Csak ritkán, lopva tudtak beszélgetni egymással a rabok. Tilos volt a csoportosulás, csattogott a hátukon és az arcukon a gumibot, ha hárman-négyen összedugták a fejüket a barakkok háta mögött vagy kinn, az arctalanná turkált, eltorzított mező valamelyik árkában vagy aknájában.

De a foglyok szemükkel is tudnak értekezni. A szemből kiolvasható a fájdalom, a kín, az indulat, a jóság, a szelídség.

Hetek, hónapok teltek el, s ők ástak és talicskáztak. Gépet nem adtak a kezükre, legolcsóbb gép az ember, hatsoros osztagba állították fel őket, az első sorban haladtak a csákányosok, ezek voltak a legkeményebb férfiak, a második sorban azok, akik ástak, harmadikban a lapátosok. Egy keskeny folyosót ki kellett hagyni az oszloptestben, hogy tudjanak ki-bejárni a talicskások, ők hordták a közelben várakozó teherautókra a megbolygatott földet.

Nyár volt, óriási hőség, kőkeményre száradt a talaj a Bărăgánon, csorgott testükről az izzadság, de vizet éppen csak annyit kaptak, amennyivel életben tudtak maradni, az is poshadt, békanyálas volt.

Kétoldalt lépegettek vagy álldogáltak az őrök, összeszűkült szemmel figyelték, kinek mekkora a teljesítménye, ki hogy mozog, s irgalmatlanul lecsaptak arra, aki lazított, lelassult, aki túl gyakran törülte meg a homlokát. Szadista hajlamukat nem tudták tökéletesen kiélni a gumibottal, pofoztak, rúgtak, arcokat törtek be ököllel.

Kutasi János bírta a munkát. Magas, nagycsontú, széles vállú, behemót ember volt, a legerősebb az egész lágerben.

Amikor megkapta az első pofont, két iszonyatos markával megragadta a nyápic őrt, megforgatta a feje fölött, s úgy dobta el, mint egy rongyot. Farkashorda rontott rá menten, legalább hat rabtartó, lenyomták a földre, s addig ütötték, verték, rúgták, amíg el nem veszítette az eszméletét.

Példátlan lázadás volt János tette.

Karcsernek hívják románul a fogdát, oda húzták be, mint egy dögöt, egy hétig kenyérhéjat, a hizlaldából hozott moslékot és kevés vizet kapott. Ez még az ő vas egészségét is kikezdte, annyira legyengült, hogy az őrség kiengedte. Kellett más áldozatoknak a karcser, őt a dormitorban helyezték el, ott feküdt még jó pár napig, sokszor eszméletlenül.

Nem puhította meg a szörnyű lecke, de hallgatag, morcos ember lett. Egy ideig nem szólt senkihez, még a rabtársaihoz se. Miután felépült, s elhagyhatta a hálót, gépemberként dolgozott, túlteljesítette a normát, ettől függött a napi fejadag.

Kezdetben a lapátosok közé állították be, aztán lassan haladt fölfelé a szomorú ranglétrán, ásós, végül újból csákányos lett.

Itt, az első sorban észrevette, hogy a szomszédja szelíden, emberségesen néz rá, száját is mozgatja, suttog valamit, s amikor senki nem láthatta, megsimogatta az ő kezét.

Megdöbbent. Őt simogatni – egyet jelent a karcserrel. A szörnyű eset után úgy húzódnak el tőle a társai, mintha leprás lenne. Félénk és gyáva lett itt mindenki.

Nemcsak az őrök, a rabok is élénken figyeltek. Ha oldalt lemaradt a gumibotos hóhér a társaival tereferélni, suttogva, halkan megszólaltak ők is.

– Magyar vagy? – kérdezte Jánost a szomszédja.

– Igen, magyar vagyok.

– Gondoltam, mert igencsak szeretnek minket. Tegnap is nagy csoport érkezett ide a Székelyföldről, mind magyarok voltak.

– Hova ide? Hol vagyunk?

– Hát te még ezt sem tudod?

– Honnan tudnám? Éjszaka törtek rám, kirángattak az ágyból, belöktek egy ablaktalan rabszállító autóba, s másfél napot zötykölődtünk.

– A Duna–Fekete-tenger-csatornánál. A kommunisták álma szerint hajók fognak itt járni, ahol mi meghalunk.

– Úristen! Gondolhattam volna. Titokban hallgattam a Szabad Európa Rádiót.

– Nem sokat érsz vele, ha tudod. Az többet ér, hogy ilyen hatalmasnak, erősnek szült az anyád.

– És te? Merről származol? Ki vagy?

– Szatmárnémetiben születtem, ott dolgoztam, mint földrajz-történelem szakos tanár.

– Mi a neved?

– Barabás Viktor.

– S mi bajuk volt veled?

– Nem úgy tanítottam a történelmet, ahogy ők kívánták.

– Aha, értem.

– És te? Mit követtél el, ami bűn volt a hóhérok szemében?

– Héjjasfalva legszebb rétjén volt húszhektáros földem. Buşteni-ben dolgoztam tíz évig, ott kerestem ki az árát. Megtettek kuláknak, mindenemet elvették, s még én is kellettem nekik.

Itt megszakadt a suttogó beszélgetésük, mert akaratlanul lelassult a mozgásuk. Jött is a hóhér azonnal.

– Mit lazsáltok, piszkos gazemberek? Mozogjatok, mert szétrúgódom a tökötöket.

Természetesen románul vicsorgott, de mindketten tudtak románul, értették a hóhér beszédét. Szava járásuk volt a dobitoc, ami gazembert jelent.

Másnap már János kezdte a suttogó beszélgetést:

– Nem tudod, ki kötözött be engem, amikor kihoztak a karcserből, s néhány napra beraktak a dormitorba? Akkor még nem voltam teljesen eszemnél.

– Én voltam. Én kötöztelek be.

– Akkor neked hiányzik egy inged.

– Igen, hiányzik. Azt szabdaltam szét kötszernek. Elég nekem egy is.

– Jó. Én is igénytelen vagyok. De hogy mosod ki azt az egyet?

– Este kimosom, éjjel ráfekszem, reggelig megszárad a testem melegétől.

– Úristen! Hogy tudjam megköszönni neked? Ha ezt nem csinálod, elgennyesedtek volna a sebeim a fejemen.

– Nincs mit köszönni. Te is így tettél volna a helyemben. Ha másnak jót teszel, magadnak teszel jót.

János bal oldalán egy deresedő hajú, öregedésnek indult ember csákányolt. Most ő szólalt meg:

– Hogy mondtad, testvérem? Ha másnak jót teszel, magadnak teszel jót.

– Igen. Így mondtam. Nem természetes ez?

– De még mennyire, hogy természetes! A Mester is mondhatta volna.

– Nem vagy te véletlenül pap? – kérdezte Barabás Viktor.

– De igen, az vagyok. De mi, jehovisták, inkább prédikátort mondunk.

– Szóval téged a vallásod miatt üldöznek?

– Nem, nem a vallásom miatt. A hitem miatt. Fogadjatok társatoknak barátaim. Minden szót hallottam, ártatlanok vagytok, akárcsak én.

– Hát persze, hogy barátunknak fogadunk – mondta János. – Erősödik bennünk a bátorság, ha támogatjuk egymást. Hogy hívnak? Honnan származol?

– Káldi Pál vagyok. Temesváron él a családom, apám is prédikátor volt, az ő nyomába léptem. Minden szavamra vigyáztam, nem uszítottam, nem lázítottam, de ezeknek az is elég volt, hogy a jóságról, a szeretetről prédikáltam. Szektásoknak nevezik a Jehova tanúit, pedig az igazak vallása az.

A véletlen folytán csapódtak egymáshoz, de a suttogó beszélgetésük után barátok lettek. Ha éjszaka fölkelt egyikük, s kicsoszogott a latrinára, a társa követte, s egyszavas mondatokkal, beszédfoszlányokkal értekeztek.

Mi másról beszélhettek volna, mint a saját életükről?

Mindenki mondta a magáét. Néhány hét után mindent tudtak egymásról.

Három sors meredt föl az égre. Ezt így mondták ők, az égre kiált a mi sorsunk. Senki nem tud róla, esetleg az Isten. Ő az egyetlen tanú. Ő onnan, fentről mindent lát.

János ősei parasztok voltak. Amíg vissza tudott pillantani a családi emlékezet, csak a föld szerelmeseit lehetett látni. Szorgos szántóvető volt valahány, a kapa, a kasza nyelén hatalmasra szélesedett a tenyerük. Különös éhség kínozta őket, a föld éhsége, ölni tudtak volna egy elszántott keskeny barázdáért.

– Vérzett a vállam és a hátam, annyit dolgoztam Buşteni-ben, a vasgyárban – mondta János –, éjszakai műszakot vállaltam, bementem vasárnap, ünnepnap, szilveszter éjszakáján, élére raktam a pénzt, sorra vettem meg a földeket Héjjasfalván, egyikért-másikért dupla árat fizettem, hogy egy tagba szakadjon a birtok. Ez lett a vesztem, ez hozta rám a bajt, amikor hatalomra kerültek a kommunisták. Átok lett a föld, ami addig áldott volt. A föld miatt ütötték rám a pecsétet: osztályellenség.

Barabás Viktor édesanyja varrónő volt, az apja kőműves, ő, mint munkás származású fiatal, ösztöndíjat kapott, elvégezte az egyetemet. Az igazság kísértete előtte is megjelent, nem tudta elviselni az égbekiáltó történelemhamisítást, igazság-magvakat hullatott el a tanórákon, besúgó a diákok között is akadt, s most itt van, gumibottal írják hátára a történelmet.

Szerelmespárok nem sóvárognak jobban az együttlét perceiért, mint ahogy ők hárman sóvárogtak.

Egy kulák, egy tanár és egy pap.

A nép ellenségei.

Burzsoák.

Az emberfeletti munkát megszokták, testük megerősödött, a botütések sem fájtak egy idő után úgy, mint az elején, de a magányt nehezen viselték. A rab magányos akkor is, ha kettesével fektetik őket a priccsekre a hálóban, ha nyolcas oszlopsorban kell vigyázban állni a placcon, ha a szerszám nyelére görnyedve kell robotolni órák hosszat.

Az édes szó zamatát vonták meg tőlük. A beszéd szabadságát tiltották vadul. Akadt egy-két román pópa köztük, szász nagygazdákat is hurcoltak ide, tolvajok, betörők, bűnözők is akadtak szép számmal, de a Duna–Fekete–tenger–csatornát a magyaroknak találták ki. A szadista hajlamú őrök allergiásak voltak a magyar beszédre, nem értették, mit mond a rab, ezért iszonyatos dühbe gurultak egyetlen magyar szótól is.

Nyelv-terrort vezettek be. Rövid volt a törvény: Csak románul!

Teltek a hetek, hónapok. Még itt a testet, lelket sorvasztó telepen is változhat valami. Kisebb moccanások ébresztik a reményt.

Egyik reggel, miután megtörtént a létszámellenőrzés, kijelentette a lágerparancsnok, írják meg az engedélyezett levelező lapra az otthoniaknak, küldhetnek csomagot. Ne csak a szocialista állam nyakán élősködjetek, tette hozzá, kerüljön az otthoni zsírból is a bendőtökbe.

Ez hatalmas izgalmat, zsibongást idézett elő a lágerben. Ahol van élelem, ott van mozgás. Akkor már van kiskapu. A hátsó ajtón keresztül a hóhérok szájába lehet juttatni a szalonnát, a kolbászt, a sajtot, amiért azok kisebb engedményeket tesznek. Amióta világ a világ, így működik ez. Nincs olyan fegyőr itt, a Bărăgánon, s talán az országban sincs, akit ne lehetne lekenyerezni. Megkenni, hogy ne nyikorogjon a kerék. Nem fizetik agyon őket, családjuk van, örülnek a gyermekeik, ha ezt-azt hazavisznek nekik. S aztán ők is rabok. Amolyan „szabad rabok”, akik egyetlen apró lépést sem mozdulhatnak a foglyok mellől, éjjel-nappal őrködnek. S ugyanaz a tűző nap pirítja az arcukat, mint azokét, akiket őriznek.

Eltelt két hét. Szállingózni kezdtek a csomagok. A napi robot után sorba álltak azok, akiknek felolvasták a nevét. Az első barakk elé hosszú asztalt helyeztek, arra rakták toronyalakban a csomagokat. Legtöbb kartondoboz volt, de szegényes tarisznyák, rongyzacskók is érkeztek.

Csak a parancsnok által kinevezett őrmester bonthatta fel a csomagokat. Minden darabot kiszedett, minden darabot felmutatott, mindent megszagolt, s ettől a szimattól függött a rab sorsa. Ha azt állította, romlott, máris adta át a mögötte álló káplárnak, s az vitte be a kommandósok szállására.

Ez volt a vám. A csomag-tizedelés. Pisszenni sem mert senki, örült, hogy maradt neki is valami. Tudták, hogy hazudik az őrmester, romlott dolgot nem küld a család, de az emberi romlottság ellen nincs orvosság.

A három barát úgy osztotta meg az otthonról kapott kincset, mint ahogy Krisztus tördelte darabokra a kenyeret az utolsó vacsorán. Ez, persze, a jehovista prédikátor szójárása volt, de nem zavarta vele a társait. Keresztények voltak ők is.

Kiszimatolták, hogy egyik őr magyar származású. Vagy talán magyar is. Hátha meg lehetne közelíteni az otthonról kapott csomagok tartalmával? Hallszik a beszédén, hogy nem született román. Akcentusa van!

Nem, nem kérnének tőle semmi mást cserébe, csak azt, hogy néha hármasban beszélhessenek. A csoportosulás kisebb kihágások közé tartozik, ha nem lépik túl a hármas számot. És ők éppen hárman vannak.

Vasárnap délután volt, egyedül ez az időszak számított munkaszünetnek, s az ő emberük éppen szolgálatban volt.

A tanárt bízták meg, hogy beszéljen vele. Ő mégiscsak a szó embere, románul is úgy tud, mint magyarul, kérdezze meg, elfogadna-e kevés ajándékot.

Arról szó sem lehetett, hogy bármiféle engedményt kérjenek tőle, Barabás Viktor átadja az ajándékot, s udvariasan elsomfordál. Aztán a magyar őr lelkére van bízva, hogy viszonyul ő ahhoz, ha a negyedik barakk árnyékában összedugják a fejüket, s kipanaszolják magukat egymásnak. Nem volt más vágyuk, s lehetőség sem volt semmi másra.

Hatott. A kenyér, a kolbász, a negyed otthoni kenyér hatott. Szó nélkül vette át az őr, nem köszönte meg, csak belecsúsztatta a szolgálati táskájába.

Némajáték volt. Szóban engedményt tenni a foglyoknak börtönt jelentett volna, de így csak el kellett fordítani a fejét, ha elsétált a három barát előtt.

Így végre el tudta mondani János élete nagy titkát:

– Képzeljétek – kezdte a beszédet –, amikor én már végleg hazaköltöztem Buşteni-ből, és gazdálkodtam kedvemre, hívatott a falubíró. Jöjjek hamar a községházára, mert vendégek érkeztek. Csodálkoztam, mert én vendéget sehonnan sem vártam.

Két idegen úr ült a bíró asztala mellett, egy kopasz, olyan feje volt, mint egy kugligolyó, és egy szakállas, akár egy román pópa.

Magyarul szóltak, kezet ráztunk, s akkor a bíró elmondott mindent.

– Ezek az urak Budapestről jöttek, Petőfi csontjait keresik, ásatásokat végeznek Héjjasfalva és Fehéregyháza között. Szállás kellene nekik, s munkaerő. Ők nem szoktak hozzá a föld túrásához, de van térképük, s megmutatják, hol kell leásni. Neked nagy házad van, János, mondta a bíró, erős is vagy, mint egy bika, s az urak tisztességesen fizetnek. Fizetik a szállást, a munkát, s ha a feleséged főz nekik, azt is.

– Így lettem én földtúró munkás már otthon, Héjjasfalván – folytatta János. – Játék volt nekem, amit kértek, két-három méterre ástunk le Fehéregyháza végén egy kertben, aztán máshol is, a két falu között, de nem találtak semmit a pesti urak. Illetve találtak, csak – ahogy ők mondták – nem az igazi csontokat. Én irtóztam a csontoktól, ők lepucolták azokat, simogatták, nagyítóval nézték, kukucskálták, el nem tudtam képzelni, miért. Mi látnivaló van a csontokon? Magas volt nekem ez a tudomány, egyik csont olyan, mint a másik, csak annyit tudtam, csontvázzal szokták riogatni a gyermekeket. A csontváz a halál. Már akkor, már otthon volt egy-két rossz álmom, ha túlságosan sok csont került felszínre.

Nem tartott sokáig ez az ásatás, ha jól emlékszem, két vagy három hétig maradtak a pesti urak, akkor felkerekedtek, s elutaztak. Tisztességesen kifizettek minden munkálatot, s azt is, amit a feleségem főzött nekik.

– Szóval, barátaim, most, itt, ilyen távol, a Bărăgánon ördög játszik velem. Ahogy túrjuk naponta a földet, akarom, nem akarom, csontokat látok kiborulni a csákány vagy az ásó nyomán, pedig tudom, soha nem járt erre a mi nagy költőnk. Akkor volt legerősebb az ördögi kísértés, amikor félholtra vertek, s lázálmomban fetrengtem a földön. Csonthalmokat láttam, koponyát, gerincet, bordát, lábszárakat, hömpölyögtek szembe velem, azt éreztem, megfulladok.

Káprázat ez, barátaim, nem más, káprázat, de a káprázat is emberi dolog.

S most, hogy már jobban vagyok, az álmok kísértenek. Nincs más álmom: Héjjasfalva, Fehéregyháza, a kanyargó folyó, az alig látható emelkedő, s felszántott, feltúrt, felásott föld. Sehol egy fűszál. És a földhalmok között szétdobált, szétszórt csontok. S ha még csak ennyi volna! De a csontok megmozdulnak, összeállnak, helyére kerül a koponya, a mellkas, a gerinc, s elindul vékony lábszárakon egy különleges alak. Ilyenkor kiáltani szoktam, s izzadt homlokkal ébredek. Ne tartsatok bolondnak, nem őrültem meg, de ez a kísértet a nyomomba szegődött, nem tágít, mintha mondani akarna valamit, de persze, hogy nem tud beszélni, csak a csontjai zörögnek. Ezért akartam mindenáron barátokat szerezni, ne legyek mindig egyedül, ha kibeszélem magamból ezeket a rémálmokat, talán megszűnnek, talán elhalványulnak, s én nem bolondulok meg.

– Valóban különös ez a történet, János – mondta Barabás Viktor, a tanár. – Mi tanultunk pszichológiát az egyetemen, innen tudom, valóban meghibásodhat az idegrendszer, s a betegnek kényszerképzetei keletkeznek. Amikor engem vallattak, egyik bűnömnek azt rótták fel, hogy felolvastam az osztályban azokat a Petőfi verseket, amelyeket kihagytak az új kiadásokból. Mert hát, ugye, az sérti a szomszéd népek érzékenységét. Különösen a Két ország ölelkezése sértette nagyon a fülüket. Emiatt lettem én soviniszta, revizionista, fasiszta. S ahogy mondtad János: osztályellenség. S nincs a földön még egy költő, aki olyan elszántan küzdött volna a népek szabadságáért, barátságáért, mint Petőfi.

– Én megoldást keresnék – szólt a prédikátor. – Ti világi emberek vagytok, én az Isten országáért munkálkodom halálomig. Barátom, János! Vannak betegségek, amelyeket nem tudnak gyógyítani az orvosok. De meggyógyítja a testet a hit. Mi megtaláltuk egymást ebben a szörnyű lágerben, de fogadd el a világ legnagyobb barátját, Krisztust. Tudom, furcsa nektek ez a szó, régi, ósdi papos beszédnek tartjátok, amit mondok, de akik kipróbálták, azokon segített. Én, mióta az eszemet tudom, még nem aludtam el úgy az ágyamban, hogy ne imádkoztam volna. S nem volt rossz álmom soha! Illetve sem jó, sem rossz. Különös történeted arról szólt, János, hogy Petőfi csontjait keresték okos tudósok a szülőfalud környékén. Én hiszem, hogy a lángot a mi nagy költőnk onnan, fentről kapta. Ha nem lángot, akkor szikrát. S ha ezt hisszük, akkor Petőfi csontjai bárhol kikerülhetnek a föld alól. Még itt, a Bărăgánon is. És gyógyítanak. Petőfi csontjaiban hinni kell, mert akkor ép testtel és ép lélekkel kerülünk ki ebből a földi pokolból.

Hallgatás következett. Töprengésbe süppedt a három barát.

Mi az igazság? Mi az, ami való, és mi az, ami megfoghatatlan?

Van teremtő szellem? Van kísértet? Vagy pedig képzeletünk játéka minden?

Ellentétes érzelmek törtek rájuk. János története s a prédikátor beszéde olyan volt számukra, mint az Édenkert almája. Az is tudást ígért, de veszedelembe sodorta az első emberpárt.

Kétely és hit közt ingadoztak.

Hol az egyik, hol a másik kerekedett felül.

Igen, van gondviselés, a világ nem lehet vak, a föld nem keringhet bolondul, véletlenül nem történik semmi.

És amikor zuhogtak rájuk a gumibotütések, a rúgások, a pofonok, olyankor sötét köd borult az agyukra, elhomályosította a hitet, s nem láttak mást, csak a tagadás ördögének torz fintorát, s hallották, ahogy azt üvölti a fülükbe, nincs Isten, ha volna, nem tűrné ezt a gyalázatot, ami velük történik. Hitték is, nem is…

 

(A nyitókép forrása: szabadsag.ro)