A fiatalok egyre jobban hozzászoknak a város hangulatához. Az édességboltban a finom cukorkákat olyan papírba csomagolják, amilyenbe idehaza a nyers húst sem teszik. Érdekességeket is látnak: a Nyevszkij sugárúton éhségsztrájkolók vannak. Kitiltották őket a sugárútról, nem állíthatják ki festményeiket, rajzaikat a művészek.

Jelige: Párduc

Leningrád 1988

1.

Az Országos Pedagógiai Intézet udvarán sok-sok harmadikos gimnazista gyülekezik. Leningrádba repülnek a gyerekek, akik ott állnak a felnőttkor küszöbén. Nem tudják, a legtöbben nem is sejtik, hogy ennek a nagy országnak, ennek a hatalmas birodalomnak meg vannak számlálva a napjai. Nem tudják azt sem, mekkora törvénytelenségek történtek a múltban. Aki több pénzt hoz magával, mint a levélben írt maximális kétszáz rubel, attól elveszik, hiszen egy tisztes leningrádi takarítónő havi hetvenöt rubelből él meg.
A repülőút nagy élvezet, van, aki bort rendel. A Plehanov utcai kollégiumban a 94-es szobába öt pesti fiú kerül, Sándor, Zoltán, Endre, Tibi és Csaba, akik mind értelmiségi pályára készülnek, okosak, tájékozottak a világ dolgaiban. Belátják, hogy ami március 15-én történt, egyértelműen azt mutatja, nem számíthatnak rendszerváltásra. A szoba kopottas, szegényes. Nagy élmény a Palota téren megnézni a Sándor oszlopot, de meglepő, hogy egy csövesnek kinéző figura az oszlop tövébe köp. Egy hónapig tanulnak a Hercen főiskolán, s közben a várost és annak csodaszép elővárosait látogatják. A héven elámulnak, mennyire jámbor mód tűrik az oroszok a fülledt meleget. Esténként egy nagy csoportban játszanak a gyerekek társasjátékokat, mint például az egyenesből keresztbe. Egymást erősítik. Összeadódik a sok fiatal belső ereje, energiája, egymás mozdulataival, tekintetével az összetartozás érzését erősítik. Sok bennük az életerő. Most itt vannak egy idegen, de hatalmas városban. Közel ülnek egymáshoz, az élményeket együtt szeretnék megélni. Az egyik lány felettébb szemrevaló. Az órákon az orosztudásukat csiszolják és országismeretet tanulnak. De a balti államokról nem azt mondják nekik, mint amit az utcán hallanak. Mert megismerkednek oroszokkal, akik panaszkodnak. Megértik őket fiataljaink. Lehet tervezni az egészen küszöbön álló pályaválasztást, lehet gondolkozni a családalapításról, de amikor az ország vezetői sem tudják, hogy az út, amelyen haladnak, zsákutca-e, akkor ezek a kérdések is kicsit bizonytalanná válnak.
Tibi és Csaba nincsenek otthon. A délután nagy volt a hőség, megszomjaztak, és ittak az utcán árusított szódavízből. Ezen jól elszórakoztak. A szóda csupán egy kopejka, hosszú sor áll az automata mögött. Az egy kopekért nem jár műanyagpohár, ugyanazt az üvegpoharat veszi a kezébe mindenki, s mohón issza belőle a vizet. A poharat aztán vissza kell tenni, fejjel lefelé, és egy erős vízsugár jó alaposan kimossa. Mindketten keresik az élményeket, pozitív világképpel néznek a dolgok elébe. Tibi azt mondja, ha kórházba kerülne, akkor legalább látná, milyenek a kórházi körülmények erre. Csaba pedig azon szokott gondolkozni, az őt egyedül nevelő édesanyja vajon hogyan tudna a hazaihoz hasonló tisztes megélhetést biztosítani a szovjet körülmények között. Este nyolc körül érkeznek haza, Sándor éppen egy édesapjától hallott orvosi rémtörténetet mesél: – Majdnem háború lett belőle, mert ez egy befolyásos arab sejk volt. Egyszerű koponyaműtét lett volna, de a beadott injekciótól lebénult, rossz helyre adták. De ez még nem lett volna baj, ha nem adtak volna neki rögtön… Lendületesen magyaráz, mint aki még nem veszítette el egyetlen rokonát sem. Idén van ezer éve, hogy Vlagyimir, a Kijevi Rusz fejedelme felvette a kereszténységet, s ezzel Oroszország is keresztény ország lett, de ezt nem tudják, a Szovjetunióban nem emlékeznek meg róla hivatalosan.
Csaba már az első este felfigyelt Laurára. Aztán elment vele és Erikával sétálni, s látta, hogyan szelídíti meg a lány a felé rohanó vicsorgó ebet. Jól érzi magát vele, egy húron pendülnek. Fiatalok mind, erősek. Erősek fizikailag is, és erősek lelkileg is, nem mételyezte meg még lelküket a sok csalódás, nem cinikusak, bátran néznek szembe a Leningrádban őket fogadó kisebb-nagyobb kihívásokkal, mondjuk, amikor a hasmenésjárvány miatt székletmintát vesznek tőlük.
A fiú és a lány kenyérdarabokkal eteti a kacsákat Puskinban a tó partján. Kimondottan érdeklődnek egymás iránt, csüngenek egymás szaván. Tisztelik egymást. Laurának szép, nagy meleg barna szeme van, Csabának pedig metsző kékeszöld. A fiú élénken mesél az Ermitázsban látott szárnyasképről, Paul Potter „A Vadász büntetése” című képről, ahol a vadak felakasztják a vadászt a fára.
Amikor a diszkóból a társaság hazafelé tart, Csaba megfogja Laura kezét. A fiúnak erős keze van, járt gyúrni, kedves, de határozott, a lány örül neki, hogy ennyire tetszik neki. Endrének ugyanakkor nagyon hiányzik a barátnője, nagy a szerelem. Egy másik lány azt veszi észre, hogy valaki leköpte a pulóverét.
A fiatalok egyre jobban hozzászoknak a város hangulatához. Az édességboltban a finom cukorkákat olyan papírba csomagolják, amilyenbe idehaza a nyers húst sem teszik. Érdekességeket is látnak: a Nyevszkij sugárúton éhségsztrájkolók vannak. Kitiltották őket a sugárútról, nem állíthatják ki festményeiket, rajzaikat a művészek. Törökülésben ülnek, lehajtott fejjel, némelyek előtt ásványvizes palack. Amikor Csaba megkérdezi az egyiktől, hány napja nem eszik, az ember széttárja tenyere ujjait, és így mutatja fel a kezét. 
A jövő hét elején balettre mennek a gyerekek a híres Október Terembe. Modern darab lesz, a Pink Floyd zenéjére táncolnak majd.
A szerelmespár sok időt tölt a főiskola kertjében, ahova évekkel később mindenféle grafitit fognak festeni. Laura sok szép virágot kap Csabától. Aztán váratlanul rosszul lesznek. Talán nem az a baj, ami miatt olyan alaposan átvizsgálták őket, hanem valami hirtelen jött betegség. Másnap feltétlenül orvoshoz kell fordulniuk, és így szó sem lehet, hogy ma este eljöjjenek az Október Terembe, pedig Csaba nagyon kérleli a tanárnőt, hogy engedje el.

2.

Szép lassan, de magabiztos léptekkel odamegy a portáshoz: Gyevjanószto csetüre – mondja ugyanolyan határozottan, mint máskor. A széles vállú egy mozdulattal kiemeli a kulcsot a rekeszéből és átnyújtja. Semmi korábbihoz nem fogható öröm kezd eluralkodni a szívében. A lányt, aki egy emelettel feljebb várja, csak három hete ismeri, de a tenyerén hordozná, s tudja, ő rá merné bízni a jövőjét. Hangosan kalapál a szíve. Kettesével, hármasával veszi a lépcsőket. Még egy, még egy, egyre feljebb, a torkában csak katt… katt… katt… és ott látja Laura hosszú haját, szemérmesen mosolygó szemeit, csodálatos ajkát. A lány szeme ezt mondja: „büszke vagyok rád, szeretni foglak, nagyon örülök, hogy itt vagy.”
A csilláron jéghokizó kiscicák ugyanúgy mosolyognak, mint aznap reggel még. A következő, amire emlékszik, hogy vadul csókolóznak, majszolgatja a lány nyelvét, ajkát, közben a hátát simogatja, feltűri a pólóját, odaszorítja magához, hallja, ahogy zakatol a szíve. A szemébe nézve oly hatalmas vonzalmat érez, a szolid lány olyan energiákat lövell ki felé, hogy melegség ömlik végig a testén. Finoman elkezdi kigombolni a lány blúzát elől… A Nyevszkijen valami cirkusztársaság vonul el, hirdetik a jövő szombati fellépést. Csaba finom csókokkal árasztja el a lány nagyon formás, se nem túl kicsi, se nem nagy melleit. A dereka valamivel szélesebb annál, hogy manöken-alkatúnak nevezhetnénk. Visszacsókolja a fiút, szolidan, finoman, kedvesen, olyan gyengéden, amilyennek a fiú el akarja őt képzelni. Egy pillanatra megáll az ereiben az ütő: pár lépést hátrál az ócska parkettán, és ráfordítja a kulcsot a zárban. Úgy érzi, most csak egymáséi. Rendkívüli embernek tartja a lányt! Közben egyre jobban égeti a kíváncsisággal ötvözött vágy, amit persze a lány bátorító tekintete, az a megmagyarázhatatlan kisugárzás gerjeszt, de ezzel együtt jelen van a mély harmónia, összetartozás érzése is… Nagyon jó, nemes érzés, együtt nagyon jó… A pólóját egy mozdulattal ledobja a szék karfájára. Gyermekien finom kezét Laura bugyijába tolja.
A lány nyála enyhén sós. Gyönyörű látvány, ahogy meztelen combjaival, rózsaszínes-barnás bugyiban ott áll az ágy mellett. Hősünk leülteti az ágyra. Átöleli a vállát, cirógatja a meztelen melleit. „Te vagy a legjobb nő a világon”- súgja. „Vajon hogy fogja elmesélni a haverjainak?”– fut át a lány agyán. „Hogy fogja elmesélni otthon?”- gondol bele a fiú. Leveszi az alsónadrágját, megérinti a lány popsiját, lesegíti a bugyit róla. Kíváncsisággal teli szenvedéllyel végignézik egymás meztelen testét, nem szégyellik kicsit se magukat egymás előtt. Mindketten néhány hónap múlva lesznek tizennyolc évesek. Újból elkezdi csókolgatni a lány izmos testét, vállát, hasát, mellét, combját. A lány gyengéden simogatja a hasát, fenekét, combját. Kérdően Laurára néz. A szeméből látja, nem fél... Ők ketten hamarosan egy test, együtt élvező, egymást szerető, egymástól elválni, elszakadni nem tudó pár.
A fiúnak ez az első alkalom. A lány minden mozdulatával neki szeretne kedveskedni, minden mozdulatában ott van, hogy most megmutatja, mennyire szereti. Csaba most válik férfivé. A lány élvezi, gyengéden, halkan nyögdécsel, néha beleharap a férfi izmos felső karjába, vállába, akinek ez további élvezetet jelent, további örömök felé sarkallja őt. Alig tudnak egymással betelni, és együtt jutnak el a beteljesülésig, a lelki szerelemmel párosuló testi boldogság csúcspontjára a kollégiumi ágyban.

3.

Húsz év telt el azóta. Az ellenzék mostanában előrehozott választásokat követel. Egyrészt nem bírják a sok-sok hazugságot, másrészt éhesek a hatalomra. A sok sebből vérző egészségügy helyzete olyan, mint az állatorvosi ló. Közben szépen lassan épül a négyes metró is.
Egy főiskolán vagyok oktató. Mostanában gyakran gondolok vissza a húsz évvel ezelőtt történtekre. Van, ami teljesen elevenen él bennem, mintha tegnap lett volna, van, amire csak az egykori, szorgalmasan vezetett napló elolvasása után emlékezem vissza, és van, bár nem olyan sok, de van, ami a naplóm forgatása után is teljesen idegen, hogy ez lettem volna én?
De ami az előző oldalon áll, abból semmi sem így történt, ez az igazság. Talán csak a jéghokizó kiscicák, mert azok tényleg ott voltak a csilláron, amit reggel, felébredés után megcsodálhattunk. Laura valóban nagyon tetszett nekem, és sokszor felejtettem rajta a tekintetemet, de ezen kívül semmi nem történt ott Leningrádban.
Nyelvvizsgázni mentünk októberben. Azt hiszem, ott volt Zoltán is, de Laura és Erika barátnője biztosan. A Felszabadulás téren találkoztunk, és onnan mentünk a jogi karra az írásbelit megírni. Reménykedtem benne, hogy Laura mellé ülhetek, de a teremfelügyelő karjával szigorúan a másik oldalra mutatott, úgy osztották szét az embereket, hogy a közvetlenül egymás után jövők a terem ellentétes oldalára kerültek. Itt mindössze annyi adatott meg nekünk, hogy cinkosan egymásra nézegettünk a lánnyal, én legalábbis úgy gondoltam, akár még szemezésnek is lehetne ezt venni.
Majd’ egy évvel később szedtem össze a bátorságomat, hogy felhívjam őt. A következő telefonhívásra jó pár hónapot várt, akkor egy buliba hívtam, de nem volt jó neki az időpont. Utána eldöntöttem, inkább levélben írok neki. Ő válaszolgatott nekem. Pár telefonhívás, a lényeg, amit levonhattam, hogy nincs nála esélyem, másba szerelmes. Eldöntöttem, hogy többet nem keresem őt. Mégsem tudtam megállni, hogy ne küldjek valamit a huszadik születésnapjára. Küldtem egy csokor vörös rózsát, pontosan húsz szálat.
Utána kitette Laura a kérdést nekem egy üzenő falra az egyetemen, hogy vajon én küldtem-e a rózsát. Nagyon örült a virágnak, és a találkozóban is benne volt, de leszögezte, arról szó sem lehet, hogy együtt járjunk. Én örültem neki, hogy láthatom őt, és butuska fejemmel ezt el is mondtam neki. A találkozón nagyon cukkolt engem, amiből balhé lett…

4.

A csoport több vicces jelenetet gondolt ki a búcsúfogadásra. Felelevenítik a kellemes és kevésbé kellemes élményeket. Amikor beszélni kell, oroszul beszélnek. Megcáfolják azt a nem sokkal későbbi véleményét az oktatási miniszternek, hogy az orosztanítás teljesen eredménytelen, ők ugyanis kiválóan beszélik a nyelvet. Vidáman eljátsszák, amit a héven láttak. Egy néma, pantomim-jellegű jelenetben háttal állnak többen a nézőközönségnek, és egymás után hirtelen lehajolnak a földig.
Egy hónap alatt sok minden történt, sok mindenen átestek a fiatalok, különösen Laura és Csaba. Nem mesélték senkinek, de a szobatársak úgyis tudták, hogy nagyjából mi történt, amikor nem tudtak ott lenni az Október teremben. Ezek teljesen szokványos dolgok, Sándor például egy vasúti fülkében vesztette el a szüzességét nemrég. Zoltán egy jót viccelődik velük az utcán, amikor főtt virslit esznek, nehogy megbetegedjenek ettől. Csaba átöleli Laurát, olyan gyengéden, ahogy még eddig sosem. A tanárok nagyon óvták a gyerekeket attól, hogy az utcán ennivalót vegyenek, az ivóvíz után ez a második legbizonytalanabb dolog. Az utolsó napokat éljük. Az órák is annak szellemében telnek, hogy hamarosan már vége.
Az őszi időjárás kicsit jobban illik a melankolikus lelkialkatú északi orosz néphez. A hely pedig, ahol a magyar fiatalok beszélgetnek a tanárokkal, egy teaház, ahol eredeti orosz szamovárból lehet csak teát inni. Sok finom orosz süteményt megkóstolnak, orosz palacsintákat, töltelékekkel töltött pirogokat esznek. Laura megkóstolja az almásat és a citromosat. Többen úgy látják, hogy az oroszokban van egy adag kisebbrendűségi érzés, de egyszersmind büszkeség is.
Laura és Csaba sok időt töltenek együtt. A legutóbbi levelében már írta anyukájának, hogy megismerkedett itt egy fiúval. Az anyja büszke rá, mindig tudta, jó érzéke lesz a lányának a férfiakhoz. Bátran és nyíltan beszélnek a közös jövőjükről, az őszről, a téli síelésről. Már októberben elmennek oroszból nyelvvizsgázni. OKTV-re csak Csaba szeretne menni olyan nagyon, felvételi nélkül akar bekerülni az orosz szakra. Még odahaza szeretnének strandolni egyet, tudják az anyukák leveleiből, hogy Magyarországon még igazi nyár van.
Visznek haza különféle könyveket, lemezeket, Viszockijt, sok édességet. Nem könnyű összepakolni. Az utolsó percig gondoskodnak róluk. Tenyerükön hordozzák őket, kiviszik busszal a társaságot a reptérre. Ezek a fiatalok most jó kezekben vannak. Nem kényszerülnek rá a felnőtt életmódra, mint sokan szüleik, még inkább nagyszüleik idejében, hanem felkínálják nekik, hogy élvezhessék a csupán félig-meddig felnőtt életet.
5.

Szép volt, jó volt, régen volt! Minden nagyon jó volt! Minden, ami történt. Még szebb lett volna, ha Laurával mindez tényleg így történik! Ha két fiatal ennyire fiatalon egymásra talál, később esetleg össze is házasodnak, és boldogan élnek együtt mindörökre!
Jó lett volna magamat és őt is tényleg olyan rendkívülinek látni s tudni. Azon a bizonyos találkozónkon nem akartam őt hazaengedni, sőt, megpróbáltam erőszakkal megcsókolni…
Szeretek küzdeni a céljaimért, de jó lenne, ha ketten, legalább ketten küzdenénk értük! Alig hiszem, hogy ilyen gyorsan repül az idő, már húsz éve annak, hogy először voltam külföldön, Leningrádban, amit azóta már Szentpétervárnak hívnak! Nem gondoltam volna, hogy húsz év után még mindig egyedül leszek. De ha már így alakult, gondoltam, most megírom, hogy milyen jó volt, és ha nem is vált még valóra, hogy egy ilyen nagyszerű barátnőm legyen, legalább leírom, amiről fantáziáltam, álmodoztam!