Pálmaágak az úton

Nem leltem fedelet magam fölé éjszakára, mert az út menti katalumát, ahol megaludhattam volna, jobbnak láttam elkerülni, amikor a lejtős útról már távolról megláttam, hogy néhány megszálló katona oda tért be a napnyugta közeledtekor. Egy öreg, göcsörtös akáciafa tövébe készítettem vackot magamnak, némi száraz füvet téptem magam alá, az üres tarisznyámba tekert kendőm lett a párnám, a köpenyem a takaróm. Korgott a gyomrom, reggel óta nem volt falat a számban, kínzott a szomjúság is, a napközben kiürült kis vizes tömlőmet sem volt hol megtöltenem.

Nehezen jött álom a szememre, bámultam a fölém boruló égen világító kövéredő holdat és a ragyogó csillagokat, a süket csendet csak a távolból egymásnak felelgető sakálok vonyítása verte fel néha. Az járt a fejemben, jó döntés volt-e elindulnom a Városba. Megtalálom-e azokat a társakat, akiknek csak a hírét hallottam eddig, és akikkel be akarom teljesíteni a küldetésemet? És ha meg is találom őket, miből tudom majd megteremteni a megélhetésemet? Lesz-e hajlék, ahová befogadnak?

Hajnalodott, amikor arra ébredtem meggémberedett és zsibbadó tagokkal, hogy az éjszaka hűvösétől a gyapjú alsóingem sem tudott megvédeni, hiába gömbölyödtem össze, mint a kivert kutyák szoktak. Az voltam magam is.

Félnapi járóföldre sem lehettem a Várostól, gondoltam, jobb lesz, ha fölkászálódok, és elindulok mielőbb. Félúton lehettem, amikor az egyik sarum bőrszíja elszakadt, hiába próbáltam, nem tudtam összekötni úgy, hogy átérje a lábfejemet, mezítláb kellett folytatnom a gyaloglást. Jócskán haladtam már, amikor hirtelen szúró fájdalom hasított a talpamba. Egy éles cserépdarab fúródott bele az út porából, eltört korsó szilánkja lehetett. Kihúztam, erősen vérzett a sebem. Elbicegtem egy út menti olajfához, leültem az árnyékába gondolkodni. Ezzel a vérző lábbal nem mehetek tovább, hiába láttam már a távolban a Város falait. A fejkendőmből egy kétarasznyi széles csíkot téptem, abba tekertem be szorosan a lábfejem. A vér hamar átütött rajta, a sebem is fájdalmasan lüktetett.

Szekér, amióta elindultam, mindössze kettő került el, áruval megrakva, de abban bíztam, hogy bár vasárnap van, később talán többen jönnek az úti célom felé, és valamelyikre felkérezkedhetek.

Ültem, hátamat a fának támasztva, a bebugyolált lábamat látványosan magam elé nyújtottam, reménykedve vizslattam az utat arra, amerről jöttem. Zörögve közelített egy kétkerekű kordé, messziről integettem már, majd oda is kiáltottam a bakon ülő férfinak, amint a közelembe ért, de csak legyintett, mikor elporoszkált mellettem. Aztán elügetett nagy csörömpöléssel négy megszálló katona, egy hosszú, négykerekes szekeret kísértek, amely le volt takarva. No, azoknak nem integettem, úgy tettem inkább, mintha aludnék. Aztán egy idő után tényleg belealudtam a várakozásba.

Arra eszméltem, hogy valaki gyengéden rázza a vállamat, és szól hozzám, amint kinyitottam a szemem. Jóember, mondta, látom, segítségre szorulsz. Az bizony elkélne, válaszoltam fölélénkülve, de legfőképp szükségem lenne néhány korty vízre, mert bizony mondom, kiszáradok, olyan régen ittam. A férfi a hátas állatáról, amely békésen álldogált mellette, levette az iszákját, és felém nyújtott egy teli tömlőt azzal, hogy igyak amennyi jólesik. Mohón lenyeltem, több mint a felét, láttam közben, hogy ő meg a vértől átázott kötésem szemléli. Így nem tudsz tovább menni testvérem, ülj föl ennek a jámbor állatnak a hátára, majd én a városkapu közeléig gyalog megyek, csak ott kell visszaülnöm rá, mondta szelíden. A bokáig érő gyolcs ingéből letépett egy csíkot, átkötözte a lábamat, majd fölsegített a földről, aztán az állat hátára. Mi a neved, mondd, és honnan jössz, kérdezte.

Ki tudja, ki vagy, és milyen szándékkal álltál meg segíteni nekem, még az is lehet, hogy ki akarod fürkészni a titkomat, gondoltam, így csak a saját nevem mondtam, apámét elhallgattam. Yeshuának neveztek el a szüleim, és messziről jövök, hogy szerencsét próbáljak a Városban. Csodálkozva felvonta a szemöldökét, mikor ezt meghallotta, de nem kérdezett többet.

Azt mégsem mondhattam el neki, hogy valójában a népet lázadásra bírni és a megszálló hatalmat legyőzni, elkergetni, ez volt a jövetelem célja. Ki tudja, valóban háborodott-e, vagy csak tetteti, hogy kifaggathasson, majd átadjon az ellenséges hatalomnak. Elindultunk, ő elöl, komótosan vezette kantáron az állatot. 

Egy ideig szótlanul baktattunk, csak az állat patái kopogtak, egy idő után már kínosnak és udvariatlanságnak éreztem a csendet, így megszólaltam. Mi dolgod a Városban jótevőm, tán’ odavalósi vagy? Vagy a szeretteidhez mész?

Nem jóember, nem lakom ott, és már máshol sem, de hamarost mindenhol lakni fogok, válaszolt hátra fordulva, éreztem, ahogy a tekintete belefúródott a fejembe, rokonaim sem élnek erre, mégis mindenki a szerettem ott és mindenhol ezen a világon.

Nyeltem egyet a válasz hallatán, és azon gondolkodtam, ugratni akar engem ez, vagy inkább ő magának zavarodott az elméje.

És most mi dolgod a Városban, ha nem titok, folytattam a kérdezést, mert találkoztam már néhány olyan emberrel, akinek másképpen forogtak az agya kerekei, s tudtam, hogy velük a hallgatás helyett jobb a nyugodt beszéd.

Tanítani jöttem, s hogy királya legyek ennek a népnek, mondta szelíd, de oly eltökélt hangsúllyal, hogy attól már egészen bizonyossá vált bennem: bolond ez valóban, abból a fajtából, aki nem árt senkinek, csak összekuszálódott gondolataiban a valóság az álmaival. Még hogy király?!Ebben az öltözetben és ezzel az ösztövér hátassal?

És néked jóember, mi dolgod lesz ott, mutatott előre, mert már közelítettünk a Város hatalmas, nyitott kapujához.

Egy közösséget keresek itt, akikről azt hallottam, hogy a szabadságot akarják, mint én, ennyit mondtam csak. Ez lényegében igaz is volt.

Nem messze a kaputól megálltunk, mondta, hogy innét már egyedül kell mennie. De mielőtt leszálltam volna, a megszáradt vérrel átitatott kötést letekerte a lábamról, a gyolcs ingéből ismét tépett egy csíkot, újra átkötötte vele a sebemet, majd lesegített a földre. Ahogy óvatosan ráléptem a sérült lábamra, nem éreztem semmi fájdalmat.

Összeforrt a sebed, nyoma sem fog maradni, mondta, és a kezét a vállamra tette közben. Majd megérted hamarosan, mondta búcsúzásként és felült a szamárra. Különben, engem is Yeshuának neveztek el a szüleim, József fia vagyok, de az én atyám nem ő.

Áldjon meg a sors a jóságodért, köszöntem el, arra gondoltam közben, hogy bolond vagy te, szegény barátom, de a szíved hatalmas, és indulásra nógatva megpaskoltam a szamár oldalát. Ekkor hirtelen olyan hála töltötte el a sok mindenben edződött, elvadult, gonosszá vált lelkemet, hogy néhány mély levegőt kellett vennem. Még utána szóltam volna, hogy a teljes nevem Yeshua, Barabbás fia, de akkor már távol járt. Néztem utána, ahogy ügetésre fogta a szamarát, és hamarosan bekocogott vele Jeruzsálem kapuján.

Aztán hangos üdvözlést hallottam, azt nem értettem mit kiabálnak ily lelkesen.

Amikor én gyalogosan, sántikálás nélkül elértem a kapuhoz, a néhány tucatnyi emberből álló sokadalom oszladozott, előttem az úton leterített köpenyek és pálmaágak szőnyegét láttam.

Pár nap múlva megértettem mindent, amikor mindkettőnket Pilátus színe elé vezettek. Én a helytartó kérdésére az ő nevét mondtam, de az őrjöngő tömeg kiabálása elnyomta a hangom.