Társasházi rózsa

Egy szál rózsát akart Nusika, csak egy szálat. A társasház udvaráról. A társasházéról, amely nem is olyan rég még tanácsi bérház volt. Körfolyosó, gang, omladozó vakolat, rossz födém, penészes pince – no, meg a lakók. Ahogy azt a jobblétre szenderült házmester mondta volt: a „szociológiai átlag”. Magyarán munkanélküli, segédmunkás, szerelő, festő, grafikus, banktisztviselő, hitoktató és a művésznő.

A társasház földszintből, emeletből és udvarból áll. Az udvarban négy apró parcella, egymástól elkerítve, szőlő, rózsa, tűzliliom.

Varjúné – akit régen házmesternek titulálhattak volna, manapság azonban ő a közös képviselő képviselője – mindig otthon van, mindent lát, árgus szemmel őrzi a vegetációt, mert az az övé. Hogy miért? Mert kisajátította. Hogyan? Úgy, hogy szereti, locsolja és nézi naphosszat. Egyéb dolga nincs.

A pletykások szerint fiatalkorában intenzíven adózott a testi gyönyöröknek, s garatjától sem sajnálta a szeszt. Mostanában azonban csak ül, és néz. Ha birtokháborítás történik, azt nem tűri. Nyomban előkacsázik a lombok közül, kifeszíti impozáns mellkasát, fulladozva kiabál – és győz. 

Nusi azonban rózsát akart, egy szál rózsát emeleti barátnőjének, Zsikének. Régóta pátyolgatja Zsikét, aki egyedül nevel egy beteg gyermeket. Ma úgy mondanánk, fogyatékkal élőt, ám Varjúné nemes egyszerűséggel hülyegyereknek nevezi.

Hiába a jó szándék, Varjúné éberségét nem lehet kijátszani. Mielőtt a rózsát letépnék a dédelgetett bokorból, sztentori hang figyelmezteti Nusit, hogy tilosban jár. Nusi magyarázkodni kezd: Zsikének szánja, mert ma van a születésnapja, de a gyerek miatt nem mehet sehová, és hozzá se jöhet senki. Varjúnét, a rózsák szigorú őrét ez nem hatja meg, határozottan rivallja:

– Zsike csak törődjön a hülye gyerekével és ne áhítozzon az én rózsámra!

– Ez szemétség, ép ésszel felfoghatatlan! – hördül fel erre Nusi.

– Mikor volt neked olyan? – legyint Varjúné megvetően.

Nusi hazarohan földszinti egyszobás lakásába, majd kisvártatva visszacsattog az emeletre egy üveg pálinkával.

A vasárnapi hőség meg az éhgyomorra kortyolgatott pálinka azonnal kifejti hatását. Nusi csuklik és sír, de már nem egyedül. Zsike is csatlakozik. Aztán a gyerek is. Az asszonyok sírnak, jajgatnak, a gyerek vérfagyasztóan nyüszít.

Vasárnap. Reggel tíz. Éledezik a ház. Egymás után nyílnak az ajtók, ablakok. Ez Nusira serkentőleg hat. A sírást ordibálással elegyíti. Rázza a korlátot, üvölt:

– Dögölj meg, a rózsáiddal együtt, vén szipirtyó! Azt az egy szálat is sajnálod ettől a szerencsétlen asszonytól! Nem elég baj neki, hogy kicsi és csúnya? Még a gyereke se normális! Ettől sajnálod a szar rózsádat?

Nusi tajtékzik:

– Te, te, te átok, hát mire van akkora arcod? He? A te fiad mire vitte? Semmire se vitte!  Itt nőtt fel a szemem előtt, és egy tetű lett, igen, az lett a te fiad! És a lányod? Utazó kurva, semmi több!

Zsike két hüppögés között rábeszéli, hogy ne üvöltözzön a gangon, jöjjön be inkább. Gyöngéden betuszkolja a lakásba, de pár perc múlva Nusi kitör, kezében kenyérkosár.

– Adok én neked rózsát – kiáltja, és száraz kenyérdarabokkal bombázza a rózsabokrot.

Varjúné elvonul, a lakók passzívan szemlélik az előadást. Elfogy a száraz kenyér, Nusi fáradni látszik. Betámolyog Zsikéhez.

– Igyunk, ezt úgy sem lehet józanul kibírni.

Ebben egyetértenek. A ház fellélegzik. Jöhet a megszokott, lanyha vasárnapi punnyadás. De nem! Még nem, mert belülről bútortologatás, nyüszítés, zokogás és jajgatás hallatszik.

A művésznő csöndben figyel, jó lesz ez még valamire: szerephez, vagy ki tudja? Titokban úgyis grafomán, talán majd megírja. A többiek már unják az ismétlődő zajokat, visszaszivárognak biztonságos odúikba. Pár perc csend, de a példa ragadós, s a frissen beköltözött, csendes, visszafogott munkanélküli és az izgő-mozgó, jól kereső zöldséges felesége között vibrálni kezd a levegő. Erőteljes ajtócsapkodás, szünet, női hang tör fel a földszinti saroklakásból:

– Pisti, elment az eszed, te is csapkodsz, mi?

Nem jön válasz a költői kérdésre.

A nő tovább csűri, most már valamivel nyugodtabban:

– Te csak örülj, Pisti, hogy lyuk van a seggeden!

Kisvártatva Pisti is megszólal.

– Örülök.

Parázs vita itt lezárva, művésznő fintorog: ezek között élek, no hiszen, szépen lecsúsztam.

Végre csend. A nap egyre jobban süt. Oh, tengerpart, hegyek, pénz, siker, gazdagság… Ehelyett… A művésznő sóhajt, és folytatná a mosogatást, aminek soha nincs vége.

A gangon megjelenik Nusi. Kócos hajjal, mezítláb. Utána Zsike, kisírt szemekkel. Lentről Nusi férje szól fel határozott hangon, de minden harag nélkül:

– Gyere már le, mikor lesz így ebéd, na!

Nusinak még van mondanivalója a ház lakóihoz. Nyelve akadozik, ő maga billeg is, jó, hogy közel a korlát, van mibe kapaszkodni.

– Mindenki le van sza…a! – kiabál. – Kivéve – és itt jelentőségteljesen felemeli a mutatóujját, és hosszabb szünetet is tart, mielőtt kivágja – kivéve a hitoktató és a művésznő!

Na, mégis vittem valamire, mormolja magában a művésznő, és előveszi a krumplis szatyrot. Pont elég lesz krumplipaprikásnak, állapítja meg elégedetten. A hitoktató eközben méltatlannak érzi, hogy kivétellé vált. Nem tettem én semmit, mormolja magában, mély megvetéssel, csak a zárt ajtók mögött hallgatóztam, ahogy a többiek. Ilyen egy igazi hitoktató, mardossa az önvád? Maradtam volna inkább cukrász! Sütni, cukrozni tudok, de hitet adni, békességet teremteni? Keserűen legyint, s elhatározza, hogy habot ver. Mert, s ettől felcsillan a szeme, tortát süt Zsike születésnapjára! Jobb, mint a rózsa, örvendezik magában, és a gyerek is ehet belőle. Az Úr mindent elrendez, sóhajt végül megkönnyebbülve.

Nusi mezítláb csattog lefelé a lépcsőn. Már majdnem otthon van, de még vissza-visszatekint Varjúné felé, és nagy műgonddal artikulálja:

– Azért mégis felháborító, hogy egy szál rózsát is lehet irigyelni!

Délre minden elcsendesedik. Kánikula. Illatok. Varjúné kis sámlin, lába fehér, zománcos mosdótálban ázik.

Másnap reggel az udvar közepén nagy halom rózsaszirom. Senki nem nyúl hozzá. Olyan, mint egy kis sírhant. A lakók napokig kerülgetik, míg a szél szét nem fújja, az eső el nem mossa.