Egy óra séta után elértem a házamhoz. Az utcatábla mind jellegében, mind tartalmában megváltozott: a jó öreg Marx utca már Kossuth nevét viselte. Morcossal szaladtunk az otthonunkhoz, ott lihegve próbáltuk felmérni a helyet, ahol még világított a kinti lámpa. A ház színe maradt a régi, csak fakóbb árnyalatot vett fel.

Jelige: Nomád

Tankcsapda

Történt tehát, hogy életem két legérdekesebb estéje ugyanarra a napra esett.
 

A nyolcvanas évek végén néhány település egy-egy terén nem okozott nagy meglepetést egy gazzal benőtt, fakó, szovjet tank képe. Nálunk a harckocsit a játszótéren helyezték el az elvtársak. Egy szovjet barátomat, Fjodort gyakran vicceltem meg ezzel kártyázás közben. Ő egy olyan laktanyán szakácskodott, ahol szovjet katonák is állomásoztak.  Mondogattam is neki, hogy szólhatna az orosz kopaszoknak, tolják arrébb a páncéljukat, mert szeretnénk egy focipályát a gyerekeknek a helyére. Azzal is rendszeresen húztam - főleg egy-egy elvesztett pókerjátszma után -, hogy „ruszkik haza”! Emiatt mindig is haragudott rám annak ellenére, hogy nagyon jól tudta, semmi bajom velük.
A játszótéri tank nálam mindig is az esti kutyasétáltatás utolsó állomását jelentette. A németjuhászom, Morcos boldogan szaladgált a harckocsi tetején. Persze nem engedtem volna neki, ha a csapóajtó nem lett volna - a rozsdának köszönhetően - lezáródva. Azonban az egyik péntek esti sétánk alkalmával mégis nyitva találtuk a tankot.
Először nem is tűnt fel a sötétben, csak akkor, amikor Morcos ugatását meglepően tompán hallottam. Sikerült bemásznia a harckocsiba, de kifelé már nem, így engem hívott segítségül.
- Mi van, kalandor? - kérdeztem tőle belemászva a tankba, míg ő ragyogó szemekkel csóválta a farkát, és bámult rám, mint megmentőjére. - Máskor előbb kérdezd meg, játszhatsz-e háborúsdit.
Óvatosan lépkedtem a kis létraszerű alkalmatosságon, de alig láttam valamit, így megcsúsztam, és a hátsómra sikerült érkeznem. A nagy puffanástól a tank ajtaja becsapódott, teljesen sötétbe borítva minket.
Morcos megnyalta a tenyeremet, jelezve, hogy vigyáz rám.
- Megvagyok, nyugalom! - mondtam neki a fejét vakargatva. - Maradj itt! Megpróbálom felnyitni.
Nagy nehezen sikerült olyan helyzetbe vergődnöm, ahonnan elég erőt fejthettem ki a csapóajtóra. Nyikorogva téptem fel, majd visszamásztam Morcosért, és kisegítettem a tankból.
Az engem fogadó kép olyannyira ledöbbentettet, hogy majdnem visszaestem. A játszótér eltűnt, és helyette egy elsőre furcsa épületbe kerültem. A tankot leszámítva semmi sem volt ugyanaz, mint mikor bemásztam Morcosért. Hogy változhatott meg minden két perc alatt, kérdeztem magamtól.
Morcos is zavarodottan szaglászott körbe-körbe, majd egy fél nyüszítéssel közölte velem aggodalmát. A tankunkon kívül számos egyéb szovjet harcászati eszköz és egyenruha volt kiállítva standokon és vitrinekbe zárva.
- Egy múzeum - állapítottam meg az alapján, amennyit a kevés fény engedett láttatni. A félhomályt is csak a mennyezeten lévő kupolának köszönhettem, azon szűrődött át a holdfény.
Lemásztam a tankról, és azonnal keresni kezdtem valamiféle kijáratot. Igyekeztem a döbbenetet háttérbe szorítani, és arra az egyszerű célra összpontosítani, hogy hazajussak. Fények villantak egy közeli folyosón, aminek a falán feliratok és nyilak mutatták, hogyan lehet eljutni a német harcászati kiállításra vagy éppen a huszárok termébe.
Hamar kiderült, hogy amit én fényeknek láttam, az valójában egy zseblámpa és annak tükröződése a csempén. Ennek én meg is örültem, azonnal oda is kiáltottam.
- Elnézést, uram! Tudna segíteni?
- Ki az ott? - jött vissza a válasz, majd a fénycsóvának a gazdája is feltűnt: egy ötven év körüli biztonsági őr. - Mit keres maga itt?
Azt a riadalmam ellenére is tudtam, hogy nem lett volna szerencsés az igazsággal lerohanni szegény urat, így rögtönöztem.
- Sajnálom, uram! - kezdtem neki a színjátéknak kissé meggörnyesztve maga. - Annyira röstellem. Nem is tudom, hol kezdjem.
- Mit keres maga itt? - kérdezte erélyesebben. - Ez bűncselekmény.
- Jaj, Istenem! Az történt, hogy itt a... múzeumban... takarítok. Tehát tegnap kezdtem itt takarítóként. Megkértek, hogy pucoljam ki belülről a tankot, de olyan ügyetlen voltam. Elestem, és most tértem magamhoz. Annyira szerencsétlen vagyok.
A biztonsági őr jót mosolygott a bajsza alatt, ami jót jelentett. Úgy tűnt, az esetlen történetem csakis igaz lehetett számára, mivel együtt érzőn megveregette a vállam.
- Mi neve, fiatalember? - kérdezte. Jól esett a megnevezés, egy harmincévest ritkán szólítanak így.
- Tivadar - feleltem.
- Nézze, Tivadar! Az első napom nekem is viccesen indult itt. Talán ilyen a hely szelleme, vagy mi.
Ezután elmesélte, hogyan töltötte a múzeumban az első munkanapját. Valamiféle hasmenésről és parkolóról mesélt, de nem igazán tudtam figyelni rá, mert annyira belefeledkeztem a különös helyzetem elemzésébe.
Mire a portára értünk, Morcos is csatlakozott hozzánk. Persze az őrnek nem árultam el, hogy az enyém, azzal csak tovább bonyolíthattam volna a kis hazugságomat. Annyit mondtam csak, hogy gondoskodom róla, és megkeresem a gazdáját.
- Vigyázzon magára! - mondta a múzeumból kiengedve. - Ne féljen, holnap már könnyebben megy minden.
- Köszönöm, viszlát!
Morcossal idegesen kémleltük a közeli parkot, ő az orrával én a szememmel. Fél óra bóklászás után örömmel ismertem rá a szülővárosomra, legalább is nagyvonalakban. Mintha a régi vázra új bőrt húztak volna. Ugyanaz minden, mégis más.
- Ezek szerint, nem kerültünk olyan messze - mondtam Morcosnak. - Persze a múzeumot nem értem. Meg persze azt sem, hogy kerültünk oda. Ötlet?
Morcos leült, és a farkát kezdte csóválni.
- Szóval nincs - fordítottam le a mondandóját.
A mozi a helyén volt, de a plakátokon egy olyan film sem szerepelt, amit ismertem volna. A címeknél jobban a dátum lepett meg.
- Kétezer-tizenkettő március tizenhat - olvastam le az egyik vetítési dátumot.
Egy ideig azon tűnődtem, hogy vajon miért hirdetnek ki egy filmvetítést több mint húsz évvel későbbre. Aztán úgy érintett a másik lehetőség, mintha leforráztak volna: 2012-ben járok.
Egy vegyesbolthoz rohantam, ahol a március tizenötödike miatti ünnepi nyitva tartást írták ki.
- Kétezer-tizenkettő - suttogtam.
Így megértettem, hogy változott meg minden körülöttem. Beleszédültem az igazságba, a valóságba, az időzavarba.
- Morcos, mit kapcsolgattál abban a tankban? - kérdeztem a bokrokat szimatoló kutyámtól.
Igyekeztem túltenni magam az újabb adag meghökkentő felismerésen, ami annyiból állt, hogy háttérbe szorítottam a körülményeket. Próbáltam a korábbi elhatározásomhoz tartani magam: irány haza!
Egy óra séta után elértem a házamhoz. Az utcatábla mind jellegében, mind tartalmában megváltozott: a jó öreg Marx utca már Kossuth nevét viselte. Morcossal szaladtunk az otthonunkhoz, ott lihegve próbáltuk felmérni a helyet, ahol még világított a kinti lámpa. A ház színe maradt a régi, csak fakóbb árnyalatot vett fel. A sövénykerítés megnőtt, de mintha megritkult volna. A kerítés is ki lett cserélve. Az utcaajtó tárva-nyitva állt, így óvatosan megközelítettem a teraszt, ahol egy idős férfi ült és zokogott.
- Elnézést! - szóltam oda, de ő továbbra is a tenyerébe temette az arcát, és szipogott. - Mi a baj, uram?
Felnézett, megtörölte a szemeit, majd vett egy mély levegőt. A félhomály, a ráncai és a beesett szemei sem tudták eltitkolni, hogy az a végtelenül szomorú férfi, én voltam. Nem ért annyira váratlanul a találkozás, hiszen számítottam én arra, amikor hazaindultam, viszont a zokogása és a keserűsége megrémített.
- Szabad lesz? - kérdeztem a lépcsőre mutatva. Megrázta a vállát. Leültem mellé. Morcos is csatlakozott hozzánk. Előbb az én kezemet nyalta meg, majd az idősebb énemét, aki ettől kissé felvidult.
- Nekem is volt egy ilyen kutyám - mondta végigsimítva Morcos sörényét.
Belefájdult a szívem, amiért múlt időben beszélt róla.
- Mit keres maga itt? - kérdezte.
- Csak a kutyámat sétáltatom - válaszoltam.
Az idősebb Tivadar nem ismert fel, bár igazából nem is nézett rám, nagyon el volt merülve a keserűségében.
- Szabad tudnom, miért bánkódik ennyire? - kérdeztem felkészítve magam a rossz hírre.
- Utoljára ülök ezen a teraszon - felelte a lábára meredve. Hátranéztem, és feltűnt, hogy egy néhány megrakott doboz állt ott. - Elvette a bank. Tudja: svájci frank alapú hitel. A mi saját pestisünk.
- Micsoda? - kérdeztem ledöbbenve. Nagyon szerettem azt a házat, és soha nem gondoltam volna, hogy valaha el kell onnan költöznöm.
- Kellett nekem átmenni másik hitelrendszerbe! - mondta az orrnyergét nyomkodva. - A baj csőstül jön, tudja. Megszűnt a munkahelyem, és ötvenévesen kinek kellek? Érteni kell a számítógéphez, meg a nyelvekhez. Az persze nem számít, hogy több évtizedes tapasztalattal rendelkezek. Átképezném én magam, nem vagyok én olyan ostoba, de ahhoz meg pénz kell, ahhoz pedig megint csak munka. Az ördögi kör.
- Ne aggódjon! - mondtam mintegy vigaszként. - Munka mindig akad.
Keservesen felkacagott.
- Honnan jött maga? Már az se tud dolgozni, aki akar. - Az ég felé fordította a fejét, majd folytatta. - Ha a munka és a költözés nem lenne elég, akkor ott van még a feleségem. - Elcsuklott a hangja, és remegni kezdtek az ajkai. Előrébb hajoltam, úgy vártam a folytatást, hiszen akkor még semmiféle feleség, de még barátnő sem volt a közelben.
- Mi van a feleségével? - kérdeztem türelmetlenül.
- Nagyon beteg, és kezelni kell - válaszolva összegyűjtve a megmaradt erejét. - Most is kórházban fekszik. Sajnos nem sokáig tud így dolgozni, és akkor csak én maradok. Se ház, se fizetés. Mik az esélyeink így? Ha szerencsém van, akkor az orvosnak adott boríték vastagsága nem lesz arányos a kezelés alaposságával.
- Istenem! - mondtam felsóhajtva.
- A fiam pedig alig egy hónapja adta be a jelentkezését egyetemre. Több mint egymillió forintba kerülne kitaníttatni, aztán lehet munkahely se lesz már itt.
- Nem tudna valakitől segítséget kérni? - kérdeztem megoldást keresve.
- Mindenki a saját bajával van el.
Hosszan hallgattunk. Én a töménytelen mennyiségű információt próbáltam megemészteni, míg az idősebb énem faarccal simogatta Morcost. Feleség és gyerek. Munkanélküliség, költözés, betegség. Ez még jelen időben is sokkoló, nem hogy egy lehetséges jövő borús képeként.
- Mit csinálna másképp, ha visszamehetne az időben? - kérdeztem.
- Tudja, azt hittem, mindent jól csinálok - mondta hunyorogva. - A hitellel nem vacakolnék, és talán még hamarabb munkát váltanék.
- És a spórolás?
- Spóroltam én eleget. Ennél többet aligha tudtam volna félretenni.
Újabb csend ült közénk, amit ő tört meg egy fanyar mosollyal.
- Mi az? - kérdeztem.
- Holnap március tizenötödike. Innen is lehet hallani a parkban megrendezett ünnepséget, aminek a végén mindig elhangzik a Szózat.
- Igen?
- Ami ugye úgy zárul, hogy „Itt élned, halnod kell”, és... - Elhallgatott, majd suttogva hozzátette: - Fjodor mennyit viccelődött ezen az egy soron. - Hirtelen észrevette, hogy nem is igazán hozzám beszél, ezért legyintett. - A lényeg, hogy itt kell meghalnunk, ha már élni nem is tudunk rendesen. Esetleg túlélni. A fenébe!
- Sajnálom - mondtam.
- Azt kérdezte, hogy mit csinálnék másképp? Talán elköltöznék külföldre. Vagy mégsem. Elvégre szerettem itt élni, de már olyan lett itt minden, mint egy partraszállás. Tudja, amikor fedezéket keres a katona a golyózápor elől, és csak a tankcsapdákhoz húzódhat be. Egyik tankcsapdától a másikig kúszik, de azok egyre csak kisebbek, így jobban össze kell húznia magát a szerencsétlennek.
Őszinte fájdalom és egyfajta megfáradtság ült ki az arcára, ami engem is kezdett áthatni. Jobbnak láttam azon törni a fejem, hogyan juthatnék haza, mármint a saját időmbe. A tankcsapda említésétől - és egyéb ötlet híján -, úgy gondoltam, hogy a tankkal jöttem, így hát azzal is mehetnék el innét.
Szűkszavúan elköszöntem tőle. Ő még egyszer megsimogatta Morcost, majd unottan intett nekem. Ahogy kiléptem a kapun, hallottam, ahogy halkan azt mondogatja, hogy „egyik tankcsapda a másik után”.
Az egész harmadik évezredtől hányingert kaptam, és csak később merültek fel bennem olyan kérdések, hogy vajon a világon máshol is ilyen reménytelenné vált a helyzet, vagy csak itthon? Lehet, hogy szerencsésebb lett volna a jövő reménytelibb oldalát kutatnom, mielőtt mindenáron vissza akartam volna térni, de nem tudtam. Kétezer-tizenkettő Magyarországát egy riasztó horror-utópiaként éltem meg, és minél előbb magam mögött akartam hagyni (vagy helyesebb talán, hogy magam előtt).
A múzeumhoz remegő térdekkel érkeztem, és szinte hisztérikusan kezdtem dörömbölni a bejáratnál. A biztonsági őr rémülten nyitotta ki az ajtót.
- Mi történt magával, fiam? - kérdezte aggódva. - Remeg, mint a kocsonya.
- Haza akarok menni - mondtam, majd felszakadt a fájdalom. Sírtam, akár egy tehetetlen gyermek az igazságtalan felnőttek világában. Elsirattam a jövőmet, a soha nem látott fiam sorsát, és a meg nem ismert beteg feleségem szenvedését.
- Miért nem megy akkor haza?
Hirtelen észrevettem magam, és megpróbáltam elfojtani a keserűséget.
- Elnézést, uram - mondtam. - Nagyon nehéz estém volt, és szeretnék hazamenni, de a kulcsom biztosan kiesett a tankban.
- Jaj, hát ezért kár keseregni! - mondta az őr, és kedvesen betessékelt a múzeumba. Úgy éreztem magam, mint egy ötéves, aki elveszett a városban, és nem találja az anyukáját. - Jöjjön csak, megkeressük.
Morcos előrerohant, és beszaladt a tankba, én megköszöntem az őrnek a segítséget, majd én is bemásztam. Magamra csuktam a csapóajtót, és bíztam abban, hogy visszatérek a játszótérre.
Egy végtelenül hosszú percig ültünk a sötétben, amikor végre sikerült elszánnom magam arra, hogy kiszálljak.
- Rendben, Morcos, ideje hazamennünk!
Behunytam a szemem, és csak akkor nyitottam ki, amikor már kidugtam a tankból a fejem. Először a holdat pillantottam meg, ami jó hírnek bizonyult, hiszen nem takarta el semmiféle kupola.
- A játszótér! - kiáltottam fel örömömben, majd kisegítettem Morcost.
Soha nem beszéltem senkinek arról az estéről, még Fjodornak sem, pedig vele minden titkomat megosztottam, még ha nem is értett mindent, hiszen a magyar tudása hiányos volt. Viszont azt tisztán megértette, amikor egy újabb pókerjátszmát elveszítettem, és megkérdetem tőle:
- Nem maradnátok inkább?