Jelige: MAYO – Paradigmaváltás
A szertartás rövid és megható volt. Ibi néninek is tetszett volna. Amint vége lett a beszédnek a sírnál, újra eleredt az eső, hogy elmondhassuk, a természet is siratja drága halottunkat. Elgondolkodva sétáltam kifelé a temetőkertből, amikor valami megcsillant a murvás úton.
Jelige: MAYO
Paradigmaváltás
1
- Mártikám, érted, mit papol ez a fazon a TV-ben? Hogy a munkanélküliség is egy szindróma, meg igazán szükség lenne már paradigmaváltásra a vállalkozási kultúrában. Az meg, mi a csoda? Nem a kultúra, a szindróma, meg az a para-micsoda, na, paradigma. Tudod? Tudod, majd elmondod, de előbb elmondom, hogy mi is történt Ibi mamával.
- Ez egy kimódolt beetetés volt, barátnőm. Honnan tudom? Saját forrásból. Hiába téptem a szám Ibi néninek, hogy ne csinálja, ne üljön fel ilyen képtelen történeteknek.. Ne higgye el, hogy valakinek szinte ingyért megsokszorozzák a pénzét. Azt mondta, ez egy olyan lehetőség, amilyen, csak egyszer van az életben. És ő most elhatározta, hogy megváltja a családnak a sorsát és még a szegényeknek jut a nyereségből. Azt eltitkolta, hogy jelzáloghitelt vett fel a házára, hogy befizesse a pénzt. Aztán hallottuk, hogy valami piramisos játék volt ez az egész. Persze, hogy ez lett a vége – háborog János és kényszeresen törölgetni kezdi gyér bajuszáról a sörhabot.
Ez olyan nekrológféle az ő olvasatában és nekem nincs erőm leállítani. Kitartóan szürcsölöm fröccsömet a restiben, és azon jár az eszem, hogyan tudok elszabadulni innen egy órán belül úgy, hogy ne késsem le a pesti csatlakozást.
Ibi néni olyan intézményféle volt a faluban, nem az esze, hanem a jó szíve miatt. Gyerekkorunkban hol palacsintával, hol smarnival vendégelt meg, a szerint, hogyan sikerült neki bekeverni a tésztát. Szerettük a csendes, visszafogott özvegyasszonyt és én is szívesen elláttam volna a baját annak, aki rávette a háza elkótyavetyélésére. De, hogy öngyilkosságba zavartak egy ilyen istenfélő embert, nehéz volt elhinnem.
Ibi nénit az udvaron találták meg, begyógyszerezte magát és kihűlt – folytatja Jani a történetet és hozzáteszi,: talán nem kellene annyira dicsőíteni ezt a rendszerváltást. Hát, hogy van az, hogy azoknak, akik kicsinálták Ibi nénit, a főtéren tellett irodára, amíg el nem menekültek a rendőrség elől? – háborog gyerekkori barátom.
- 10 nap múlva lesz a temetés, ugye eljössz te is? – kérdezi Jani, reménykedve. Tudod valakinek a címét a régiek közül? Legalább azoknak, akik szintén Pesten próbáltak szerencsét a faluból?
- Persze, utánanézek még ma és megtelefonálom a parókiára, jó? – válaszolom és igyekszem ezzel lezárni a beszélgetést, de Janókám, nem tágít.
- Na, mondjál valami okosat, te lány - bocsánat, asszony -, hogy elhiggyem, érdemes volt elhúznod innen és éveket magolnod! Szóval, miről beszéltek a TV-ben? – erősködik János.
- Na figyelj, de fél órán belül mennem kell, mert lekésem a vonatot – válaszolom megadóan.
- A szindrómát, főleg orvosi értelemben használják, lényegében egy tünetcsoportot jelent. Átvitt értelemben, pedig olyan kóros jelenségek megjelölésére is szolgálhat, mint például a munkanélküliség.
- Eddig érted, Janó? – kérdezem.
- Fogjuk rá! – jön a bizonytalan válasz. Persze, mondhatnád kevésbé cirkalmasan is.
- Jó, akkor sorolj fel három komolyabb változást a közéletben, meg a sajátodban is, amit a legjobban utálsz, és három olyat, aminek a legjobban örülsz, a rendszerváltás óta – próbálkozom.
-Aha! Szóval jó, hogy lehet sokfelé utazni, hogy megvehettük az öcskösnek Pesten az Irma néni lakását, meg végre lehet kapni mindenféle első osztályú műszaki cuccokat itt is és sok csatorna lett a TV-ben, meg …
- Elég! Csak hármat sorolj ebből és mondd azt is, ami nem tetszik – szakítom félbe Janit.
- Amit nem szeretek: hogy nincs munka, mennek fel az árak és nincs becsülete annak sem, aki rendesen dolgozik, csak akinek pénze van, meg kapcsolatai….
- Oké, állj le - vágok közbe. Akkor, mit is mondtál eddig? Örülsz, hogy kinyílt a világ, lehet utazni, szereted a bérlakások privatizációját, mert az öcskösnek lett lakása Pesten, és tetszik a széles áruválaszték, meg a média-kínálat. De nem tetszik, a munkanélküliség, az infláció, meg a szolidaritás hiánya.
- Hűha, ezt szépen mondtad Mártus, és most ebből mi következik nekünk, egyszerű halandóknak? – vág közbe Janó.
- Az, hogy néhány dolgot sikerült elszúrni a gazdaságban, a lelkesedés közepette, ami hosszú távon gond lesz – válaszolom. Például, nem volt okos dolog eladni a közérteket, a ruházati boltokat, meg a röltexeket és az ápiszokat a privatizáció első hullámában, mert ezzel tönkrevágták az ebből élő termelőket, kisiparosokat, kereskedőket az élelmiszer-feldolgozó-, meg a textilruházati iparban.
- Na, de milyen klassz üzletek lettek mindjárt? Az neked is tetszett, nem? – vág közbe Jánosom.
- Igen, értelek, de ha eladod a kereskedelmi láncokat, akkor lefejezed a mögötte lévő termelést. Tudod, ez olyan tipikus anti-marketing húzás, amit már nem lehet rövid távon jóvátenni – próbálkozom.
- Jó-jó, és ezzel azt akarod mondani, hogy ez az oka a munkanélküliségnek? Meg az áremelkedéseknek? – kérdi János.
- Hát, vastagon benne vannak ezek az okok is, sok más gond mellett. Nem privatizáció ellenes vagyok, hanem a lépések sorrendjével van gondom. Rászabadítani egy hiánygazdaságra a totális importliberalizációt, ezt bizony helytelenítem. Ez egyenlő volt a hazai ipar, az azt képviselő termelők és kereskedők – válogatás nélküli – felszámolásával.
- Na jó, de azt, ugye nem akarod mondani, hogy a szolidaritás hiánya is ezek miatt van? – csattan fel Jánosom.
- Persze, hogy nem, hanem a piac mindenhatóságának túlhangsúlyozása miatt. De az általad kedvelt TV csatornák se tettek sokat a műveltség, a kultúra, a szolidaritás eszméjének terjesztése érdekében, ugye Juanito drágám? – folytatom, de közben rádöbbenek, az idő nagyon elszaladt. Indulnom kell, vagy csak a vonat hátuljának távoldó látványával fogok találkozni az állomáson.
- Janókám, folytatjuk a jövő héten. Ibi néni temetése után még itt maradok a hét végére, jó? – csókdosom meg barátom szőrmók ábrázatát és próbálok, mielőbb kijutni a füstös helyiségből.
- Rendben Mártuska, de telefonálj a címek miatt! – kiált utánam Janó.
2
Az eső kitartóan zuhogott, amikor 10 nap múlva kiszálltam a vonatból, az ismerős kis vasútállomáson. Körülnézek az állomás előtti kis téren, és nagy örömmel fedezem fel, hogy ott áll Janó kivénhedt Ladája.
- Nagysasasszony, a batár előállt! - cuppant arcomra egy nedves puszit és hátba is vág, azzal a lendülettel, amitől kissé már elszoktam.
- Jaj de jó, hogy itt vagy öreg haver, azt hittem gyalog kell nekivágnom a sárdagasztásnak, ebben a flancos cipőben – örömködöm, és gyorsan beszállok a jó öreg Ladába illetve Boxiba, mert ez lett a rendszerváltás utáni neve.
- Hova kéri a kedves utas a fuvart? – érdeklődik Jani.
- Először átöltöznék, menjünk a régi házhoz. A parókián lesz a búcsúztató, ugye? Sikerült mindenkivel beszélnetek? – kérdezem.
- No, csak szépen, sorjában – kuncog Janó. A temetés három órakor lesz, utána átmegyünk a parókiára, és hatkor lesz a gyászmise. Az asszonyok már mindent elrendeztek. A telefonszámaid működtek, majdnem mindenkit elértünk és a társaságnak több mint a fele jön is. Ja, és majdnem mindenki itt marad holnapra is, mert kerti party lesz Julcsiéknál, ahová téged is elvárnak.
Közben megérkezünk a régi házhoz, ahol már vár a tornácon Kormi kutya és gyerekkori barátnőnk Julcsi, aki a tiszteletemre kiszellőztetett, és kissé feltöltötte a hűtőmet.
- Szia, te városba szakadt! - ugrik a nyakamba barátnőm meg a kutya.
- Jó ide hazajönni, ha ennyien kényeztetnek – viszonzom a kedves fogadtatást, és gyors mozdulatokkal elkezdem a kutyus simogatását is.
- Na, kerüljetek beljebb, igyatok valamit, mert cudar meleg van - folytatta Julcsi, miközben kikapja kezemből a csomagot és egy pohár, üdítőt ad helyette.
- Janó, te nem jössz be? – kérdezj Julcsi.
- Nem, nekem van még egy fuvarom az állomásról, találkozunk a temetőben! – szól vissza János, az induló autóból.
3
A szertartás rövid és megható volt. Ibi néninek is tetszett volna. Amint vége lett a beszédnek a sírnál, újra eleredt az eső, hogy elmondhassuk, a természet is siratja drága halottunkat. Elgondolkodva sétáltam kifelé a temetőkertből, amikor valami megcsillant a murvás úton. Önkéntelen mozdulattal a nyakamhoz kaptam, és az anyutól örökölt lánc nem volt rajtam. Lehajoltam a megcsillanó valamiért, és lélegzetvisszafojtva kaparászni kezdtem az avart. Igen, a láncom volt az, elszakadt, de Ibi néni még egy utolsó szívességet tett nekem. Köszönöm, morgom halkan, amikor Janókám már rángat is fel a földről, és az iránt érdeklődik: vajon elestem-e vagy csak hiányzik a földmunka?
A parókián sokan összegyűltünk, tea és aprósütemények mellett beszélgettünk gyerekkori emlékeinkről, amelyek középpontjában, persze Ibi néni állt. A gyászmise után még együtt ácsorgott a hazalátogatottak kis csapata.
- Akkor ne feledjétek, holnap egy órára várlak benneteket ebédre! Sütünk egy kis húst a kertben, eszünk hozzá salátát, jó? Gyertek korán, hogy mindenki kényelmesen elérje még az esti vonatot. – ismétli meg Julcsi barátnőm a szívélyes meghívást.
- Köszönjük, jövünk, italt meg sütit, majd mi hozunk – hallatszanak a válaszok.
- Márti, ugye, még nem akarsz hazamenni alukálni, kapja el a karomat Julcsi. Gyere, ugorj be még hozzánk egy kis beszélgetésre, mert holnap délelőtt készülnöm kell a vendégségre, utána meg közpréda leszel – bújik hozzám hűséges barátnőm.
- Hát lehet, egy ilyen kérésnek ellenállni? – nevetem el magam, és szapora léptekkel elindulunk a Fűzfa utcán lefelé.
4
- Hogy az a búbánatos tavitündér! – sziszegem illemtudóan, miközben hideg vízbe tunkolom égett ujjamat. Elszoktam ettől a sütőtől, de akkor is, hogy lehetek ilyen ügyetlen! - füstölgök magamban, amikor egy ismerős hang belerikkant önsajnálatom árjába.
- Van itt valaki vagy csak magában ég a ház? – dugja be a fejét Janó.
- Aha, van. A lakásra ráférne egy alapos szellőztetés, ránk meg egy ital. Menjünk a verandára!– nyomok Janó kezébe egy doboz sört
- Csak nem sütit csináltál? – ámul el barátom.
- De, képzeld, azt csináltam, majd Julcsiéknál kapsz belőle. Mesélj, mi újság, mióta nem láttuk egymást? – terelem másfelé a szót.
- Hát, történt egy s más errefelé. Lenyúltam azt a jópofa szöveged, amit a múltkor mondtál a változásokról és nagy sikerem volt vele. Csak az a gond, hogy nem mondtad meg mi az a para-micsoda, amit váltani kell.
- Ja, a paradigma! Figyelj, a paradigmán egy tudományterület általánosan elfogadott nézeteit, értjük, egy adott korszakban. Lényegében, ez egy közmegegyezés arról, hogy mi az adott tudomány tárgya, feladata stb. Ámde, a mindennapi kutatási gyakorlatot irányító tudásrend a fejlődés egy bizonyos pontján válságba jut(hat).
-Ajaj, ez már nagyon tudományos nekem. Egyszerűbben, nem lehetne válságba vinni az egészet?- érdeklődött Janó.
- Persze, lehet. Ilyenkor, lázas keresés indul meg, és előkerülnek a tudományterület alapjaira vonatkozó filozófiai problémák. Egy Thomas Kuhn nevű okos ember szerint, a paradigmaváltás csak akkor következik be, amikor a tudósok többsége elfogadja az új paradigmát a további tudományos tevékenység alapjaként, vagyis ha az új tudásrend képes intézményesülni.
- És ez nálunk már intézményesült, a vállalkozásoknál, ugye? Annyit mondták, hogy kiépült az intézményrendszere ennek meg annak. Na, jó értegetek valamit belőle – vet véget a beszélgetés tudományos részének az én barátom.
5
- Egészségetekre, és arra, hogy ne csak ilyen alkalmakkor találkozzunk! – emeli poharát Feri, Julcsi barátnőm férje.
- Isten-isten - kocogtatja meg poharamat Janó, miközben egy nagy tál sültet egyensúlyoz a sörpadhoz.
- Hogy élsz mostanában, Mártus? – kérdezi egy valaha nagyon ismerős hang.
- Köszönöm, jól vagyunk! – válaszolom a népszerű riporternek.
- Mit jelent a többes szám? Csak nem szültél közben egy gyereket? – kap a szón Zsolti.
- Nem egyet, kettőt, kedvesem! – válaszolom nevetve.
- Hogy-hogy, hiszen nemrég még se férjed, se gyereked nem volt! – képed el néhai barátom.
- Ikrekről hallottál már? Ja, és az apjukat is ismered, a kollégád, Zoli – világosítom fel az elképedt fickót.
- Ti együtt voltatok Brüsszelben? Te vagy a titokzatos feleség?
- Annyira nem titokzatos, csak nem agyonreklámozott. Tudod, mindkettőnknek nagyon jól jött a váltás, a gyerekek, pedig egyszerűen kiteljesítették ezt az amúgy sem lapos kapcsolatot – nyugtatom meg láthatóan izgatottá vált, egykori exem.
- Örülök, hogy ilyen alaposan kiheverted a kapcsolatunkat. Féltem, hogy nem tudod ilyen gyorsan megoldani a váltást! – emeli fel egy kicsit a hangját Zsolt.
- Milyen váltásról beszél ez a lelki toprongy, Mártikám? – áll meg mellettünk Janó.
- Paradigmaváltásról, drága barátom, paradigmaváltásról – nevetem el magam.
- Ne zavard össze szegény fiút Márti, ilyen kacifántos kifejezésekkel – reklamál Zsolti.
- Azt hiszed nagyokos, nekem gondot okoznak némi szindrómák, vagy paradigmák? Márti már régen kiművelt engem a témában – kacsint rám Janó.
- Persze annak apján, amit az előbb, egy kissé emeltebb hangon adtál elő, Zsolti fiú, még jobban megértettem az új tudásrend filozófiai alapjait. Bocsáss meg, de megbízás alapján el kell rabolnom Mártikát - jegyzi meg könnyeden, az én Janó barátom, miközben serényen terelgetni kezd a süteményes asztal felé.