A túlélés anatómiája

Egy túlélő mindig bűnösnek fogja érezni magát, amiért túlélte azokat, akiket szeretett – Scheer Róbert: Nagyanyám könnyebb álmot ígért című történelmi naplóregénye ezt a lelki mélypontot is alaposan megismerteti, csakúgy, mint a holokauszt egyéb történéseit. A nagyívű regény szerzője nagymamájának történetét osztja meg velünk. Mesélőnk – helyesebben szemtanúnk – a huszonegy éves Meisels Erzsébet, aki bár nem született írónak, az átélt traumatikus események mégis azzá avatták.

„Mindez történelem lesz. Egykor az emberek ezt fogják mesélni. Én nem teszem. Számomra ez nem történelem. Ami megtörtént, az számomra valóság. Valóság. Amíg élek, emlékezni fogok rájuk: azokra az emberekre, akiket a történelem szele a levegőbe fújt, mert a krematórium tüze füstté változtatta őket. A felszabadulás számomra nem jelent örömöt.”

Erzsébet vallásos szellemben nőtt fel, de nem részesült ortodox zsidó neveltetésben. Istenben sosem kételkedett, ám túlságosan sokat szenvedett ahhoz, hogy megőrizze hitét, így a szögesdrótok mögött csalódottan és számonkérően fordul az Úrhoz, miért hagyta ezt megtörténni. Pedig beavatkozhatott volna, megmenthette volna az ártatlanokat. Erzsi úgy tudta túlélni a tragédiát, hogy elfojtotta minden érzését.

Az auschwitzi tábor felszabadításával kezdődik a dokumentumregény, ám mielőtt Erzsi és életben maradt rokonai útnak indulnának, védelmi útlevelet szereznek az orosz parancsnokságon; ezek az orosz és német nyelvű igazolványok a fasizmus hivatalosan elismert áldozataiként díjmentes utazásra jogosították őket, és lehetővé tették számukra, hogy bármikor igénybe vehessék az antifasiszta hatóságok segítségét. Az utazás még így is viszontagságos, hiszen a vonatok sokáig vesztegelnek, illetve sűrűn le is kell szállniuk róluk – az egyik ilyen megállónál betérnek egy német városba, ahol sikertelenül próbálnak ételt koldulni, mert a helybelieknek sincs sok mindenük, és nem akarnak vagy nem tudnak adni. Erzsi számára szörnyű érzés a kéregetés, ezért inkább tovább éhezik.
A fókusz mindig az előrehaladáson van, ritkán időznek el egy-egy befogadóhelyen.

Hazafelé tartva, testi és lelki fájdalmaktól meggyötörve vándorolnak a lebombázott városok romjain át. Egyik ételosztó állomástól a másikig. Fél Európán át Budapestig, majd onnan a romániai Nagykárolyba. Mindeközben a koncentrációs táborban átélt közeli emlékek folyamatosan kínozzák Erzsit. A megindítóan részletes beszámoló mintegy a filmfeldolgozásokból ismert képeket, motívumokat is igazolja:

„Ami ezen a napon történik, rendkívül valószínűtlennek tűnik.

Ez egy rémálom.

Hirtelen kinyílnak a hosszú tehervagonok ajtajai, és hatalmas zaj támad. Parancsszavak pattognak, durva férfihangok kiáltanak:

– Kifelé! Tovább! Gyorsabban! Indulj! Indulj!

Elmémet teljesen megdöbbenti a vagonból való kiszállás folyamata. Egy másodpercig sem tudom eltakarni szemem elől azt, amit látok: egy merev testű csecsemő kerül elő a vagonból, olyan, akár egy gumibaba – egy meztelen test lebeg a levegőben. Egy csíkos ruhás férfi elkapja. Mindössze néhány másodperc telik el, mennünk kell tovább. Ez a kép örökre bevésődött az emlékezetembe.”

A történetvezetés nem lineáris, az élmények egymásra rétegződnek; hol a haláltáborokban – Auschwitz, Birkenau, Ravensbrück –, hol a felszabadulás utáni élet színterein járunk. Az atmoszférát és szövegdinamikát egyfajta csendes belenyugvás is alakítja, az egyéni hangvételű stílus és a cselekményes „idegenvezetés” pedig már az első oldalakon beránt minket a történetbe. A leíró részek igen informatívak. Az érzelemgazdag történet ellenére az elbeszélő néha annyira háttérbe húzódik, hogy szinte láthatatlanul lebeg az események felett, távolságtartó, már-már tárgyilagos, ilyenkor pedig olyan, mintha forgatókönyvet olvasnánk.

Az áldozattudat minden túlélőben megmarad, és az egymásrautaltság érzése otthon sem oszlik el. Lassan kiderül, melyik szomszédon vagy rokonon lett úrrá a kapzsiság, és mennyit hajlandó visszaadni azokból a javakból, amelyeket a deportálás előtt bíztak rá. A bizalom alapjai megrendülnek; a szűkebb környezet még tovább zsugorodik, új értelmet nyer.
Erzsébet már otthon lábadozik, ám hiába veszik körül szerető rokonok és új barátok, emésztő magány és legyőzhetetlennek tűnő betegség kínozza, ráadásul a haláltábor sem engedi elfelejteni magát, így a lányt újra az átélt kegyetlenségek kísértik.

A túlélőkben az éhezés és a kiszolgáltatottság idejéből hozott reflexek sokáig megmaradtak. Már a táborban is mindent áthatott a gyanakvás és a félelem: például amikor észrevették, hogy a leves keserű, hamar kiderült, hogy nyugtatót és brómot kevertek bele, hogy elfojtsák az esetleges hősködést. Két-háromezer éhező és végsőkig gyötört ember között mindig akadhatott volna valaki, aki kétségbeesésből is képes lett volna lázadni.

A napok egymásba mosódtak, és a remény egyetlen forrását a „vécéhírek” jelentették. A vécébarakkokban dolgozó lengyel takarítók – akik a szállítmányok érkezési peronján is feladatokat láttak el – a vagonok kiürítése közben nemegyszer újságokra bukkantak. Ezek arról tudósítottak, hogy az oroszok már nagyon közel járnak. A hírek suttogva terjedtek a rabok között.

Az éjszakák ugyanilyen embertelenek voltak. Négyen feküdtek egymás mellett a kemény deszkákon, egyetlen közös takaró alatt; elég volt, ha valaki megmozdult, máris lerántotta a meleget a többiekről. Fordulni is csak egyszerre lehetett. Még az álom sem nyújtott menedéket: a németek hátborzongató hangokat rögzítő lemezeket játszottak le, hogy teljes őrületbe kergessék a foglyokat.

A tábor borzalmai között különösen megrázó volt, amikor nem ciklongázzal, hanem kéjgázzal öltek. Az SS-tisztek az ablakon át figyelték, hogyan ugrálnak, nevetnek, visítanak a meztelenre vetkőztetett emberek, akik aztán összeesnek és meghalnak. Amikor vége lett, kinyitották a szellőztetőt, slaggal lemosták a padlót, szétválasztották az egymásra borult holttesteket, és kiszedték belőlük az aranyfogakat.

„A 24-es blokkban a második éjszakán szorosan egymás mellett ülünk, ismerősök és idegenek – a helyszín zsúfolt. A három testvér együtt foglal helyet, mellettünk Benedek Anuska és lánya, Lili ülnek. A blokkokban sötétség van, csak több ezer nő nyögése és sírása hallatszik, időnként egy-egy hangos „Istenem!” kíséretében.

Hallom, ahogy megáll egy teherautó. Katonai csizmák kopognak.

Német parancsszavak hallatszanak.

Kutyaugatás zaja tör fel.”

Erzsi észreveszi magán, hogy a felszabadulás óta közömbös a férfiak iránt. Tudja, hogy ez nem normális egy huszonegy éves nőnél. Valami elromlott benne, mert egy évig különféle nyugtatókkal mérgezték. Szerencsére a katatónia-szerű állapot oldódik az idő múlásával, s egy odaadó, megértő és támogató férjet is talál. Megtépázott lelke lassan gyógyulni kezd, noha lehetetlen feldolgoznia azt, hogy az ember egyik nap még egy civilizált társadalom megbecsült tagja, a másikon pedig már vágómarhaként terelik, minden emberi jogától megfosztva.

A lágernapló-forma testközelbe emeli számunkra a történteket, ugyanakkor e szenvedéssel vastagon erezett kordokumentum nem csupán a holokauszt személyes aspektusból való ábrázolását hivatott bemutatni, de egyben a továbblépés és az újjászületés lehetőségét is felveti. 
Kiemelt fontosságú a hasonló küldetésű munkák megjelentetése, hogy a múlt ne merüljön feledésbe – és ne ismétlődjön meg. A kötetet archív fényképek és eredeti, kézzel írt naplórészletek zárják, amelyek csak tovább hitelesítik a szavakat.

Scheer Róbert: Nagyanyám könnyebb álmot ígért – Női sorstalanság. K.A.S. Kiadó, 2025.