Gyerekfejben katona harcol katonával, nem az ács lövöldöz a pékre. És a katona nem támadja a tévészerelőt, a csetnik se a pénztáros lányt. De ezek naiv képletek. Nem így differenciált a jugo rendszerváltás. Horvát-szerb, szerb-bosnyák, muszlim-keresztény, ortodox-katolikus, szerb-magyar, magyar-magyar, és van még lehetőség bőven. És én ezt nem értettem.

Jelige: Hank Moody

Búvár Tuđman

          - Mirkó, te olyan ügyesen kamerázol, tiéd lesz a feladat. Nem kapkodod a kamerát, látod a lényeget, jól csinálod, na. Ebben a szűk családi mezőnyben te bizonyulsz a legalkalmasabbnak. – győzködte apa a fiát.
A lényeglátás képességét később, ha szóban nem is, de magában biztosan visszavonta. Pedig a fiú dokumentált rendesen, a horvátországi városnézésről készített felvételeivel meg is volt elégedve. Kamerát szegezett minden lényeges, érdekes dolognak. Próbált minél közelebbi képeket készíteni, hogy pontosan kivehető legyen a téma. A kamera a kezében, ő az autóban. Ez a helyzet tökéletesen alkalmatlan videó készítésére, megfelelő eszközök nélkül. Stabil helyzetben tartani a készüléket képtelenség volt, és a közeli felvételeknél a legkisebb mozgás is földrengésként manifesztálódott. Amennyire tudta, alkalmazkodott a dologhoz, és próbálta a legjobbat kihozni a lehetőségekből, és közben néha-néha elhitte, hogy tényleg azért kell neki megcsinálnia a felvételeket, mert ez így valóban elég körülményes, küzdeni kell a később élvezhető eredményért. Utóbb kiderült, azt, hogy az autóból kamerázzon senki nem várta el tőle, mivel élvezeti értéke meglehetősen csekélynek bizonyult. A feladat, az óváros séta közbeni lefilmezése lett volna, amit részben meg is tett. Azért csak részben, mert a helyet elfoglalta a kazettán, a kocsiból készített műve, amelyen Zadar külvárosa látható. Visszanézve elégedett volt. De csak ő.
     A nyárvégi, családi videózásból, a „nézzük meg, (nézzétek meg) milyen szép helyeken jártunk” programból egy, a „délszláv háború nyomait őrző, lövedékkel kilyuggatott házfalak és redőnyök”, mondjuk úgy otthoni történelem óra lett. 2005.-ben.
    Megvan. Hát ennek a hangját hallotta. Ez volt az. És most nála van. Hitelesebb nem is lehetne; saját kezűleg csinálta. Kisgyermek kora óta látni akarta, és most már bármikor megnézheti. Már nem csak hang, villanás és elképzelt agyszülemény, hanem tény. Látta a lyukakat a falban. Amennyire lehet, annyira már az övé. Ez nem olyan, mint a Waterlooi ütközet, a Leningrádi ostrom, vagy Kurszk. Ezt hallotta, ennek megfoghatta a friss maradékát. És lassan értette is.
       1992. Mirkó nagyszülei negyedik emeleti panellakásában feküdt, egy a horvát határhoz közeli kisvárosban. Nyolc, fél kilenc körül járt az idő. Óvodás korából kifolyólag számára pont az elalvás ideje. Az ágy az ablak alatt volt, az ablak pedig résnyire nyitva, hogy a nyári meleg nap után, egy kis hűvös levegő áramoljon a szobába. És akkor hallotta. Távoli, tompa dörrenések voltak. Közel sem tűntek félelmetesnek, inkább szokatlannak. Az épphogy nyitott ablakon át hallgatta a délszláv rendszerváltást. Tudta, hogy háború van a határokon túl. Tudta, hallotta, nem ijesztette meg, de izgatta. Nem értette.
   Az első gyermeki kérdései a háborúról, szinte klasszikusnak nevezhetőek, ha lehet ilyet mondani.
- Apa, kik háborúznak?
-A jugoszlávok, fiam.
- És kivel? – az apa egy pillanatra elhallgatott, érezte, hogy a válasz, ami a nyelvén motoszkál, nem lesz megfelelő, hiába igaz.
- Jugoszlávokkal- bökte ki enyhén bizonytalanul. A kisfiú az autó két első ülése között előre hajolt apjához.
- Az hogy lehetséges? – lepődött meg Mirkó.
- Hogy harcolhat egy nép saját maga ellen?
- Ez bonyolult kisfiam, ülj vissza az ülésre rendesen!
- A háborúban két ország katonái harcolnak egymással, mert valamelyik el akarja foglalni a másikat. – feszegette tovább a kérdést. Ez volt az úgymond optimális háború gyerekfejjel.
- Ne törődj ezzel kisfiam, nem a mi dolgunk, nem kell félni!
Még sok kérdése lett volna, de ezeket próbálta a saját, minimálisnak tekinthető tapasztalatai alapján megválaszolni. Ő is úgy gondolta nincs veszély, mert ez nem az ő háborújuk, és egy másik országot háborúba keverni nem olyan egyszerű ügy. Későbbi ismeretei alapján azért talált volna fogást ezeken a kijelentésein, ha cáfolatra vágyott volna. De akkor nem vágyott, később pedig már, úgy-ahogy aktualitását vesztette a kérdés.

- Polgárháború volt. – mondta Mirkó, miközben a Horvátországban készült családi videót nézték.
- Tessék fiam? – kérdezett vissza az apja.
- A Jugoszláv háború. Polgárháború volt. Gyerekként valóban nehéz lett volna megértetni velem, hogy harcolhat egy nép saját magával, maga ellen, és legfőképp miért. Nem is csodálom, hogy akkor nem emésztettem meg a dolgot. Talán a fegyveres konfliktus legvégletesebb formája. Civil lakosság, civil lakosság ellen. Gyerekfejben katona harcol katonával, nem az ács lövöldöz a pékre. És a katona nem támadja a tévészerelőt, a csetnik se a pénztáros lányt. De ezek naiv képletek. Nem így differenciált a jugo rendszerváltás. Horvát-szerb, szerb-bosnyák, muszlim-keresztény, ortodox-katolikus, szerb-magyar, magyar-magyar, és van még lehetőség bőven. És én ezt nem értettem. Nem értettem a kreált-országot, amit masszává akartak gyúrni. Jugoszlávia. Hogy élhet egy államon belül ennyi, és ilyen sokszínű nép. Szükségszerű volt ez a rendszerváltás, ami nem csak új rendszert, de új államokat hozott, és mert Balkán, talán csak ebben a formában történhetett.
- Talán igazad van Mirkó. Emlékszel, hogy nézted a katonai konvojokat az utakon, miközben a nagymamához utaztunk?
- Emlékszem, és a rengeteg menekültre is az utcákon, amikor megérkeztünk. És már megértettem a mechanizmust, az okokat, a célokat. A független horvát állam nem úgy készült, mint a mi, állítólag rendszerváltott országunk.
- Még szerencse. Mi békésen megoldottuk a dolgokat.
- Mi szobahőmérsékleten, alig-rendszerváltottunk. Pár kilométerre pedig új hazát alkottak. Nem kérték, szerezték. Drágának drága volt, de megvan. Mi olcsón szereztük, és olyan is. Mennyivel bátrabb nép a horvát! Nem a nagy népek hódító diadala volt az övék, felkészült, precíz támadással. A kicsik kétségbeesett „nem lehet máshogyan”-ja fogta a fegyvert. Kezdetben egyszerű kézi lőfegyvert. A saját hadseregük vonult ellenük! Így indul egy rendszerváltás Európában? A nemzetközi hangulat nem a szabadságharcát vívó elnyomott horvát népről beszélt, úgy gondolták, hogy a Balkánon most a horvátok lengetik az illír zászlót, csinálják a fesztivált. Ez az igazi ellenszél, nem a szovjet háttér nélkül maradó, posztkommunista, maradék-vezetőség. És a horvát nép megcsinálta. Nem csak új országot, függetlenséget szereztek, hanem határozott identitást, összetartozás-tudatot. Nem ezerfelé ágaztak szét, mint mi, és az ágak nem tekeredtek fojtó szorítással a másikra. Az nem csak rendszerváltás volt; államváltás. Ezért harcolt jugoszláv, jugoszláv ellen, apa! Az ok nem ez volt, de a cél biztosan.
- Bonyolult ez fiam, bonyolult.
De Mirkót nem érdekelte, hogy bonyolult. Ő ezt hallgatta akkor, 92-ben, ott fekve az ablak alatt. A dörrenés hangjaiban ez nem volt benne. Vagy ha benne volt, nem hallhatta. Tizenhárom év múlva viszont már ezt látta a lyukakban. Nyilvánvaló, hogy nem a zadari harcok robbanásait hallotta, de ugyanannak a célnak a dörrenési voltak, és a falban, a redőnyben feszülő sebek is ezért tátongnak. Már van képe a gyerekkori hanghoz. Sok évbe telt, de összeillesztette őket. Nála, a helyükön vannak.
- Mi nem mertük volna. – állapította meg lemondó hangon.
- Jó az nekünk, ahogy volt Mirkó.
- Biztos vagy benne? Ez volt a cél, ami most van? Hiánytalanul megtette az ország, amit rámért a kapott szabadság? Tiszta lappal indultunk, vagy csak békésen, kínosan ügyelve, hogy minél kisebb port kavarjon a dolog?
- Örüljünk, hogy megúsztuk vérengzés nélkül.
- Nem mi úsztuk meg… nem nekünk kellett megúszni.
- Ebben igazad van fiam. Hozok egy cigarettát. – és mosolyogva elindult.   
     
         - Egyre inkább úgy tűnik, hogy igazam volt. Sajnos. – mondta Mirkó, barátjának.
- Könnyű pozícióm a mostani, a 92-eshez képest. Nem csak, mert már nem gyermekként hallgatom az ablak résén keresztül a változásokat, hanem az eltelt idő is kényelmes távlat-fotelt tolt alám. Az eredmény tükrözi a munkát: 2012, enyhén futurisztikusnak tűnne, ha leírnám, és még mindig nincs kész a rendszerváltoztatás. Pedig nekünk nem kell, kellett újjáépíteni az országot. – fejtegette.
- Én már nem tudom Mirkó, nem tudom.
Mirkó hátradőlt a fotelben, arcát a mennyezte felé emelte. 
- De tévedtem is. Amit sokáig irigykedve néztem; a horvát állam, is elindult már azon az úton, amin senkinek sem lenne szabad járni. Úgy látszik eddig tartott. Az elfolyt vérből eddig tartott az erő. Jön az új generáció, és ők már kevésbé érzik. A következő meg még kevésbé…Láttad?
- Mit?
- Itt van, nézd, a bal alsó hasábban! 2012. január 1.: Franjo Tuđman szobrát ismeretlenek a tengerbe dobták.