Pedig azt mondták

E.-nek

Bellának hívták, és gyönyörű volt, fiatal. Fekete haja még nem látott festéket, derekáig omlott le. Orra apró, pisze, szeplős. Szeme azúrkék, mandulavágású. Ragyogó. Arca szív alakú, ajka, mint a penge. Márkás ruhákat viselt, filigrán alkatán szépen mutatott még a melegítő is, derék-csípő aránya pont tökéletes volt, ahogyan a fogsora is.

Én láttam Bellát sírni is. Én láttam Bellát, amikor rájött, hogy milyen is valójában ez az egész, amibe belekényszerültünk. Amikor Bellával találkoztunk, mindkettőnk életében változások történtek éppen, igyekeztünk a felszínen maradni. Valahogy egy társaságba keveredtünk. Csak a szokásos, ittunk, szívtunk, ettünk ezt-azt, játszottunk. Mulattuk az időt, próbáltunk egy szeletnyi örömet kivájni magunknak ebből a valamiből. Bella tele lehetett volna élettel és boldogsággal. Válhatott volna belőle modell, ügyvéd, orvos, vállalkozó, manager, CEO. Bármi. Bár felnőtt szemmel nézve azért mégsem bármi, de igen sok minden.

Tizenhét múlt, amikor szakmát választottak neki. Azóta ebből él. Most nem tudom, mi lehet vele, egy ideje már nem láttuk egymást, lehet, ő fel sem ismerne már. Nem hiszem, hogy bármikor is találkoznánk, egyébként.

Egyszer elmesélte nekem, hogy nem ismeri a szüleit. Állami gondozott volt, és családról családra dobálták, mint egy rongyot. Sehol sem szerették igazán. Aztán megismerte a legjobb barátnőjét, Elinát. Akkoriban miatta volt rottyon. Tizennégy lehetett, amikor bemutatták őket egymásnak. A nő egy jó húsz évvel többet élt már. Először ételt vitt neki, házi kosztot. Aztán segített munkát találni: eladó lehetett a pizzériában, ami a nőé volt és találó módon úgy nevezte el, hogy Elina Pizzázója. Aztán ez a jó barát segített neki albérletet találni. Így teltek a hetek, hónapok. Bella már elmúlt tizenhét, a barátnő pedig segíteni akart neki. Azt mondta, hogy tud egy munkát, amivel többet kereshetne, aminek köszönhetően nem fog fájni a feje, biztonságban tudhatja magát, mindig meg lesz mindene; tető a feje felett, étel az asztalán, félre is fog tudni tenni, nem lesz többé kiszolgáltatva, a maga ura lehet. Egyébként ezt Elina is csinálta anno, nézzen most rá. Elina nem csak barátnő volt már, hanem testvér, anya, család egyszemélyben. Hát belevágtak, bízott a barátnőjében. Elina intézte a kuncsaftokat Bellának. Azóta eltelt több mint négy év. És Bella most ott ült előttem. Nevetett, és azt mondta, hogy ebben a hónapban megcsinálta. Végre sikerült megdöntenie a barátnője rekordját. Mert a múlt héten volt egy nap, amikor 325 000 Ft-ot keresett, ezzel legyőzte Elina legjobb napját. Elináét, akinek minden héten le kellett adnia a keresete negyven százalékát. Közben mesélt az órabéreiről, hogy mit vállal mennyiért, és mesélt, csak mesélt.

Emlékszem arra a napra is, amikor fél fiola rivotril, fű, cigi, pálinka és még miegymás után kiütötte magát. Óránként felébredve az alvási ciklusokból a konyhában zokogott. Szívott velünk, majd visszafeküdt. Néha mesélt. A második estére összeállt a története. Nem csak nekem, neki is. Már tudta. Megértette, hogy mi történt vele, mit tettek vele. Huszonegy volt.