A mentális torzulások szinte teljes spektrumban megtalálhatóak, a mások dolgában való kutakodás édes perverziójától kezdve a kényszerképzetes nagyravágyásig. Néhány karaktert szándékosan sematikusan dolgozott ki a szerző, hogy még hatékonyabban világítson rá a lelki megzuhanásokra.

A történelmi allúziók mellé koherens igazságtartalmak társulnak. Nem egy ígéretes, fogyasztói igényeket kielégítő szóbűvésszel állunk szemben, hanem egy megfontolt, tudatos alkotóval, aki még hisz a gyarló ember erőteljes lényként való felemelkedésében és a szavak megváltó erejében.

Nemcsak a skandinávok jeleskednek a dermesztő provinciális krimikben, hazánk is képes hasonló darabokat felmutatni a műfajban. Itt van például Ross Károly Híd az ártér fölött című legújabb regénye, mely skandináv krimisen hideggel és hóeséssel indul, majd családi titkokkal és felkavaró részletekkel folytatódik.

A mai kor embere már el sem tudja képzelni, milyen veszélyes vállalkozás volt egy diktátori emlékmű kivitelezése. Azt egyszerűen nem volt szabad elrontani. Ha mégsem sikerül a mű, ha csálé, ha sok, vagy túl kevés valami a kompozíción, ha túl őszinte, vagy túl valósághű, és nem engedélyezett módon részletgazdag a kivitelezés, abból bohózat és dráma egyaránt kerekedhet.

A szerző nem beszél mellé, nem is válogat az eszközökben, ha a téma erős indulatot vált ki belőle, azt végletekig kicsontozza. Eredeti meglátásai szinte belülről izzanak, miközben éppúgy képes észlelni a horizontot, mint azt, ami épp a szeme előtt van.

Érdemes a pályakezdők írásaiban elmélyedni, különösen akkor, ha azok egy szellemi műhely gyümölcsei. A Lakat vére hull izgalmas és sokat sejtető cím, a benne szereplő műveket a már tíz éve működő Magyar Írószövetség Íróiskolájának hallgatói írták. A kötetben a pályakezdő írók mellett gyakorlottabbak is szerepelnek.

Ezt az irodalmi igényességgel megkomponált művet még a könyvpiac legszigorúbb élménymérnökei is átengednék a fantasztikus irodalmat a szépirodalomtól elválasztó határon, ugyanis egy igazán kifinomult sci-firől beszélhetünk. A Gőzkorszakot megjelenése óta a szépirodalom klasszikusai közé emelték.

Uj Péter korábbi írásainak válogatását olvasva az a benyomásunk, hogy egyéni, húsba vágó őszinteséggel kimondott időutazás szemlélői vagyunk. A véleményszabadságot kihasználó, vezéregyéniségnek is beillő szerző odamondogató írásai nemcsak tanulságosak, de szórakoztatóak is.

A milliónyi kétely és a lehetőségek lebegtetése adja a kötet látszólag laza, levegős szerkezetét. A szerző dinamikusan integrál, hősei fokozatosan veszítik el tartásukat, így a feloldhatatlan beletörődés is érvényesül a szövegekben.

Az abszurd vagy épp szatirikus emanáció nem megy a filozófiai sík rovására, sőt, a groteszk szövegek nyomán is hatalmas átfogó műveltség és irodalmi tájékozottság tárul fel. Egyik-másik írás, aktualitását tekintve, még egy színpadi adaptációt is megérne. Az abszurd valahol a tragédia vadhajtása, hiszen életünket mindig beárnyékolja a halálfélelem, amire valamit szedni/szívni/szúrni kell. Vagy épp olvasni.

A valós és fiktív helyszíneken játszódó történetek egy pontban találkoznak: mindegyikben benne rejlik az elképzelhetőség potenciálja, hogy ez akár meg is történhetett volna valahol, valamikor. A kibontott témák a halál és a szerelem körül forognak, ami még banális is lehetne, ha lepusztult környékekkel és kilátástalan emberi sorsokkal nem szélesednék a spektrum. – Rimóczi László írása Bodor Ádám Sehol című kötetéről.

"A kötet célcsoportja könnyedén behatárolható: nagyjából mindenki. A mai sikerorientált, gondosan építgetett karrierek és egók világában ez egy megalkuvásoktól mentes, leleplező jellemrajzgyűjtemény, jó ízű vakcina a seggfejesedés ellen." – Rimóczi László kritikája Hartay Csaba könyvéről.

„Ezek a képek nem mindig derűsek, nem mindig tesz jót egy-egy novella, talán mert túl őszinték, hol élénkek, hol sötét tónusúak, hol vibrálóak, hol túszul ejtőek, hol együttérzést szeretnének.” – Rimóczi László kritikája Hekl Krisztina novelláskötetéről.

„A kötet gerince egy iszonyatos karriertörténet, tündöklés és bukás, mindez a horror, a kegyetlenség és a durva szex bizarr keverékével. A szerző szerény eszközökkel dolgozik, már-már naplószerű szerkezettel, tárgyilagos, egységes stílusban, ezzel is tovább fokozva a monolitikus drámát.” – Rimóczi László kritikája.

„Szisztematikusan tömörít, gubancol, majd kisimít, mintha egy korszakokon, generációkon, országokon és világokon átívelő össztársadalmi katasztrófa előszeléről üzenne a kis történetek egyesített erejével. Teremtés és pusztítás, mikro- és makrokozmoszok harca zajlik az akut ötlettolulás határmezsgyéjén.” Rimóczi László írása Ménes Attila Műanyag szalonnájáról.

„A fordulatok erőlködés nélküliek, az egész nem művi, nem túlírt, nem papírízű, nem mesterkélt, a »kéj« szó pedig új értelmet kap, mégpedig borzasztót.” – Rimóczi László kritikája Márkus András regényéről.

„A szereplők ambivalens eszméik és elképzeléseik délibábjai közt vánszorogva keresik a boldogulást, vagy legalábbis azt, hogy egésszé váljanak, az olvasó pedig mindeközben próbál eligazodni a csúszkáló valóságok között.” – Rimóczi László kritikája Jasmin B. Frelih sci-fijéről.

„Vajon ki tehet arról, ha az egységes, harmonikus család csupán vágyálom marad? A rendszer? Az anyagi háttér? A globális áramlatok? Az érzelmi fogyatékosság? A szerző számos figyelemreméltó alternatív választ rejtett el művében úgy, hogy minden olyan stílushibát elkerült szerencsére, amit azok az írók szoktak elkövetni, akik gyerekbőrbe bújnak, de hiteltelenül mozgatják a figurát.” – Böszörményi Zoltán Sóvárgása Rimóczi László olvasatában.

„Egyfajta elgondolkodtató pszichológiai statisztikát mutat a regénybeli kijelentés, mely szerint a fehér nőket általában kétfajta bűn miatt csukják le Amerikában, az egyik az ittas vezetés, a másik a csecsemőgyilkosság.” – Rimóczi László írása a Mars Klubról.

„Azon túl, hogy a szövegben lenyűgözően tág terek és szűk, szinte klausztrofób kamrák váltják egymást, a kötet gerincét a külső-belső küzdelmek alkotják. Alapos betekintést nyerünk a szerző elméjébe, ahol súlyos létkérdések pattognak, melyeket a józanul gondolkodó átlagember nem tud, nem mer és nem is akar feszegetni. A sztorizás mindenesetre folyamatos és lendületes, néha J. D. Salingert hallani, néha Bret Easton Ellist.” Rimóczi László kritikája az Én meg az Énekről.