Zoltánnal a kisalagi könyvtárban

– A kötődés, a gyökerek egyébként is nagyon meghatározóak számodra. Az évek alatt egyfajta identitáslírát hoztál létre...

– Az ősök, a gyökerek, hogy honnan jöttünk, kikből és hogyan lettünk azzá, akik-amik vagyunk, mindig nagyon vonzott. Végső válaszok persze nincsenek, de már a kérdések és a családtörténetből felbukkanó részletek sem kevés tanulságos adalékkal szolgálnak. S nem érdektelen a lokális végeredmény, azaz a lakóhelyem, Fót, s azon belül Kisalag sem, ahová történelmünk különböző viharai sodorták a család ágait, és ahová én már mindenestől kötődöm. Persze Fótnak, eleve az agglomerációs világnak, a világvárosok körül bolygó holdaknak mások az előnyei, mások a hátrányai, mint a városnak, mint Budapestnek – bár ahogy növekszünk, hátrányaiban mind több a hasonlóság –, ettől még ide tartozom, személyei, helyei, történései, emlékei által, hibáit ugyanúgy aggódva és szerető elnézéssel szemlélve, mint ahogy hazája vagy épp szerettei felé fordul az ember, hiszen senki és semmi nem tökéletes. Mert a részeim, s mert részük vagyok – mert így vagyok teljes, s mert velem teljesek. Tartozni valahová magától értetődő, mégis meghatározó és értelmezéseket kereső viszonyulás: ha valamennyire, valahogyan meg tudom határozni önmagamat, akkor csakis így.

– Ezt az összetartozás-érzést erősíteni képes a sport is...

– Sportrajongásom is családi örökség, bár nyilván nem elvi alapvetésből született, de természetes velejárója a valahová tartozás élménye, anélkül is, hogy ebbe belegondolna az ember. Természetes közösség, ahol megélheted akár a legszűkebb lokálpatriotizmusodat, akár nemzeti hovatartozásodat. Egyszerű, de tiszta büszkeség számomra, hogy itt, Fóton belül az én Kisalagomnak, ennek a szinte történelem nélküli, alig százharminc éves településrésznek is van a legalsó osztályokban szereplő, épp idén évszázados futballcsapata, ahol én is megfordultam, s amelyet az írás révén azóta is próbálok szolgálni. Az egyesület egyik alapítója ráadásul az a Szepességből idevetett Németh Kálmán szobrász-fafaragó, akihez később rendszeresen jelentős művésztársaság járt ki, emlékháza népszerű, bár még mindig kevéssé ismert látnivalónk – ha lehet definiálni a „kisalagiságot”, azt én Németh Kálmánnal és a focicsapattal kezdeném, s a közösségi élet, az alkotóművészet és a sport elkötelezettjeként szívmelengető megtapasztalnom, ahogy életem fontos részei összekapcsolódnak, mintegy igazolva értékválasztásomat is. A sport közösségi élmény, a különböző versenyek, világbajnokságok, olimpiák magyar sikerei pedig még inkább meghatározó megéléseim – mindezek identitásképző ereje megkérdőjelezhetetlen, amelyek teljesen ismeretlen embereket kötnek össze, a legkézenfekvőbb, mégsem mindig egyszerűen kifejezhető kapocs, a közös nemzet révén.

A magyar-örmény vb-selejtezőn 2025 októberében a Puskás Arénában: Csornyij Dávid, Luzsicza István, Bene Zoltán és Lőrincz P. Gabriella

– Visszatérve még az irodalomhoz: egy ideje már nem csak külsős vagy a Magyar Naplónál. Ez hogyan alakult?

– A korábbi munkáim nyomhattak annyit a lapban, hogy nem sokkal a kötet megjelenése után felkértek előbb olvasószerkesztőnek, néhány hónappal később pedig, amikor Zsille Gábor váratlanul fölállt a versrovattól, utódjaként házon belüli megoldásként rám esett a megtisztelő választás. Egyúttal, Iancu Laurával közösen, az idei évtől immár Az év versei antológiát is szerkesztjük, s időközben beválasztottak az Írószövetség választmányába is, így az irodalomhoz fűző szálak egyre erősebbek, miközben továbbra is a már emlegetett kettősséget élem…

– A második kötetre 18 évet kellett várni. Mi lesz a harmadikkal?

– Ha a lassan születő verseket nézem, gyors folytatás a műfajban most sem várható, bár a kötetbe nem sorolt korábbi közéleti tematikát idővel ki kellene kerekíteni. Tárcaszerű kispróza-ötleteim is vannak, viszont az interjúim, recenzióim, kritikáim gyűjteménye az NKA alkotói ösztöndíjára már kézirattá van szerkesztve, még ha a gondozás rá is fér, de harmadik könyvként alighanem ez fog megvalósulni – záros határidőn belül.