Árvíz

A tükörben látom a feleségem arcát, az elképedést, amit lassan felvált a felismerés és az ebből fakadó düh. Szinte hallom a szidalmakat, de nem érdekel, mosolyogva gázt adok, és kifordulok a parkolóból.

Az út nedves, nemrég állt el az eső, ami szokatlan így újév napján még itt délen is, az Alföld kellős közepén. Az ég szürke, borult, mint a közérzetem. Kétnapnyi folyamatos szilveszterezés után, ami számolatlan mennyiségű pálinka, sör és pezsgő elfogyasztását jelentette a meleg vízben, a kis vidéki termálfürdőben, nem is csoda, hogy jócskán émelygek a másnaposságtól. Másfelől nyugodt vagyok, bár egyúttal izgatott is, mert hirtelen elhatározással ugyan, de megtettem, amit régen meg kellett volna. Majd csak hazatér valahogy, jut eszembe, de elhessegetem a dolgot, a szabadságom első perceiben nem vele akarok törődni. Már nem éri meg. Nincsenek terveim, követem az utat, és meglátom, hová jutok.

Monoton kanyarok egymás után, hol esik, hol fúj, a zenét hol bekapcsolom, hol ki, a fűtést hol feltekerem, hol le, próbálom megtalálni magam ebben a helyzetben, de még annyira új, hogy csak az előző napok jutnak eszembe. Barátokkal szilvesztereztünk immár sokadik alkalommal ugyanott, ugyanúgy, semmi nem változott az évek alatt, csak megöregedtünk, ők nyugdíjba mentek, én gazdag igazgatóból munkanélküli lettem, akit megcsalt a felesége, akinek a gyermekei külföldön élnek, és még csak haza sem telefonálnak, legalábbis nekem nem; akinek nincsenek céljai, aki nem tudja, mihez kezdjen magával, aki mindent elveszített, amiről nem is tudta, hogy fontos a számára, családot, munkát, biztonságot… pénzem van sok, és ott a ház is, a nyaraló, nem kell félnem a jövőtől.

Ragyog a nap, a kijelző szerint nyolc fok van, szinte januári tavasz. Langyos szél fúj, nyitott ablakkal autózom. Kisvároson megyek keresztül, a lámpánál nézem a járókelőket, eltökélt arccal tartanak valahová, mindnek valami célja van, arra halad, csak én ülök itt, nem tudva, hová megyek. Mintha a feleségem is elment volna előttem, gyorsan a nő után nézek, hasonlít a szikár, magas alakja… megrázom a fejem, és gázt adok, áthajtok a zebrán, pedig még vannak rajta gyalogosok. A tükörben látom, egyikük pont úgy emeli fel a középső ujját, mint az asszony, amikor rájött, hogy otthagytam a panzió ajtajában, és nem megyek vissza érte.

Egy büfében hamburgert eszem, szörnyű, és a zene is a vidéki lakodalmas, és a vendégek pufajkáiból árad az áporodott nedvesség, ami olcsó pálinkák szagával keveredik. A kóla jéghideg, jobb lenne egy tea, de nincs. Otthagyok mindent, kilépek.

A távolságot, mint üveggolyót… gördülő kövek… megrúgtam egy követ, amerre gurult… endless road… a végtelenhez közelebb menni lehetetlen… próbálom megfogalmazni, hogyan viszonyulok ehhez az utazáshoz. Nem tervezek, eldobtam a térképeket, kikapcsoltam a telefont, találomra megyek, mikor mi tűnik a helyes iránynak, hol a nap felé, hol előle, de elmúlt az eufória, tárgyilagos vagyok és bizonytalan. Zuhog az eső.

Cuppog a sár, a soknapnyi csapadék feláztatta a földutat, és a szikesen tószerűen megállt a víz. Most is csepereg. Lihegve kapaszkodom egy dombra, régen mozogtam, napok óta csak a kocsiban ülök. A távolban fasor, fölötte hatalmas madárraj. Szokatlan az évnek ebben a szakában, seregélyek szoktak így nyaranta, mint a felhő, de ezek varjak, szajkók, szarkák, cinegék, verebek, ölyvek, vércsék és ki tudja, mik még, hangos rikácsolással köröznek a fák fölött. Talán erdő, talán védősáv. Egyszerre a törzsek dőlni kezdenek, elfekszenek, erőteljes géphang és bodor, fekete füst tör fel, a bulldózer mint a kombájn aratja a nyárfákat, jegenyéket. Szégyellem, mert bár nem tudom, mi végre a pusztítás, kilakoltatás, de tetszik ez a nyers erő, ez a hatalom, amely percek alatt átformálja a puszta képét, a szem immár akadálytalanul nézheti a látóhatárt, a madárraj is feloszlik, alkonyi nyugalom üli meg a tájat.  

A sűrű havazást hamar felváltja a szemerkélő eső. Fagy van, a víz azonnal ledermed útra, autóra, jobb megállni. Kis vendégház, az emeleten kiadó szobák, alul kocsma. Whiskyt iszom sörrel, szilveszter óta nem ittam alkoholt, a második körnél tartok, mint a kutya, amelyik a lábam körül sertepertél. Fel-felnéz rám, várna valamit, amiért cserébe nekem adná az életét, egy falatot, egy jó szót, simogatást. Hangos énekléssel két részeg lép ki a kocsmából, dülöngélve távoznak, a kutya csalódottan a nyomukba szegődik. Menj csak, gondolom, én már rég nem hiszek a hűségben.

A céltalanság nem lehet cél, ezen morfondírozom, továbbra sem tudom eldönteni, hová menjek, mihez kezdjek ezzel a nagy szabadságommal, amit a kis forradalmammal kiharcoltam. Egyre többször érzem magam csalódottnak, a kezdeti eufória elmúlt, szorongás lépett a helyébe, hogy nincsenek rendjén a dolgok. Itt kocsikázok munkanélküliként, mert negyven évnyi munkaviszony után a főnökeim úgy gondolták, nyugdíj előtt nagyszerű bűnbak lesz belőlem, és amit ők elsikkasztottak, azt majd én leülöm. Idejében észrevettem, hogy csőbe akarnak húzni, jó voltam a szakmában, ismertem az embereket és a trükköket is. Kezdő ügynökből küzdöttem fel magam kereskedelmi igazgatóvá, sokat is kerestem, még többet dolgoztam, ráment a családom, a barátaim és az egészségem. Idejében kiszálltam, eltettem egy csomó dokumentumot, ami az ő bűnösségüket bizonyítja, ezzel bebiztosítottam magam, hogy nem nyúlnak utánam, de elhelyezkedni már nem tudtam, második éve csak lógok a levegőben, mint egy kiégett csillár, amely régen fényesen világított, de mára már arra sem emlékszik, mivégre akasztották a plafonra.

Egy közeli kisvárosba igyekszem. Szállodára, vendéglőre vágyom, forró fürdőre és egy jó levesre. Amióta elindultam, leginkább csak száraz benzinkúti koszton élek, boltoknál nem állok meg. Még kábé tíz kilométer, talán kicsivel több. Sötét este, eső. Már elhagytam az alföldet, hegyvidéken járok, erdő, körül dombok. A fák barlangszerűen borulnak az út fölé. Nincs köd, de párás a levegő. Ha felkapcsolom a reflektort, mintha egy film nélküli fényes filmvászonba hajtanék. Ha lekapcsolom, sem sokkal jobb. Monoton zene szól, a rádióval dúdolom, az utolsó hangot hosszan kitartom. Amikor kifogyok a levegőből, meghallom a távoli morajlást. Lehalkítom a zenét, kinyitom az ablakot. Ebben a pillanatban az autó megugrik, a kerekek úsznak a vízen, hatalmas hullámot vetnek, egy része az ölembe ömlik a nyitott ablakon. Nehezen állítom meg az autót az úton, a küszöb fölött víz jön be az ajtón. Egy patak megáradt, kilépett a medréből, és elárasztotta az utat. Erre nem jutok tovább. Visszafordulok, pár száz méterrel előrébb volt egy kereszteződés, arra talán kerülhetek.

Sötét ablak mered rám. Itt az út vége, a falu utolsó háza keresztben áll az útra, a falon ablak, benne a sötét. A ház mögött meredek sziklafal. Zsákutca. Előre nincs út, mögöttem árvíz. Ma már biztos nem jutok el a városba. A falu kihalt, egy lelket sem láttam idáig az utcán. Csuromvizesen ülök a kocsiban, sápadt arcom tükröződik a sötét üvegen. Halvány fénypont közelít, nyílik az ablak, szikár öregasszony hajol ki gyertyával a kezében. Álljon be az udvarra, mondja határozottan, fejével jobbra int, ott a kapu. Mire odaállok, ki is nyitja. Jöjjön, jöjjön gyorsan, integet, az autó veszélyt jelent, nem láthatják meg. Nem értem, de sietek, az udvaron lezárom a kocsit, és loholok utána a sötétben. Odabent olajlámpa világít. Lekapcsolják az áramot, ha jön az árvíz, mondja a nő. Marlinka vagyok, mutatkozik be, üljön le, nem éhes? Friss kenyeret, kolbászt, sajtot, paprikát hoz, csodás minden a benzinkutas kaják után. Miért veszélyes az autó, kérdezem tele szájjal. Most itt kell maradnia pár napig, holnap átviszem a panzióba, majd Bea a gondját viseli, mondja. Körülnézek a szobában, hatalmas könyvespolc uralja az egyik falat, csupa műszaki, építészeti könyv, ahogy elnézem, a gátépítésről szól mindegyik. Apám volt a Gátépítő, magyarázza Marlinka, majd megszokja, itt mindenkinek van egy másik neve is amellett, amit a szüleitől kapott. Miféle gát, kérdezem, minek ide… Mióta jön az ár, az védi a falut, mondja a nő határozottan. De sok az ellenzője, azok bárkákat építettek, és használni akarják a vizet, ahelyett, hogy elterelnék. A gát nem valami népszerű a faluban, teszi hozzá.

A falu rendezett, tiszta, és néptelen. Ritkán jönnek elő, ha itt az ár, mondja Marlinka. Reggel van, bőséges reggeli után felpakoltuk a táskámat egy kistraktor utánfutójára. Robogunk az üres utcán. Víz sehol, rá is kérdezek. Még két nap, és itt lesz, mondja a nő.

A panzió takaros, faberakásos épület egy kis park vagy terecske közepén. Kitűnően illeszkedik a hegyvidéki hangulatba. Zene szól gramofonról, recsegő-ropogó éles hangú ária, Caruso, ha igaz. Beatrice, a panziósnő dekoratív középkorú asszony, még jól látható, hogy hajdan igazi szépség lehetett. Marlinka hamar magunkra hagy. Bea, ahogy mindenki hívja, kedvesen beszélget, láthatóan örül a társaságnak. Amióta rendszeresen jön az árvíz, nagyon kevés vendég érkezik, öné az egész ház, bármelyik szobát megkaphatja, mosolyog. Végre lejár a lemez, nem tetszett a hangja, és akkor meghallom, mint a víz morajlását az úton, de ez más, ezek suttogások, sikoltások, folyamatos zsivaj a háttérben. Rákérdezek, Bea elkomorul, szóval hallod, az baj… ki hitte volna… feltesz egy újabb lemezt, ne törődj vele, csak figyelj, ne menj a hegyre egyedül, ha véletlenül késztetést éreznél céltalanul bolyongani… Feltűnt, hogy letegezett, de nem szóltam érte. Nem sokan hallják meg, mondja. Honnan az árvíz, és mi a baj a gáttal, kérdezem. A határról jön, feleli, és napokra elzár, már hosszú évek óta így van, jön télen és tavasszal, mégis kiszámíthatatlan… az erdőkkel van kapcsolatban, magyarázza, kivágták őket, a csupasz domboldalak nem fogják meg a vizet, sőt, a víz lehozza a talajt, sárlavina, ronda dolog… ezért kell gát, különben elmosna minket… és nem hó esik, hanem eső… de majd megtudod.

Zabud, a pék kis köpcös emberke, be nem áll a szája. Múltkor is, mondja, elment, hogy körülnézzen, de a lány sosem jött le a hegyről, és a tyúkok mind megfagytak a kertek alatt, és az ember fogta a kést, és leszúrta vele az öregembert, ez bűn, ez nagy bűn… itt tart egy rövid szünetet, majd folytatja, az esküvőn sokan voltak, több, mint kétszázan, ám a vendégek nem kértek, köszönték szépen, de lemondtak róla, az öregasszony csúnyán nézett rájuk, és bezárta őket egy ketrecbe… Én semmit sem értek, súgom Beának, amikor reggel leadjuk a rendelést a pékségben. Senki sem, mosolyog Bea, Zabudnak az a büntetése, hogy összekuszálták a nyelvét, olyan, mint egy élő Bábel-tornya, nem tud elmondani egy történetet, mert összekeveredik benne az a sok minden, amit meghallgatott már … a pékhez fordul, mond neki valamit, majd karon fog, és kifelé húz a boltból. Mit mondott neki, kérdezem. Meséltem neki egy esetet az életemből, de nem emlékszem, mi volt az, tudod, ez úgy működik, hogy a pék nem pénzért, hanem emlékekért adja a süteményt. Minél mélyebbről társz fel valamit, annál olcsóbban vásárolsz, mert amit elmondasz, azt elfelejted. Elhallgat. Javaslom, gondolj ki dolgokat, amiktől szívesen megszabadulnál, mert Zabud sokat tud segíteni rajtad, hogy ne halld azokat a kísérteties hangokat, mondja elgondolkozva, és megindul a panzió felé. Hogyhogy, miért, mi van, akarom kérdezni, de már messze jár.

Az utcán Marlinkáéhoz hasonló kistraktorokkal közlekednek, jókedvűen integetnek az emberek egymásnak. Néhány portán a szokásos magas deszkakerítés fölött kilógnak fura építmények, mintha hajók lennének, Marlinka mesélt valamit róluk. A főutcán a panzió felé haladva meglátok egy boltot, és bár éppen nem kell semmi, hiszen Bea nagyszerűen gondoskodik rólam, belépek. Régimódi bolt, nagy pult uralja az amúgy apró teret, benne alapvető élelmiszer, a fal mellett, a polcokon mindenféle, ami egy vegyesboltban lehet. A pult mögött magas, őszülő hajú férfi fehér köpenyben, éppen egy ládába pakol, mellette már sok hasonló. Mihalo vagyok, örvendek, mondja, kezet nyújt, maga meg az itt rekedt idegen, jó is, hogy látom, kérdeznem kell pár dolgot… Valójában csak körülnézni jöttem be, ha majd szükségem lesz dolgokra, mégis mire számítsak, szabadkozom, már megyek is… Csak tudni akarom, mivel jött ide, néz keményen a szemembe, azt tudja, ugye, hogy a faluban szigorúan tilos autóval közlekedni, autót birtokolni, autóval járni… egyszóval nem jöhet ide csak úgy egy kocsival. Amíg beszél, a tekintete rezzenéstelen, nem is pislog, viszont folyamatosan emeli fel a hangját, amitől hirtelen megfagy a levegő a boltban. Ki mondja ezt, csattanok fel, nekem ugyan senki ne tiltsa meg… Én mondom, vág a szavamba, én vagyok az Elöljáró a faluban, én tartatom be a szabályokat. Hirtelen bevillan Marlinka viselkedése a megérkezésemkor, ahogy percek alatt eltüntettük az autómat az utcáról, nehogy meglássa valaki. Ennek semmi értelme, jelentem ki dacosan, és kiviharzok a boltból. Holnap-holnapután este találkozunk a hegyen, kiált utánam, és ismét fogalmam sincs, mire gondol.

Alacsony, jelentéktelen külsejű férfi szaladgál az étkezőben, szálljanak hajóra, szálljanak hajóra, kiabálja, nem tudom kinek, mert egyedül van bent, Bea a konyhában készíti az ebédet kettőnknek, én pedig éppen belépek. Meglát, hozzám szalad, szálljon hajóra, kiáltja a képembe és kirobog, már a folyosón fut, és fel a lépcsőn a szobákhoz, elő a bárkákkal, horgonyt fel, harsogja. Amikor végez, leáll, kényelmesen lesétál, a szemembe nézve kezet nyújt, és távozik. Hüledezve nézek utána, ki a fene volt ez, Bea nevetve jön az étellel. A Hajós az, aki a bárkákat építtette, magyarázza, mindig ezt csinálja, ha jön az ár, körbeszalad a falun, senkit nem hagy ki… ma egy kicsivel nagyobb előadást kaptunk, mint a megszokott, teszi hozzá, te miattad, már mindenki tudja, hogy itt vagy, és maradsz is egy ideig. És tényleg azt akarja, hogy az emberek szálljanak bárkákba, értetlenkedem, mégis mire lenne ez jó, főleg úgy, hogy a gát elzárja a víz útját… Bea elkomolyodik. Egy kérdésre több válasz is adható, kezdi halkan, árvíz esetén építhetünk gátat, vagy elfogadhatjuk a vizet, de akkor nagy tó alakul ki a völgyünkben, ez esetben hajókon megmenthetjük az ingóságainkat, ez a két irányzat csapott össze hosszú évekkel ezelőtt… tudod, sóhajt, a gát jó megoldás lenne, megvédené a falut, pár nap alatt levonulna a víz, és minden folytatódna, ahol abbahagytuk… De, érdeklődöm mosolyogva, mi a nagy de… Nos, emeli fel a hangját Bea, a baj az, hogy a víz, ha nem a faluba jön, akkor az alattunk lévő várost önti el. Döntést kell hozni, megmentjük-e a saját értékeinket, lakóhelyünket, vagy inkább a várost védelmezzük? Ha bárkát építünk, és hajóra szállunk, a város is megmarad és a fontos dolgainkat is meg tudjuk menteni, de a falut újjá kell építeni minden alkalommal, egy évben kétszer. A Hajós régen folyami uszályon dolgozott, azt hangoztatja, hogy ért a hajózáshoz, és már régen azt javasolta, mindenki építsen ház helyett bárkát, amin lakni is lehet, akkor is, ha épp nincs itt az áradat… Elég szokatlan megoldás, szúrom közbe, hogy ne mondjam, marhaság… Ezzel szemben, folytatja Bea zavartalanul, ezzel szemben a gát megmenti a falut, semmi bajunk nem lesz, de a várost elönti a víz, és nem lehet annyi bárkát ácsolni, de újjáépíteni is képtelenség évente… a döntés a miénk, de nem tudunk megegyezni, ezért bárkák is alig épültek, és a gát sincs kész, a falu elázik, mégsem lehet hajózni, a lakosság meg felmegy a hegyre, és meghúzza magát a Barlang-réten kialakított ideiglenes szállásokon. Valószínűleg már ma fel kell mennünk… Megértem, hogy az Elöljáró erre célozhatott, mielőtt kirohantam a boltból.

A Vadász átható tekintetétől a maradék magabiztosságom is elszáll. Régen éreztem ezt a fajta kiszolgáltatottságot, az általános iskola jut eszembe, ahol az osztályfőnökünk, egyben matektanár nézett ilyen fürkészőn, vajon meg tudom-e oldani a feladatot, amire nyilvánvalóan az volt a válasz, hogy nem. A megsemmisülés pillanata volt az igazság kimondása előtt, benne némi szégyenérzettel, hiszen jó voltam matekból. A tanár öreg volt, hófehér haj, fehér bőr, világos zakó, alacsony, kerekfejű emberke, nagyon szigorú, akit a háta mögött Fehéregérnek hívott az egész iskola. Cipriánban semmi fehér sincs, tetőtől talpig fekete, a régivágású csuklyás köpenyege, alatta a ruhája, a nadrág, a nehéz bőrcsizma, de a haja, gondosan nyírt bajusza, még a tekintete is fekete, és vörösben izzó, mint a koksz. Kezet nyújt, szeme biztatóan villan, csapj bele, pajtás, szuggerálja, nagyon örülök, mondja, hangja bársonyos, mély, de erőteljes, mint aki parancsoláshoz szokott. Valószínűleg így is van, döntöm el. Megfogom a kezét, érzem a bőrkeményedéseket, határozottan, de nem fájón szorítja meg. Részemről a szerencse, nyögöm ki, azt hiszem, bele is pirulok, amit az én koromban már nehéz megmagyarázni. Beatrice barátai az én barátaim is, folytatja társasági üzemmódban, örülök, hogy eljött hozzánk, teszi hozzá, sarkon fordul, kimegy. Kívülről látom magunkat, az egész jelenet olyan, mint egy színház, de kétségtelenül hatásos. Bea nevetve fordul felém, ne vedd magadra, Ciprián mindenkire ilyen hatást tesz.

Ha úgy vesszük, te is menekült vagy, ide terelt az árvíz, nem volt más utad, mondja a Vadász, amikor visszatér egy üveg borral a kezében. Mosolyog, de látszik rajta, hogy ez nem jókedvű, inkább csak udvariasság a társaság miatt. Régen nem volt árvíz, folytatja. Hegyvidéki klíma volt, nyáron hűvösebb, csapadékos, télen igen hideg, rengeteg hóval. Patak folyt a falu mellett, gazdag erdők, fás ligetek, tisztások, kaszálók… vadak, madárének, gazdag falu volt, a környezete mindent megadott az itt lakóknak. Iszik egy korty bort, kimutat az ablakon, nézzétek, ami régen dús domboldal volt, az most kopasz szikla, ezen semmi nem él meg, felforrósodik, még a gyík is elmenekül, annyira meleg nyaranta, és árasztja magából a hőt még éjjel is, nincs enyhülés, csak a hőség… az erdőt kivágták, a fát elvitték, hogy a várost építsék fel belőle, vagy eltüzeljék a szegények, az egyre sűrűbben előforduló téli esőzések a talajt lemosták a hegyoldalból, maradt a terméketlen kő… nyáron már eső sincs, a patak kiszárad, májustól semmi víz nincs benne, de télen és tavasszal jön egy-egy ár, amikor kilép a régi medréből, és elmossa a falut… a legrosszabb helyre menekültél, itt már nincs biztonságban senki. Etel, Ciprián felesége étellel kínál, tessék, vegyenek, nem kell szégyenlősködni, mindennek el kell fogyni… apró töltött galamb asszony, pirospozsgás arcú, színes, hímzett ruhákba öltözött, így éles ellentéte a férje éjfekete megjelenésének. A házuk mint egy skanzen, a falakon régi falusi használati tárgyak, a zömét fel sem ismerem, de nem kérdem meg, valójában nem érdekel. A sarokban rokka, Bea szerint Etel ezen készíti a ruhájához a fonalat, és a műhelyben szövőszék is van, ott meg az anyagot. Igazi vadászház, a bejárat fölött szarvas trófea, a falak terméskőből épültek, belül mindenütt faborítás. Rusztikus, nekem túl sok, de meg kell hagyni, hangulatos és meleg. A kandallóban tűz ég, mint egy ingatlanos olcsó reklámfilmjében. A falu szélén vagyunk, de a Marlinka házával szemközti oldalon. Földút indul innen a hegyre, sorompóval lezárva, az egyetlen hely, ahol állítólag ki lehet jutni a völgyből. Árvíz idején itt megy fel a falu népe a magaslatra az ideiglenes barakkokhoz, a barlang melletti tisztásra. Ott vészelik át az áradást. Ciprián tölt, egészségünkre, emeli a poharát, megvárja, amíg mindenki kortyol, akkor folytatja, a madaraink elköltöztek, az állományok megritkultak, nyaranta már nincs madárdal az erdőn, új fajok jöttek, nem ismerjük őket, délről érkeztek, most nekik jó itt, erdő is alig maradt… más fák települtek be, a  régi társulások eltűntek, sok az akác, kevés a bükk, a fenyők végleg kihaltak, nagyvad sincs már az erdőben, ragadozókról ne is álmodjunk… Akkor mit csinál a Vadász, kérdezem nem minden él nélkül. Én nem vadakra vadászom, feleli Ciprián elkomorodva, más lényeket kell kordában tartanom…

Kistraktorok hosszú, tömött sora trotyog fölfelé a földúton. A falu felső részét állítólag már elöntötte a víz, az emberek mégis fegyelmezettek, jó hangulatban mennek, segítenek egymásnak, támogatják egymást, páran énekelnek, többen csatlakoznak hozzájuk. Mint a régi időkben, a gyerekkoromban, amikor úttörő táborozni ment az osztály a hegyekbe. A lakóközösségek összetartottak, mindenki segített mindenkinek, kevés kivételtől eltekintve. Az embereknek az volt az érdeke, hogy összetartsanak, könnyebb volt közösen. Azóta úgy érzem, kiveszett ez az összetartás. Sok jót kaptunk, oda megyünk, ahová akarunk, azzal, akivel akarunk, azt beszélünk, amit akarunk, vannak lehetőségek, lehet sok pénzt keresni, a boltok roskadoznak az áruktól, régen elképzelhetetlen dömping van mindenből, de sok dolog el is veszett, például az összetartás. Önző társadalomban élünk, az irigység nagyobb úr, mint a barátság. Érdekkapcsolatok vannak, amelyek addig tartanak, amíg az érdekközösség fennáll. Az én világom ilyen volt. Könnyű volt elidegenedni mindenkitől, kihasználni, akit lehetett, és magányosnak lenni… Lazán beszélgetek a körülöttem menőkkel, akik ugyanúgy gyalogolnak, mint én, mert nincs annyi csomagjuk, csak egy táska, egy hátizsák, esetleg mindkettő… Lassan megváltozik a hangulatom, furcsa melankólia lesz rajtam úrrá, egyfajta szomorúság, amely egyre mélyül, mintha egy végtelen mélységű lyukba zuhannék, egyelőre lassan, de folyamatosan gyorsulva, és meglepő módon ez nem riasztó érzés, inkább megnyugtató, bár fel nem foghatom, miért. A panzióban is hallott suttogások, rémisztő morajlások most hangosabbak, és ellenállhatatlan erővel vonzanak. Bea aggódva néz rám, amikor elmondom neki mindezt, vigyázz, nehogy elkapjanak, mert nehéz a szabadulás, suttogja.

A tisztáson vékony lécekből tákolt házak állnak két sorban, hosszan, bent emeletes ágyakkal, igazi tömegszállás. Tisztálkodási lehetőség és konyha egy központi épületben, ami nem sokban tér el a többitől. Kempingezés télen, gondolom, és aggódni kezdek, kevés lesz a meleg ruha, amit magammal hoztam. Az autóban még volna tartalék, de Marlinkát nem találtuk otthon, nem jutottam be hozzá. Most itt van mellettünk, Bea az alsó ágyon fekszik, fölötte én, mellette Marlinka, fölötte Zabud, a pék, akinek összekavarodtak a gondolatai. Bea felhívja a figyelmemet, beszélgessek vele, meséljek neki olyan eseményeket, történeteket, amiket nehezen számolok el magammal, mert ha kimondom, meg is feledkezem róluk, soha többé nem fognak kísérteni. És könnyebb lesz ellenállni a suttogások, morajlások erőteljes vonzásának.

Az Elöljáró terepjáróval járja a tábort, a platóról élelmiszert, mindenféle hasznos holmit árul, látok egy-két meleg pulóvert is, fogkefét, szappant, de leginkább tartós élelmiszereket, konzervet, zacskózott dolgokat, édességet. Rákérdezek egy pulóverre, horribilis árat mond. A konzervekre is. Maga nyerészkedik a falusiak szorult helyzetén, ezt tisztességtelen kereskedelemnek hívják, mondom, mire szó nélkül gázt ad és továbbáll. Látom, itt-ott vesznek tőle dolgokat. Marlinka a hátam mögött halkan mondja, egy-két nap múlva nagy forgalma lesz, kifogynak az emberek felhozott készletei… Ő bezzeg járhat autóval, mindenki másnak megtiltotta, mérgelődöm.

Körbejárom a tábort, a Barlang-rétet, odaköszönök családoknak, vannak, akik tüzet raktak és ebédet főznek, vannak, akik fát vágnak, vagy csak üldögélnek a ház előtt, beszélgetnek. Kérdezem Beát, miért Barlang-rét a neve a helynek. Kelletlenül válaszol, van egy barlang nem messze, a rét túloldalán, de nem kéne odamennem, az nem lenne jó. Mondom, egyre hangosabbak a hangok a fejemben, talán a barlangból jönnek, meg kéne néznem, hátha elmúlik. Bea telefonál, indulhatunk, mondja, túl kell esned ezen is…

A barlang bejárata hatalmas, legalább tízemeletes ház magasságú, széles, mint egy autópálya, világos barnára színeződött mészkő. Állunk előtte, ámulok a méretein, és borzongok a kiáramló hangoktól, mi a fene van odalent, kérdezem fogvacogva. Neked kell megtudnod, mondja a Vadász a hátam mögött, de ne félj, veled megyek, segítek odalent, könnyű ott örökre elveszni. Bea arcon csókol, én eddig jöhettem, mondja búcsúzóul, még egyszer nem jutnék ki… Beljebb lépünk, a kinti fény még jócskán bevilágít, pár oldaljárat is nyílik mindkét irányban, az egyiknek vastag vasajtaja van, jelenleg tárva-nyitva, odabent az Elöljáró pakol. Hatalmas felhalmozott készletei vannak, megértem, számára a legnagyobb üzlet az árvíz, évente kétszer degeszre keresi magát itt fönt a hegyen. Mihalo sosem jutna ki a barlangból, ha mélyebbre menne, morogja a Vadász, semmilyen hatalom nem szabadíthatná ki a mélységből… mindenki tudja, hogy megölte a régi Elöljárót, elorozta a boltját és a pozícióját, de senki nem tudja bizonyítani. A Gátépítő volt az egyetlen, aki állítólag tanúja volt mindennek, de ő eltűnt. A gát pedig nem épül, mert ha megépülne, nem lenne áradat, ami elől ide menekülne a teljes lakosság… Mihalo nagyon ellenzi, hogy befejezzük. Cserébe segített a Hajósnak fatelepet nyitni és bárkát építeni pár hiszékenynek, jól kerestek rajta. Szóval, ha megkérdezed, mi a fontosabb, a falu vagy a város épsége, akkor a válasz az, hogy az Elöljáró és a Hajós nyeresége.

Lassan ereszkedünk egyre mélyebbre, a kinti fény már alig jut ide, de nem lesz teljesen sötét, valami állandó derengés tölti meg a barlangot. A hőmérséklet határozottan csökkent, de úgy érzem, a lelkem fagy meg lassan. Áttetsző árnyak a félhomályban, keresem az embereket, akik árnyékot vethetnének, de a Vadász halkan a fülembe súgja, ezek itt önmaguk árnyékai… Halottak, suttogom rémülten. Egész elgyengültem az izgalmaktól, a félelemtől. Itt nincs halál, mondja a Vadász, csak az élet különböző stációi vannak. Egyre sűrűbb ezeknek a lényeknek a forgataga, egyre nagyobb a hangzavar, kétségbeesett kiáltások, rémülettel teli sikolyok, vággyal teli sóhajok, összefüggéstelen suttogások, a düh hangjai, morgások, vicsorgás… mélyebbre haladunk. Megérzem a Vadász kezét a csuklómon, odanézek, áttetsző vagyok. A kezem, a karom, a lábam, mondanék valamit, de csak valami alvilági susogás jön ki a torkomon, és agyamat elöntik az emlékek. Minden előkerül, amit eltemettem, sok lezáratlan részlet, amiket, mint a pók, beleszőttem a felejtés hálójába esetleges későbbi feldolgozásra. Most kéne kibontani őket, megemészteni, lezárni, elmondani. Úgy tör rám a kényszer, mint a hányinger, öklendezem fel a szégyenletes dolgaimat, egyiket a másik után, végeérhetetlen sorban jönnek elő a magam elől is titkolt, kínos, szégyenletes emlékek. A barlang alja felé egy bizonyos mélység alatt elvész az árnyékom, csupaszon, átlátszón állok és reszketek, elveszett lelkek vesznek körül, egy vagyok közülük, áttetsző körvonalak, aligtestek, állunk (lebegünk) valahol, csontig átjár a hideg és a félelem, valami azt súgja, ennél jobban nem lehet lemeztelenedni, itt már test sincs, csak én vagyok, egyre beljebb a tudat legrejtettebb szektorába, és ez rémisztő. A Vadász hangját hallom, innen csak az jut ki, aki szembenéz a tetteivel, és felvállalja azokat… Csapda, süvöltöm, az egy másik élet volt, vége, vége, elmúlt, magyarázkodnék, de nincsenek szavak csak érzések, dühösen fújtatok, áttetsző kezeimmel hadonászom, védekezem, támadok, testem szürke gomolygás, de a Vadász marka horgonyként tart egyhelyben, rángatom magam, hátha ki tudok szabadulni, ki e bilincsből, ki a barlangból, ki a faluból, ki ebből a völgyből… egy csapat szellem gomolyog körülöttem mint a füst, felemésztik az időt, az elmúltat és a jövőt is, csak ezt a pillanatot hagyják meg, ezt a rémületet, ezt a rettenetet, amikor a barlang halvány derengéséből feltűnik egy alak határozott körvonalakkal. Nem olyan, mint az itteniek, rájövök, ő nem ide, hanem hozzám tartozik. Te vezettél, mondja, én rázom a fejem, hagyjál békén, hörgöm, de nem tágít, te vezettél, ismétli állhatatosan, te vezettél… egy másik alak kerül elém, apró, mint egy gyerek, nem voltál ott, mondja, nem voltál ott… menj innen, nyögöm, elmenekülnék, feloldódnék az elveszettek forgatagában, de tart a horgony, a Vadász nem ereszt. Ha eltűnsz ezek között, örökre itt rekedsz, kiált rám, az én dolgom kihozni, aki megtisztul, és lent tartani, aki ellenáll, elveszettekre vadászom, ne maradj itt, te több vagy ennél… A két alak már egész közel ért, jól kivehető az arcuk, régen nem láttam őket. Te vezettél, nem én, mondja a nagyobb, nem voltál ott, így a kisebb, még gyerek, beszélj velük, kiált rám a Vadász, de csak lihegek, képtelen vagyok szavakat formálni, valami megakadályozza, hogy kimondjam, amit ki kell, amit már réges-régen ki kellett volna mondani… Nem én vezettem, hanem te, mondja a sógorom, nem voltál ott, amikor kellettél volna, mondja a fiam, nem voltál ott, ismételgeti, én pedig azon kapom magam, hogy örülök, hogy látom, már el is felejtettem az arcát, a hangját, már alig tudtam felidézni az alakját, most pedig itt áll előttem. Szia, mondom, rám mosolyog, de régen volt… már felnőtt lennél, folytatom, elkomorodik, nem voltál ott, amikor kellettél, mondja keményen, ahogy egy négy-ötéves gyerektől telik. Csörög a telefon, tárgyalásban vagyok, fontos ügyfél, mindegy, hogy vasárnap, egy rendőr azt mondja, baleset történt, a fiam leesett egy szikláról a családi kiránduláson. Én nem megyek, mondtam a feleségemnek, mert közbejött egy halaszthatatlan ügy, elment ő és a gyerek, de nem ismerték a helyet, betévedtek egy elhagyott kőbányába, a talaj vizes volt, a kő csúszott. A kórházba sem értem oda időben. A feleségem összetörten gubbasztott egy kényelmetlen fehér műanyag széken egyedül, amikor megérkeztem. Úgy sajnálom, hogy nem voltam ott, minden más lehetett volna, mondom a gyereknek, megfogom a kezét. Rám néz, bólint, megfordul, és elmegy. Ne hagyj itt, üvöltöm tele torokból, de eltűnik a gomolygásban. A másik alak még ott áll mellettem, nézi a gyereket távozni, menne ő is, helyette egyre ismételgeti, te vezettél, nem én… és csak mondja, mondja, tudod, nem nekem volt a legrosszabb, a feleséged elvesztett egy testvért és egy gyereket, te meg mindkét esetben mostad a kezeidet, pedig te voltál a hibás…te vezettél… és nem voltál ott… Felállunk a kocsmaasztaltól, röhögve kapaszkodunk egymásba, énekelünk valami béna slágert, kitámogatjuk egymást a kocsihoz… add a kulcsot, mondja a sógorom, azt ünnepeltük, hogy végre találkoztunk, addig csak telefonon és interneten beszéltünk, most érkezett haza, elmentünk megismerkedni… én vezetek, mondja, de a fejemet rázom, nem, itt hagyjuk a kocsit, taxival megyünk… én vezetek, hagyjad már, jól vagyok… beesik az ülésre, nem tudom kiszedni. Nincs taxis, aki megállna, hogy kihúzzuk onnan, ezért beülök én vezetni. Megígértük a feleségemnek, hogy nem maradunk soká, haza kell érni… Nincs messze, nem lesz baj, döntöttem. Százötvennel sodródunk le az útról, kizuhanunk az autóból. Nekem semmi bajom nem lett, de ő…  A rendőröknek azt mondom, ő vezetett, neki úgyis mindegy... Nézem a mosolygós arcát, jó barátok lehettünk volna… sajnálom, én vagyok a hibás, nem szabadott volna vezetnem… Megpaskolja az arcomat, megfordul, belevész az áttetsző forgatagba.

A barlang előtt térek magamhoz, késő éjszaka lehet, a Vadász ott ül mellettem, türelmesen vár, amíg eszmélek. Vége van, kérdezem, a barlang mélyét fürkészem, szürkés derengés, csend, egy hangot sem hallok. Bólint, feláll, menjünk, mondja, Beatrice már vár.

Hulla fáradt vagyok, Bea és Marlinka már alszanak az alsó ágyakon, én Zabudot hallgatom, ahogy végeérhetetlenül mondja az összekeveredett történeteit. Várj, szólok közbe, ezt hallgasd meg… mesélni kezdek, ő érdeklődéssel figyel.