Ezek után lendületesen haladt. Olyan volt, mintha átszakadt volna egy gát a tudatában, csak dőltek és dőltek belőle a szavak. Felleghy élvezte, amint egyre változatosabb kifejezések jutottak eszébe, amikkel feltárhatta a „komcsik” által elkövetett embertelen tetteket, azokat a logikátlan intézkedéseket, amiket a gazdaságban hoztak, stb. (Igen, a stb. állt legtöbbször az ő mondatai végén is.)

Jelige: Lysander

Közjáték

Részlet a Pesti Reggel 1991. október 24-i számából:
TRAGÉDIA A HETEDIK KERÜLETBEN
Tegnap este tizenegykor a Holló utca 56. lakói holtan találták Felleghy István írót a lakásán. Felleghy ünnepelt történészként számos tanulmányt publikált a 60-as, 70-es, 80-as években, az utóbbi időben nem dolgozott, egyedül élt. Testén súlyos külsérelmi nyomok voltak találhatóak; a rendőrség rablógyilkosság ügyében indított eljárást.
Felleghyvel kapcsolatban tegnapi számunkban is írtunk. Ő volt az, aki…

    1991. október 23-án, este hétkor Felleghy (tanár úr) a lakásában ült íróasztala mellett, üres tekintettel bámulva az előtte lévő, írógépbe fűzött lapra. Elmondhatatlanul rosszkedvű volt aznap, már három órája nem gépelt le semmit, csupán egy üres, jelentéktelen cím meredt vissza rá a papírról:
A kommunizmus Magyarországon

    Pedig ezt szánta élete főművének. Annyi megaláztatás, annyi szólásszabadság nélkül eltöltött évtized után végre igazán lehet írni, őszintén értékelni az elmúlt időszakot. Most végre... végre elmondhatja az igazságot a rendszerről. Felleghy szürkeségben eltöltött évei közt örömmel tervezgette azt a napot, mikor végre elegendő anyagot gyűjt össze, és elkezdheti készíteni a nagy művet, amellyel majd visszatérhet a tudományos életbe. Túl régóta nézik ki őt onnan... Két évnyi előkészület után végre nekiállhatott. És nem jutott semmire.
    A bevezetést akarta először megírni. Egy rövid kis összefoglalást, ami rálátást ad az olvasónak, ha nem tudná, milyen is volt az elmúlt időszak. De fogalma sem volt arról, hogy hol kezdje. Ebben pedig az általa összegyűjtött tényanyag sem segíthetett, a száraz adatok nem pótolhatták azokat az élményeket és eseményeket, amik megestek vele, amik megmásíthatatlanul beleégtek az agyába...
    Hirtelen megszólalt a csengő. Felleghy káromkodva pattant fel a székéből, az ujjai már majdnem a billentyűkön voltak! Egy pillanatig még elgondolkozott azon, ne tettesse-e azt, hogy nincs itthon, azonban végül mégiscsak odacsoszogott kelletlenül a lakás kopottas ajtajához, és felcsapta a kukucskáló hajtóját.
    A „látványtól” megenyhült egy kissé, viszonylag nyugodtan nyitott ajtót a szomszéd asszonynak. A nő zavartan állt ott, aranyszőke haja végét pödörve, mintha szégyellne valamit:
-    Elfogyott a lisztem, tanár úr...
Felleghy úgy nézett rá, mint aki nem érti, neki mi köze van ehhez.
-    Tudna adni nekem egy keveset?
-    Mmmf. – felelte erre Felleghy sokatmondóan, majd rácsukta a nőre az ajtót.
Az asszony azonban nem mozdult. Jól ismerte már Felleghyt, tudta, hogy jó ember, csak türelemmel kell lenni iránta. Igaza is lett; egy perc múlva ismét kinyílt az ajtó, és a tanár úr a kezébe nyomott egy liszteszacskót.
Felleghy nem ült vissza ezután az asztalához, hanem az éjjeliszekrényhez ment. „Anyagot” keresett a művéhez; ez pedig nem volt más, mint az egyik fiókjában tárolt poros, régi fekete-fehér fotó. Egyedül az apja volt rajta, fessen, barnás színű bőrkabátban, na meg egy orosz dobtáras géppisztollyal a kezében. Arca egyszerre volt diadalittas és büszke, ádáz tekintettel nézett vissza Felleghyre, de a tanár úr tudta, hogy a valóságban jókedvűen mosolyogna rá. Bárcsak ő is ott lehetett volna mellette…
Felleghy hosszasan nézte a képet. Egy idő után könnyek szöktek a szemébe; nem bírta tovább, eltette a fotót és visszaült az írógép elé. Sóhajtva legépelte az első mondatot:
„Az 1948-tól 1989-ig fennálló kommunista rezsim Magyarország történelmének legszörnyűségesebb, legszégyellnivalóbb időszaka volt.”
Itt megállt. Újra meg újra átolvasta ezt a másfél sort, és elégedetten konstatálta, hogy tetszik neki, amit írt. Hogy fedi-e a valóságot? Az most mindegy, sietnie kell a munkával...
Ezek után lendületesen haladt. Olyan volt, mintha átszakadt volna egy gát a tudatában, csak dőltek és dőltek belőle a szavak. Felleghy élvezte, amint egyre változatosabb kifejezések jutottak eszébe, amikkel feltárhatta a „komcsik” által elkövetett embertelen tetteket, azokat a logikátlan intézkedéseket, amiket a gazdaságban hoztak, stb. (Igen, a stb. állt legtöbbször az ő mondatai végén is.) A Bevezetésben rikító feketeséggel tűntek fel egyre nagyobb számban a diktatúrát leginkább (?) jellemző szavak, a SZTÁLINIZMUS, a TERVGAZDÁLKODÁS, az ELNYOMÁS, a TERROR. Hangzatos és hatásvadász volt, Felleghy úgy érezte, ilyennek kell lennie.
Azonban minél tovább írta, és minél inkább belelovallta magát a szöveg fogalmazásába, annál jobban érezte a szorítást a mellkasában. Pánikroham. De miért most? Tegnap még érthető volt, de pont most, hogy elkezdett dolgozni, minek keseríti meg a munkáját? Mintha a pánikroham racionális dolog lenne... Felleghy elhessegette magától a gondolatot, és próbálta folytatni az írást.
Egyre kevésbé tudott koncentrálni. Már a feje is lüktetett, szemei idegesen ugráltak hol a papírra, hol az órára. A keze elkezdett remegni, egyre többször ütötte félre a billentyűket, igyekezett nem törődni vele. Végül, nagy kínkeservvel bár, de eljutott a Bevezetés végére. Kötelességtudóan még legépelte a következő oldalra, hogy:

I. fejezet
    A

aztán fogta magát, elsétált az ágyáig (kicsi lakása volt, így ez nem jelentett túl nagy megerőltetést) és ledőlt rá.
    A régi szoba mennyezete örvény módjára forgott felette. Felleghy próbálta kitisztítani a gondolatait, azonban ereje a lefekvéskor teljesen elhagyta. Lehunyta a szemét, de hasztalan; a világ tovább forgott vele. Pár perc után már azt hitte, álmodik; azonban az általa látott kép nem álom volt, nem is egy vízió, csupán egy régi emlék. Arra a napra tekintett vissza, mikor eljött hozzájuk a fekete öltönyös ember.
    Mindez nem sokkal a forradalom után történt, az apja már nem volt velük. Egyik nap egy sötét öltözékű, sötét tekintetű férfi jött a házukba. Felleghy édesanyja kénytelen volt őt beengedni. A férfi nagy, mackós termetű volt, pöffeszkedve foglalt helyet a konyhaasztalnál, és komótosan nekikezdett a házilag füstölt szalonnájuknak.
    - A Pistával szeretnék beszélni. – vetette oda Felleghy anyjának csámcsogás közben.
    Felleghy akkor tizennyolc éves volt, nyurga, vézna fiú. Félősen ült le az öltönyössel szemben. Amaz befejezte az evést, és mélyen Felleghy szemébe nézett:
    - Na, látom, szakasztott olyan vagy, mint apád. Nincs igazam, Pista?
    Felleghy mélyen hallgatott. Senki nem szóllította Pistának.
    - Ő egy szorgalmas, derék ember volt. – folytatta a fekete öltönyös férfi, s elmosolyodott. – Ha jól tudom, talán még sztahanovista is, ugye? Nagy kár, hogy a rabja lett az olyan mocskos eszméknek, mint a kapitalizmus. Igen tragikus, hogy ellenünk harcolt.
    - Az én apám a szabadságért küzdött, az elnyomás ellen... – szólalt meg öntudatosan Felleghy, de hamar elhallgatott. Egy szalonnázó kés suhant el centikkel az arca mellett, és állt bele a háta mögötti szekrénybe. A férfi korábban nyugodt és kedélyes arca állatiasan torz lett, hatalmas üvöltéssel felborította az asztalt szalonnástul és mindenestül, majd egy lépéssel Felleghy előtt termett. A fiú szeme elkerekedett a félelemtől; aztán a következő pillanatban érezte, amint egy óriás ökle robban az arcába, felszakítva a bőrét. Az ütéstől lefordult a székről, és elájult.
    Mikor magához tért, újból ott ült asztalnál. A feje lüktetett a fájdalomtól. A vért, ami a sebéből folyt az arcára, időközben valaki letörölte, de Felleghy gyanította, hogy nem a férfi volt az. Úgy érezte, hogy valaki összekönnyezte az inggallérját.
    - Pista, az imént elragadtattam magamat. Ha jót akarsz, soha többet ne ejts ki ilyet a szádon, megértetted? Az apád közönséges lázadó volt, aki szovjet katonákat ölt meg és a várost fosztogatta valamiféle... hamis eszmétől vezérelve. Értve vagyok?
    „Pista” némán bólintott. Az öltönyös férfi ismét mosolyra húzta a száját.
    - Nagyszerű! Na és, hogy megy neked az iskola? Anyádtól hallom, hogy szereted a történelmet. Igaz ez?
    - I-igen.
    - Gondoltál arra, hogy felvételizel az egyetemre?
    A fiú megintcsak igenlően bólintott.
    - Ezen nem is lepődök meg, hiszen tehetséges vagy. Persze erősen kétlem, hogy egy rendszeridegen „elem” fiát csak úgy, önként és dalolva befogadnák hazánk tudós történészei. – a férfi felnevetett, mintha csak ő értette volna egyedül a mondat iróniáját. – Nem sok esélyed lenne bekerülni, fiacskám, de azért lenne megoldás; ha például írnál egy értekezést az ’56-os lázadásról... Nem kell hosszúnak lennie, amúgy sem tudnál egy ilyen dologról sokat írni... És persze, legyen elméleti a te tanulmányod, ne fárassz engem a tényekkel. Világos?
    - T-természetesen.
    A férfi erre jókedvűen felállt,és betolta maga után a széket. – Ez az! Tudtam, hogy számíthatok rád, Pista! – odament a fiúhoz, és megpaskolta a feje búbját. – Egy hét múlva visszajövök, addigra legyen meg, rendben? Ha pedig nem készíted el, vagy netalántán nem tetszik nekem, akkor az a kés nem fog célt téveszteni... A viszontlátásra, elvtársnő! – köszönt még Felleghynének, aztán elhagyta a házukat.
    A fiú édesanyja ekkor bejött a konyhába, és magához ölelte őt; Felleghy szülőjének aranyszőke hajába túrta az arcát, és elkezdett hangosan zokogni. A fájdalom és a megaláztatás úgy égették testét-lelkét, akár a legforróbb kazán.
    - Csssss, ne félj, ne sírj – csitítgatta az anyja. – sokkal jobb lesz majd, meglátod...
    Aznap este, mikor nekiállt írni, sokat bajlódott a címválasztással. A papírján kezdetben mindössze ennyi állt:
Az 1956-os

    Tudta, hogy nem írhat „forradalmat”. Viszont mindenképpen bele akarta valahogy csempészni, ha nem is a címbe, hát akkor a szövegbe, hogy ez nem pusztán lázadás volt, hogy az apja nem oktalanul áldozta fel az életét...
    Végül eszébe jutott valami. Ezt írta fel:

Az 1956-os ellenforradalom

    - Ellenforradalom. Hmmm... Senki nem gondolta volna... – szólt elmélázva a fekete öltönyös, egy héttel később, a szöveget olvasva. – Ez kiváló, Pista, egyetemi belépőnek egészen kiváló. És lesz még jobb is! Légy büszke a fiadra – mondta Felleghy anyjának. – Azt hiszem, épp most alapozza meg a pályafutását.
    Valóban így történt. Ezután felvették az egyetemre, és osztályelsőként végezve hamar befogadták a történészi szakma berkeibe. Majd’ három évtizeden át szabadon publikálhatta írásait. Persze nem volt hülye, tudta, hogy az elismerés csak azoknak jár, akik úgy írnak és olyat írnak, ami „elfogadott”. Felleghy azonban túlságosan is szerette a történelmet ahhoz, hogy megütközzön az ilyen kicsinységeken, a harminc év alatt nem születtek jelenkori tárgyú értekezései, így nem is volt mibe belekötni.
    Mégis tervezte a bosszút. Míg fiatal volt, nem múlt el nap, mikor ne jutott volna eszébe az apja halála vagy az öltönyöstől kapott ütés. Arra várt, hogy egyszer majd eljön az idő, mikor ezekért megfizethet. Nem erőszakkal, nem retorziót követelve, hanem úgy, ahogy a legjobban tud; leírja az igazságot a rendszerről. Tisztán és érthetően, hogy eljusson mindenkihez. Úgy vélte, hogy ő, aki a családtagját vesztette el, aki szó szerint a saját bőrén érezte a zsarnoki hatalom megalázó voltát, képes a leghitelesebb képet festeni a kommunizmusról. Viszont tisztában volt azzal is, hogy ha bármi ilyesmit írna, az az állásába kerülne, és a műveit sem adhatná ki. Így hát csendesen lapult, ha nagyon muszáj volt, a rendszert támogató apróbb írásokkal fejezte ki a hovatartozását, így pedig békén hagyták.
    Felleghy továbbra is behunyt szemmel feküdt az ágyán. Lelki szemei előtt most már fokozott gyorsasággal pörögtek élete eseményei, izzadt keze görcsösen kapaszkodott a takarójába.
    Annyi év várakozás, istenem! Nem is érti már, hogy bírta ki. Végig csak a szakmájának élt. Nem nősült meg, nem járt társaságba, csak néhány közeli ismerőse volt. Mikor pedig eljött a rendszerváltás, már annyi se. Amint a közélet felszabadulni látszott, a régi kollégák (akik korábban nem számítottak olyan „sikeresnek”, mint ő) nem álltak többé szóba vele, az egyetemről is elbocsátották. Ezután kezdett el anyagot gyűjteni a könyvéhez. Nem aprózta el, két éven keresztül szakadatlanul dolgozott, kutakodott, rendszerezett, alig mozdult ki, csupán az édesanyját ment el meglátogatni. A drága asszony szőke haja régen fehérbe fordult már, de Felleghy számára még korántsem vesztette el ragyogását.
    Aztán egy nappal ezelőtt Felleghy munkáját és életének rendjét felborította valami, amire leglidércesebb rémálmaiban sem számított. Éppen az anyjától jött hazafelé, gondolta, megáll újságot venni. A kedvenc napilapját kérte, a Pesti Reggelt, és igencsak meglepődött, mikor a címlapról saját képe nézett vissza rá. A fotó fölött a cím még megdöbbentőbb volt:

Az „ellenforradalmár” – Felleghy István

    Felleghy szíve hevesen a torkába ugrott. Honnan, honnan tudhatták meg???
    Erre egyáltalán nem számított. A cikk az ’56-os forradalom ellenforradalomnak bélyegzését teljes egészében neki tulajdonította, mondván, hogy a vezetés az ő értekezéséből vette át a kifejezés használatát. Az apjáról vagy arról, hogy az írása milyen körülmények között született, természetesen nem közöltek semmit. Tudta, hogy rá kell szánnia magát a tanulmány elkészítésére, tisztáznia kell magát…
    Felleghy hirtelen felriadt. Mégis mi a fenét csinál?! Itt fetreng az ágyán, ahelyett, hogy minden erejét latba vetve dolgozna? Megnézte az óráját. Húsz perc volt még tizenegyig. Egész este csak álmodozott...
    Lázasan kiugrott az ágyból, és az írógépéhez rohant. Átnézte a Bevezetést. A legelsőt kivéve egy fia értelmes mondat nem volt benne, a szavak össze-vissza követték egymást, olyan sorrendben, amit pár órával ezelőtt még világosnak talált.
    Felleghy most kezdett el igazán pánikolni. Kétségbeesetten vette elő papírjait, kapkodva kutatott a könyvei között valami használható anyag után, még haladékot akart kérni, haladékot, hogy bizonyíthassa a saját igazát...
    Hirtelen megállt; valahol, a lelke mélyén tudta, hogy túl késő.
    A lakás kopott ajtaja beszakadt. Felleghy arra fordult, és a következő pillanatban egy óriás ökle robbant az arcába, ami felszakította a bőrét, és azonnal a padlóra küldte.
    De nem ájult el. Látta, amint három férfi körülveszi.
     - Ezt neked, te rohadt kommunista geci!
    Aztán elkezdték rugdalni és ütni, hol ököllel, hol egy szöges bottal. Vér folyt a padlóra. Egy láb eltalálta Felleghy jobb veséjét; a férfi fájdalmában felkiáltott. Ekkor kapott egyet az arcába is, amitől eleredt az orra vére - és a könnye is.
    - Na, ettől talán még felállsz, te szarházi! Gyerünk, fiúk, nézzük meg, el lehet-e vinni innen valamit...
    Nem sokkal később már csak Felleghy feküdt a feldúlt lakás kellős közepén; a szekrényei felborítva, könyvei miszlikbe tépve. Megpróbált felülni, de nem ment neki; az izmai se fizikailag, se lelkileg nem engedelmeskedtek.
Sikoltást hallott a küszöbről, majd sietős apró lépteket; egy aranyszőke koronájú árny hajolt fölé, és átkarolta. Könnyek hullottak az arcára, de nem a sajátjai voltak. Az alak mondott bizonyára valamit, de Felleghy nem figyelt rá; helyette azok a szavak visszhangoztak a fejében, amiket évekkel korábban hallott, de az egész most sokkal megnyugtatóbb volt:
- Csss, ne sírj, ne félj... sokkal jobb lesz majd, meglátod...
    Végül szertefoszlott ez a vízió is. Már alig tudott bármire is fókuszálni.