(személyes)

„Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül.”

Ha van a kortárs magyar irodalomban összetéveszthetetlenül egyedi hang és eredeti látásmód, az bizonyosan Rimóczi Lászlóé, akinek novellái, kritikái rendszeresen olvashatók az Irodalmi Jelenben. Az abszurd, a groteszk kifejezésmód számára természetes, eredeti ötleteit a meghökkentőtől a kacagtatón át a metszően társadalomkritikus hangig számos tónusban képes megszólaltatni. – Boldogh Dezső interjúja szerzőnk eddigi pályafutásának alig ismert mozzanatait is megvilágítja.

„Kehidakusstány egy Isten háta mögötti, meghatóan kietlen kis tanyáján Józsi néni egy szál szalmakalapban feji a tehenét a pajtában, miközben azon morfondírozik magában, hogy ha majd egyszer meghal – tán nem is oly sokára –, legfeljebb háromezer év múlva szeretne csak reinkarnálódni, amikorra már a teljesen felesleges fajok zöme biztosan kihalt e bolygón.” – Rimóczi László két novellája.

Egy túlélő mindig bűnösnek fogja érezni magát, amiért túlélte azokat, akiket szeretett – Scheer Róbert: Nagyanyám könnyebb álmot ígért című történelmi naplóregénye ezt a lelki mélypontot is alaposan megismerteti, csakúgy, mint a holokauszt egyéb történéseit. A nagyívű regény szerzője nagymamájának történetét osztja meg velünk. Mesélőnk – helyesebben szemtanúnk – a huszonegy éves Meisels Erzsébet, aki bár nem született írónak, az átélt traumatikus események mégis azzá avatták.

Lelkesítő, hogy az elhallgatott múltbéli eseményeket boncolgató könyvek folyamatosan érkeznek, és ha nem csak a szomorú tényeket vonultatja fel művében a szerző, hanem hozzáadja a maga egyedi, delejes stílusát is, akkor előfordulhat az olvasóval, hogy metrózás közben annyira belefeledkezik, hogy továbbmegy pár megállóval a kelleténél – jelen sorok írója például így járt.

Az ördögszekér a western filmek örökös statisztája, az elhagyatottság halhatatlan jelképe – és valahol a késői kalandvágyé is, mert csak pusztulása után vág neki a világnak, amikor kiszáradt gyökerei elengedik a talajt.

„Maga a szövegszerkezet olyan, mintha a szerző eltökélte volna, hogy mindenképpen ki fogja zökkenteni olvasóját a hagyományos olvasási szokásaiból, ám ezzel a stílusértékből nem veszít, sőt, az abszurd irodalmi újrafelhasználásáról is beszélhetünk. Tudatosan és szisztematikusan építkezik, a szövegketrecükben mozgó alakoknak épp csak felcsillantva a lehetőségeket.”

„Témáit kellő alázattal kezeli, akár a hibák szépségéről, akár a költészet és az okkultizmus közti kapcsolatról ír. Semmi sincs túlvilágítva vagy elkenve: a szerző a saját gondolatkörnyezetét, élményeit és világnézetét megdöbbentő érzékenységgel ábrázolja, sűríti, sajátos, letisztult látásmódjával pedig hatásosan érzékelteti is velünk.”

„Tematikailag hatásosan felépített, átfogó világ- és civilizáció-történet, amely a magával ragadó, közvetlen, letisztult stílusával emelkedik ki a hasonló témájú novellagyűjtemények közül.

Szabó Márton István filozofikus hajlamú, kellően távolságtartó, némileg cinikus, másrészt valamiféle „technotörzsfejlődésben” gondolkozó, e hozzáállást hol szenvtelen, hol lírai beszédmódokkal vegyítő kortárs szerző. A beton szimbolikáját, mint korunk szürke, mindent uraló anyagát plasztikus módon használja, modern civilizációnk néma segélykiáltásait érettnek tűnő eszköztárral jeleníti meg. A szonettforma, amely dominálja a kötetet, nem céltalan, a problémák felszíni kifejtéseinek eszköze.

Gáspár Ferenc azért beskatulyázhatatlan, mert mindig képes megújulni, arra viszont már nehezebb válaszolni, hogy melyik műfajban erősebb, hiszen a történelmi témákban és az abszurdban legalább olyan otthonosan mozog, mint egy szürreális környezetben, vagy épp az ifjúsági regények világában. Az író már korábbi köteteiben is bizonyította, hogy lebilincselő elbeszélő, és ez az Összhang esetében sincs másként. A kötetben huszonhat novella található, amelyek első olvasatra regénytöredékeknek is tűnhetnek.

Az író komoly munkát fektet a szerelmi szálak kidolgozásába, melynek egyik magyarázata az lehet, hogy egy háború sokkjából lábadozó térségben vagyunk, a II. világháború előtti időszakban, a Romániához csatolt Bukovina településein, ahol az emberek ösztönösen próbálnak valahogy egy kis boldogsághoz jutni. A székely vér mégsem tipikus szerelmes regény.

​​​​​​​Fókuszban a pasivadászat és a szerelem hajszolása, az önreflexiós regények minden előnyével és hátrányával. Egy mai nő mai kálváriája mai díszletek és karakterek közt: emberdaráló multik, a Facebook, mint öröm és csalódás közös forrása, magukat áruló influenszerek, hazug férfiak. Hősünket egyik csalódás éri a másik után, és szinte drukkolunk neki, hogy legalább egy fikarcnyi boldogságban legyen része.

Egyedülálló képesség kell ahhoz, hogy valaki ilyen merészen váltogassa a műfajokat, hiba nélkül, hiszen az írások eseményhorizontja nem tűnik el a homályban, a szürreális témák ellenére jól kivehető.

A kilátástalanság borongós képeit és a megpróbáltatások konok hangulatát a könnyed stílus enyhíti, illetve tereli a szatíra irányába, miközben a főszereplőt változatlanul a béketűrés és a mindenféle élethelyzethez való alkalmazkodás jellemzi.

Leczo stílusától nem áll távol a bizarrság, karakterei közt találkozunk magukra hagyott iszákosokkal, élő árnyékokkal, reménykedő reménytelenekkel, vesztes nyertesekkel – és talán még önmagunkkal is.

A szerző fiatalos energiáját nem éretlen, dölyfös vagy sértett ordibálásra fordítja: egyedi hangja van, és jó ügy érdekében használja képességeit, adottságait. Szereplőit nem nézi le, csak ábrázolja őket, úgy, ahogy a köztudatban is mozognak, miközben együtt hullámzik velük.

Alaposan, minden aspektusból megvizsgált, körüljárt és kidolgozott mű, egyszerre sci-fi és szépirodalom. A stílust és a hangvételt illetően valahova a kései Updike és a korai Vonnegut közé helyezhető: szellemes, ironikus, szókimondó és részletgazdag.