Aki csak bent volt a bisztróban kirohant az utcára. Ági, Panna volt osztálytársát, Lórit vette észre a tömegben. Odaszaladt hozzá, hogy megtudja, mi a helyzet. Lóri azt mondta a város keleti részén, a varroda felől jönnek. Ágival megfordult a világ. Pannának ma van az első napja a varrodában.

Jelige: Agnes

AGNES BAR

Ági már alig várta, hogy hazaérjen. Azt hitte már soha nem mennek el a nagyfejesek. Mindig neki kellett ottmaradni az ilyenekkel. Bezzeg a főnöknő sietett haza a családjához, az egy szem gyermekéhez. Mintha neki nem lenne családja. Már hogyne lenne. Négy, gyönyörű gyermeke. Panna, Lilla, Balázs és Nóri. A legszebbek, és legdrágábbak a földön. Olyan ritkán van velük, de hát értük dolgozik. Mióta az apjuk elment, csak húzza az igát. Nem mert ellentmondani a főnöknőnek. Pedig ezek a nagyfejesek milyen szemetek néha. Ma különösen sokat ittak. Valami nagy változásról beszéltek. Közben nagyokat köptek, szidtak valakit keményen. De nem volt mit csinálnia, ő csak tűrt, és rendületlenül kiszolgálta őket. A lábát már nem is érezte, de szinte súlytalanul repült haza, mert a szatyrában ott volt a két kiló narancs. A mai nap jutalma. Hogy fognak örülni a gyerekek. Ági boldog volt, hogy meg tudta adni ezt a gyermekeinek. Más gyermek még álmában sem ehet narancsot, nem is tudja milyen. Bezzeg az ő gyermekei igen. A főnöknő jövő hétre még a banánt is beígérte. Az lesz ám a meglepetés. Szerencsésnek érezte magát. Jó munkahelye volt, jó fizetése. Háza is volt, ami örökség, de kifizette már a testvéreit, nem volt tartozása. Egy fájdalma volt, a férje, László. Nem azon bánkódott, hogy elment. Hogy neki nincs támasza, hanem, hogy a gyermekeknek nincs apjuk, akire felnézhetnek, aki támogatná őket. Rossz így nekik. Megpróbálta kitölteni számukra ezt az űrt, de bizonytalan volt abban, mennyire sikeresen. A Lászlóval való kapcsolatot már nem volt értelme folytatni. Pedig hányszor újra próbálták, a gyerekek kedvéért. Valami véglegesen megszűnt közöttük. A pozitív érzelmeket felváltotta a gyűlölködés, a féltékenykedés, a vitatkozás s végül az alkohol, melybe mindketten menekültek. Jó ez így. Jó hogy már nincs. Azóta már a Lajossal való kapcsolatán is túl van. Ő sem bizonyult elég jónak, vagy Ági és családja nem volt jó Lajosnak. Csak kihasználta a szemétláda, aztán visszament a feleségéhez. De ez már a múlté. Most jól van, nem kell neki férfi. Csak játszik velük, flörtöl. Éppen befordult volna a kapun, amikor a kotnyeles szomszéd asszony szólt utána. 
- Ágikám drága, várjon már, mit szól a fejleményekhez?
- Ne tessék haragudni Éva néni, sietek. Fáradt vagyok, várnak a gyerekek. Holnap majd beszélünk.
- De Ágikán, hogy hogy nem érted? Vége. Nem örülsz?
- Tessék? Miféle? Tudja, engem nem érdekel a politika. Bánom is én minek van vége. Mindjárt itt a karácsony, és én még bejglit sem sütöttem. Látja, minden nap ilyen sokat dolgozom. Hullafáradt vagyok, és még vacsorát kell adnom a gyerekeknek. Reggel hétre meg munkába kell mennem. Pá, Éva néni. Szép estét maguknak – és befordult a kapun, amit azon nyomban be is zárt.
Panna lánya izgatottan várta, és a tévében látottakról mesélt. Lilla, Balázzsal és Nórival játszadozott. Ő volt a pótmama. Mindig ügyesen rendezte a kicsiket. Tanította, mosdatta őket. Nagyon hálás volt, amiért ilyen jó gyermek.
- Már semmit sem mutatnak a tévében anyu – mondta Panna – csak a tüntetéseket, meg valami rádiósokat, akik azt hangoztatják, hogy eljött az idő a változásra. Milyen változásra anyu?
- Nem tudom szíven. Izgulsz a holnapi nap miatt?
- Igen anyu. Mi lesz, ha nem tudom megcsinálni, amit kérnek?
Jóízűen vacsoráztak, és Balázs örült a téli vakációnak, mert egész nap játszhat az udvaron a szomszéd fiúkkal, és nem kell tanulni. Mikor bementek a szobába Ági az ágyra öntötte a két kiló narancsot. A gyerekek üdvrivalgásba kezdtek, és összecsókolták az anyjukat. Ági boldogan és elégedetten hajtotta álomra fejét.
Nem értette mi ez a nagy forgalom a városban. Mint egy méhkas, úgy jöttek, mentek az emberek és az autók. Neki kellett nyitnia, és pillanatok alatt megtelt a bisztró, ami furcsa volt ilyen korán reggel. De nem telt el öt perc, és megjelent a főnöknő, pedig ma be sem kellett volna jönnie. A telefon tízpercenként csörgött, és mindig a főnöknőt kérték, aki suttogva beszélt a telefonba, és Ági egy szót sem értett. Olyan tíz óra körül berohant egy férfi és azt ordította lélekszakadva.
- Jönnek az orosz tankok! Gyertek, csináljunk barikádokat. Akinek autója van, jöjjön, most azonnal.
- De hát honnan jönnek, és miért? – kérdezte Ági értetlenkedve. – Mi történik?
Az utcáról hangos kiabálás szűrődött be, és Ági odaszaladt az ablakhoz, hogy megnézze. Embertömeg vonult végig az útesten. Fiatal, öreg, nő, férfi, gyermekek. Kezükben a zászlót rázták, melynek közepén lyuk tátongott. Kivágták. Kiabáltak, mindenfélét, de egy szó az összes közül kihallatszott. „Forradalom!!!”
Ági nem hitt a szemének és a fülének. Hogy, hogy forradalom? És az oroszok mit akarnak? Milyen tankokkal jönnek? Mi lesz itt? Háború?
Aki csak bent volt a bisztróban kirohant az utcára. Ági, Panna volt osztálytársát, Lórit vette észre a tömegben. Odaszaladt hozzá, hogy megtudja, mi a helyzet. Lóri azt mondta a város keleti részén, a varroda felől jönnek. Ágival megfordult a világ. Pannának ma van az első napja a varrodában. Azt hitte, rögtön elájul az ijedségtől. Ekkor látta meg a szomszéd Pistát, aki kamion sofőr volt. Szinte az autó elé vetette magát, de Pista időben fékezett.
- Pista! Könyörgöm, hozza haza a gyermekem! A varrodában van. Ma van az első napja.
- Én is megyek az autómmal – mondta Pista - barikádot álltunk a tankok elé. Megnézem Pannát, ne féljen Ági, ha én nem is tudom, de valakivel hazaküldöm.
- Köszönöm! Nem maradok adósa! – kiáltotta Ági, és leugrott a kamionról, majdnem kitörte a bokáját.
A főnöknő azt mondta, hogy tekintettel a körülményekre, bezárnak, és mindenki menjen haza. Futva tette meg hazáig az utat, és szerencsére fél óra múlva Panna is hazaért. Áginak egy örökkévalóságnak tűnt, de azt hitte öt mázsás kő esik le a szívéről, mikor meglátta Panna fejét felbukkanni a kapuban.
A szomszédok mind átcsődültek az udvarukba, és azon tanakodtak mit csináljanak. Levigyék-e a bútorokat és az értéktárgyakat a pincébe.
- Hogyan tudod ilyen nyugodtan a diót törni, Ági? Nem félsz? – kérdezte Éva néni.
- Ugyan mitől féljek?- kérdezte Ági, aki már biztonságban érezte magát, hiszen a gyerekei itthon voltak. Már késő délután volt, és nem történt semmi. – Két nap múlva Karácsony. A gyermekeim ne egyenek bejglit, mert valami hülyék ijesztgetnek minket?
A szomszédok csak leintették, és elbúcsúztak.
---
– Figyeljen asszonyom. Ez egy új világ. Legyen bátrabb, meglátja nem bánja meg. Én segítek magának – mondta Kovács Barna, a banki tisztviselő. Ági hinni akart, de nagyon félt is ugyanakkor. Kovács urat még a bisztróban ismerte meg, olyan hét évvel ezelőtt. Mindig rendes volt, sohasem viselkedett kirívóan. Most is nagyon készséges volt, és biztosította Ágit a bizalmáról.
Izgatottan ment az utcán. A saját üzlet gondolata nagyon felvillanyozta. Kicsit félt is tőle. Főleg a pénzügyi oldalától. Igaz, a munkában sokszor csinálta meg a főnöknő helyett a papírmunkát. De azért saját üzletet vezetni más. Nagyobb a felelősség. Meg ott van a könyvelés is, amihez egyáltalán nem értett. De mit veszíthetek? Elég sokat. A házát tette fel rá. Amiért egész életében dolgozott. De nem baj, mondogatta. Ezután legalább magáért és a gyermekeiért fogja cipelni a rekeszeket. És mindenki azt mondta, segíteni fog. A bátyja és a nővérei is biztosították, hogy számíthat rájuk. Amikor hazaért Panna segélykérő pillantásaival találkozott.
- Biztos akarod anyu? – kérdezte. – Én nagyon féltelek. Az emberek rosszak, és ki fognak használni. Mert te olyan jóindulatú vagy.
- Ugyan szívem, ne aggódj. - mondta Ági. – Inkább mesélj. Milyen a varrodában?
Ekkor toppant be Endre, Ági bátyja, aki mellesleg könyvelő volt. Az állandó mosoly most is ott volt az arcán, és már szimpla megjelenésével fel tudta vidítani az embert. Ági soha nem tudta elfelejteni, milyen kegyetlen szigorúsággal kérték számon a családi vagyonból a részüket. Soha nem voltak tekintettel arra, hogy egyedülálló anyaként négy gyermeket nevel. Nekik tulajdonképpen nem volt szükségük a pénzre. Jól szituáltak voltak. Ez a dolog mindig fájó góc volt a szívében, akárhányszor találkozott bátyjával, vagy sógornőjével. De Endre volt a családja. Másra nem számíthatott.
- És a nevére már gondoltál? – kérdezte Endre. - Szerintem lehetne a neved: Agnes Bar. Az Agnes minden nyelven érthető. Nemzetközi – mondta vidáman.
- Gondolod? Nem túl primitív, hogy a saját nevem adjam? Különben nekem tetszik. Jó ötlet.
- Akkor jó. Holnap elkezdem a papírok intézését. Olyan 500-ra lesz szükségem, hogy mindent elintézzek.
- Most nem tudom odaadni, de holnap utánra ígérték a bankból a kölcsönt. Akkor odaadom.
- Rendben húgocskám. Meglátod milyen jó lesz. Igazi üzletasszony leszel – nevetett vidáman Endre.
Ági sohasem gondolta, hogy ilyen nehéz lesz. A banki kölcsön éppen hogy elég volt mindenre. A dísztárgyakat már az utolsó fizetéséből vette meg. Azt akarta, hogy szép és otthonos legyen a bár, nem olyan akármilyen lebúj. Ezért csinos vázákat vett az asztalokra, és friss virágot tett bele. A bútorzat volt a legdrágább, de a bejárati ajtó is sokba került. De megtörtént. Megnyitott az AGNES BAR. Már egy hónapja működött, és nem volt óra, hogy üres lett volna. Jól mondta Zsuzsa barátnéja, hogy a közelben nincs ehhez fogható. Már ezért is sikeres lesz. Volt főnöknője, aki megmaradt az eredeti helyén, szomorúan vett búcsút. - Ági, mindig visszavárom. Ne felejtse el – mondta.
---
- Ági, ha így megy tovább, nem lesz jó vége – mondta Endre. Én nem értem, de a könyvelés sehogy sem passzol.
Ági lelkében üresség honolt. Szomorú volt, és nem tudta mihez kezdjen. A pénz lett életének főszereplője. Mindent be kellett osztania. A gyermekek csak úgy vitték a pénzt. Pannának volt már fizetése, de nem volt szíve elkérni tőle. Olyan keveset keresett. Balázs meg egyetemre járt, havonta kérte a pénzt. Lilla otthon volt, nem volt még munkahelye. Nóri még gimnazista. Már mindent lehetett kapni, nem úgy, mint régen. Csak pénz nem volt rá. A szíve szakadt meg, ha nem tudod eleget tenni gyermekei kéréseinek. Pedig nem voltak követelőzőek. Mint minden gyermek, megkívántak ezt, azt. Tudta, hogy itt a vég. Másfél évig bírta, de már nincs tovább. Csak azt nem értette miért. A bár elég jól ment. Mindig tele volt vendéggel. Az igaz, hogy a családi bulikon sosem nézte, kifizették-e a fogyasztást. Az Endréék ezüstlakodalmán is elfogyott vagy nyolc rekesz sör, de arra már nem emlékezett, hogy ki fizette ki.
„Nincs mit tennem” mondogatta magában Ági. Ez a legjobb megoldás. Ez legalább kihúz a szarból. A volt főnöknője boldogan veregette meg a vállát, és biztosította, hogy a legjobban döntött. Még Lillának is munkát ad. Jó lesz így, bíztatta magát. Legalább a banki kölcsönt törleszti ez az összeg, és már nem fáj a feje, hogy a ház látja az üzlet kárát.
A változások óta Áginak ez volt a negyedik munkahelye. Két év leforgása alatt. Sorra csődöltek be az üzletek. Az emberek nem tudták, senki nem tanította meg őket arra, hogyan kell üzletet vezetni. De nyíltak újak. Mert bennük volt az élni akarás, a vágy és a remény, hogy többre vihetik. Egyre többen gondolták így, és ez volt Ági szerencséje. Mert munkát kapott. A fizetés viszont egyre kevesebb lett. Ági egy füzetben vezette, hogy kinek mennyivel tartozik, mert már nem tudta észben tartani. A hangulata napról napra rosszabb volt, már csak a gyermekei tudták felvidítani. Olyan büszke volt rájuk. Értük bármire képes lett volna. De egyre kilátástalanabbnak látta a helyzetüket. Csak annak örült, hogy a gyermekei olyanok voltak, hogy a jég hátán is megéltek. Nem volt más kiút, el kellett adni a házat. El volt adósodva, és a ház is egyre rosszabb állapotban volt. Nem volt rá soha pénze, hogy rendbe tegye. Ahhoz sok pénz kellett volna.