Az egyetemen legalább voltak csajok. Egyetemistaként nem szégyen csórónak lenni. És manapság nem szégyen, ha egy lány könnyen adja magát. Az élet a diploma után fordul keményre. Mekkora esélye van egy diplomás Mekis pultosnak az életreszóló versenyben, ahol a tét minden, szabályok nincsenek, és akármi áruba bocsátható, akármi, amit csak nem szégyellsz. És egyébként is, maradt-e bármi szégyellnivaló az egy csóróságon kívül?

Jelige: Stroboszkóp

Stroboszkóp

Ebben a tempóban még olyan messzire is juthatsz, hogy rájössz, elindulnod se volt érdemes. Amit kerestél, ott volt végig előtted. A szó szoros értelmében. Végig előtted. Esélyed sem volt elérni soha.
Mint a régi képes mesekönyvekben, a szamár a hátára kötött bottal. A bot hosszan nyúlik az állat fején túl. Elég hosszan ahhoz, hogy a végéről lógó fonnyadt répát a szájával sose érje el. Szerencsétlen pára kipányvázva halad körbe-körbe. Forgatja az élet kíméletlen kerekét. A saját élete apró fogaskerekét. Nem illeszkedik semmihez, sehogy se. Micsoda baromság. Mire jó egy önálló fogaskerék?
Felnézek. Az asztal mögül bámul rám vissza a három vállalat-struktúra lakatos. Fogaskerék specialisták. A HR-es interjú-kommandó.
Az arcukat fürkészve nyugtázom: nem halad jól a dolog.
De legalább még itt vagyok. A harmadik és egyben utolsó kör.
A folyosón a segítőkész kapitalista katonák megsúgták: ketten maradtunk. Az egyik protekciós, mondták. Titokban valamelyik nagyfőnökkel kavar, tették hozzá. Van aki helytelenítve méregetéssel, van aki cinkos kacsintgatással. Ne fáradjatok, mosolygok vissza feszengve. Szavak nélkül üzenem, nincs miért rám fecsérelnetek a neheztelésetek. Se a szimpátiátok.
Nem mindegyik veszi a lapot. Mintha előre leosztott szerepkörökben neheztelnének és szimpatizálnának. Az az érzésem, ha azt ecsetelném, hogy mekkorát szartam az előbb a vendég WC-ben, miután a Mekis kávé és a reggeli szál Marlboro katalizálta ébredező bélrendszerem, ugyanezeket a reakciókat aktiválnám ugyanazokban az emberekben. Itt nincsen szükség szavakra. Itt mindenki úgyis csak magára figyel. Nem meglepetés. Évi tízmillió fix és némi bónusz elég lenne, hogy én is selyemmel töröljem a seggem, tekintet nélkül a hernyókra.
Ha előnyt reméltek szerezni rajtam keresztül, mosolygom, rossz lóra tesztek. Nincs akkora szerencsém. A másik a protekciós. Az az orbitális fingás, amit reggel az ágyba eresztettem, az az összes hátszél ami idáig sodort.
Nem a saját ágyamba, ezt azért fontos leszögezem. Csak egy idióta piszkítana a maga vackába. És csak egy idióta utasítaná vissza Annát. És csak egy idióta fingana Anna ágyába. Háromból kettő kipipálva. Kérdés: Vajon idióta-e az, aki háromból csak egyszer bukik el a vizsgán?
– Nos? – kérdezi a középen ülő HR-es kissé sürgetve. – Kissé sürget az idő – teszi hozzá. Na basszus, mintha olvasnának az ember gondolataiban.
– Tudod, itt senki nem olvas a gondolataidban – fintorog rám a bal szélső, kivillantva hibátlan fogsorát. Nem is tudom, hogy mit válaszoljak. Nyelvemmel a fogsorom belső felét borító váladékot suvickolom. Csak diszkréten, szeretném, ha titokban maradna, hogy nem vagyok az orális higiénia bajnoka.
A szemem sarkából a harmadikat, a jobb szélsőt figyelem. Szinte várom, hogy megismételje a szavaimat. A jó munka alapja az orális higiénia. Vagy valami hasonló baromság. Sosem ringattam magam illúziókba arról, hogy a fennkölt mondásoknak a régi rendszerrel együtt leáldozott.
De a harmadik csendben marad, nem szól, csak grimaszol. Felfújja az arcát a tüdejéből, majd visszanyeli az oxigénhiányos levegőt a légzőszerveibe. Lehet, hogy a hangtalan fuldoklástól, de szemei időről időre összeszűkülnek, szemhártyája opálos. Hörcsögpofa. Csíkszem. Vajon mit akar mondani? Vajon mióta kérődzik ugyanazon a szusznyi levegőn?
Egyre csak az előző este jár a fejemben. Ahogy dolgozik bennem az ideg. Két éve fejeztem be az egyetemet és még mindig a Mekiben dolgozom. Vagy az, vagy semmi. Nehéz választás. Mehetek vissza sírni a családom nyakára.
Hallgatni apámat, hogy amikor ő ennyi idős volt, akkor már régen keményen dolgozott. Hogy azonnal kapott munkát az egyetem után. Hohó, azok más idők voltak ám, papus. Persze sose hívnám papusnak. Legfeljebb a háta mögött. Akkor nem is létezett az a fogalom, hogy munkanélküliség. Próbáljam megértetni vele, hogy nem valami elvadult szabotőr a fia. Hogy nem a rendszer ellensége, hanem az áldozata vagyok. Felesleges.
Ott van erre anyám. Ne kínozd a gyereket, mondja. El akarod üldözni itthonról, kérdezi. Drága anyám, nem kell engem üldözni. Mennék én magamtól, csak lenne hova. Sőt, így is eljöttem, hogy nem volt sehova.
Az egyetemen legalább voltak csajok. Egyetemistaként nem szégyen csórónak lenni. És manapság nem szégyen, ha egy lány könnyen adja magát. Az élet a diploma után fordul keményre. Mekkora esélye van egy diplomás Mekis pultosnak az életreszóló versenyben, ahol a tét minden, szabályok nincsenek, és akármi áruba bocsátható, akármi, amit csak nem szégyellsz. És egyébként is, maradt-e bármi szégyellnivaló az egy csóróságon kívül?
De a tegnap este más volt. Fizetésnap. Öltöny, ing, nyakkendő. Csak hogy szokjam a viseletet a harmadik interjú előtt. És a ruha teszi az embert. Vagyis inkább vonzza a nőt. Ott áll a pultnál, Anna, mint kiderül rövidesen, és a jelenlévő srácoknak mind utána csorog a nyála. Az enyém is. Bálint, hű ivócimborám állát törölve fröcsögi, nem a te súlycsoportod. Majd meglátjuk, mondanám, de tele a szám nyállal. Nyelek.
– Majd meglátjuk – mondom neki, és elindulok Anna felé. Játszom ahogy mindig, amikor valami jelentőségteljes pillanata felé haladok az életnek. Ha páros számú lépéssel érek oda, akkor nyert ügyem van. Ha páratlan, akkor Bálint majd jót röhög. Valaki mindenképpen nyer.
Egy.
Kettő.
Három.
Négy.
Túl messze, hogy megszólítsam, túl közel, hogy még kettőt lépjek. Szinte hallom, ahogy túlharsogja a zenét a Bálint röhögése. Mintha valami a cipőm talpára ragadt volna. A padlóhoz dörzsölöm. Ez lépésnek számít.
Öt.
Hat.
Nyert ügy.
– Nos? – ismétli meg a középen ülő HR-es. A szavai borzasztóan távoliak. És rettenetesen visszhangzik, ahogy beszél. Vajon hogyan csinálja?
– Nem értetted a kérdést? – érkezik a mély basszus a fintorgó balszélső irányából. Az előbb még mindenkinek olyan hétköznapi volt a hangja. És az a fintor, kartonból kanyarítva, mintha az arcára ragasztották volna, túlnyúlik a profilján, és a gravitáció lassan a föld felé húzza. Gyanús. Azt hittem ez egy nemzetközi könyvelőiroda nem pedig vándorcirkusz. A jobbszélső az öngyilkosművész kell legyen, a feje lassan lilul és dagad, egyre élénkebb lüktetéssel váltakozik csíkszem és hörcsögpofa. Izzad a homlokom.
Mi is volt a kérdés?
Nos?
Nos, de micsoda?
Az öltönyöm karjába itatom a szemöldököm felett gyűlő nedvességet és behunyom a szemem.
Kinyitom, és előttem áll Anna.
Csak éppen fogalmam sincs, hogy mit mondjak. Pedig már engem néz, olyan kecsesen fordítja a fejét, hogy már ettől majd megvadulok. Próbálom nem meztelenül elképzelni.
– Próbállak nem meztelenül elképzelni – mondom, és elátkozom a pillanatot amikor megszülettem.
Mindenre felkészültem, csak a válaszára nem.
– Én is téged. Anna – mutatkozik be, és minden további szó nélkül a táncparkettre húz. Karcsú teste sokat ígérően hozzámsimul, egy ütemre vonaglunk. Utoljára középiskola elsőben táncoltam így, akkoriban, amikor még minden ösztönt a táncban éltünk ki, akkor nem volt esély sem a folytatásra. Rövid estét terveztem, de hosszúra nyúlt. Hehe. Egyelőre még nem az este. A pultnál ülünk, és a zenén át is hallom, ahogy Bálint álla a padlón koppan.
– És mivel foglalkozol? – kérdezi, csak úgy mellékesen, ahogy a koktélját szopogatja. Na, tessék, helyben vagyunk. Mekkora az esélye egy diplomás Mekis pultosnak?
– Nemrég fejeztem be az egyetemet – mondom, és ez még szinte igaz. – Most kezdek könyvelőként, a Városligetnél van az iroda – folytatom, és ez még nem több csak ferdítés. – Holnap van az első napom – már folyékonyan hazudok.
– És ezt ünneplitek? – kérdezi és csábosan mosolyog. Remélem azon, amit lát, miközben meztelenül képzel el.
– Olyasmi – motyogom a söröskorsómba. Egy hangos hazugság elég egy napra.
– És nem akartál korán lefeküdni? – dobja fel a labdát magasra.
– Veled, dehogynem – válaszolom a ma-este-minden-sikerül-szerencsefia utánozhatatlan könnyedségével.
Nem tűnik se kiéhezett alkoholistának, se pedig bedilizett nimfománnak, de a végszavamra megragadja a kezem és a kijárat felé vonszolna. Ha kellene, de nem kell, sőt, ha nem tűnne túl rámenősnek, én mennék előtte, rohanva. Bárkit megkapna, de engem választott. Csak egy idióta tenne fel kérdéseket. Viszlát Bálint, figyelj a lepattanóra.
Taxi. A sofőrt megérintette az este hangulata és dolgozik a férfiszolidaritás; rámkacsint a visszapillantóban és tövig nyomja a gázt. Az autónál csak az események száguldanak gyorsabban, Anna a nyakamat csókolgatja, a szája épp olyan puha, amilyennek elképzeltem, és a sofőr vigyorog miközben Anna az övemért nyúl, de megérkezünk.
Minden halad, mint az álom.
Ezt persze erről az interjúról nem lehet elmondani.
A hideg ráz ha felpillantok csak egy pillanatra is. Koponyám belsejében kimondatlan szavak hasogatják szecskává tompuló agyam.
Mint akit megmérgeztek.
Lenézek az öltönyöm karjára és csurom vizes. A hónaljamban forrás fakad. A fenekem alatt gyűlik az új Bajkál-tó – a tócsa csípősen sós, és a felszínén tart. Vagy végigsöpört egy szökőár a tárgyalón, míg a tegnap estében kalandoztam, vagy úgy izzadok, mint még soha.
A specialistákat nézve egyik lehetőséget sem nehezebb elképzelnem, mint a másikat. A balszélső fintora végképp külön életre kelt, lelógó szája sarka a saját seggét csókolgatja. A középső végtelen visszhangra rezonál: NosNosNosNosNosNosNos..., fontolgatja. A jobbszélső fején az erek hurkává dagadtak; önkéntelenül hátrébb húzódom a székkel, ha esetleg robban, a cafatok nehogy betakarjanak.
A tárgyaló falán, a diplomás lakatosok háta mögött, a vállalat logója díszeleg. IAA, International Accounting Agency – az I valamivel lejjebb, mint az azt követő dupla, aláhúzott A.
A felirat lassan torzul, mint valami korai rajzfilmfigura, a pálcika száj alá lógó hosszú egyenes orr, apró háromszög szemek, borzos szemöldök és szempilla, rosszmájú, pajzán vénember keserű vigyora; azt mondják az arctalan modern nagyvállalatnak személyisége van, a hús-vér emberek hús-vér embert képzelnek oda, nos hát ez az IAA, és közben azon gondolkodom, hogy vajon apám fejében is hasonlóak jártak-e Kádárral farkasszemet nézve, kinek otthona volt minden iroda.
 Anna otthona csúcs-modern, mintha mindenre nagybetűvel nyomtatták volna, hogy ez DRÁGA, ez tényleg nem a súlycsoportom, öltöny ide, fizetésnap oda, de majd aggódjon ezen ő, ha felébred holnap.
Egyetlen mozdulat és lecsúszik róla a ruha, tűnődhetnék, hogy vajon ezt gyakorolta-e; nincs rá időm, van jobb dolgom, nincs rajta fehérnemű, te jó ég majd felrobbanok  a nadrágomban, és ugrok, de visszatol, rálök az ágyra, és ráérősen, miért is ne, hiszen előttünk az egész éjszaka, lefejti rólam a ruhát amit még meg se szoktam, és hempergünk, egyre gyorsabb, biztonságos sex, sokféle találó jelző akadna, de ez biztosan nem az, egyre gyorsabb és egyre gyorsabb, az élet lüktet így tova...
A nyomás, az izgalom, és paff, cuppanva eldurran a jobbszélső feje szagló genyával borítva a két másikat be. Azok meg se rezzennek, “NosNosNosNosNos- NosNos...”, kántálja a középső szakadatlan, miközben a balszélső szája a jobbszélső gusztusosabb cafatait kóstolgatja.
Nem bírok tovább magammal.
– Nos, de micsoda? – ordítom felpattanva, de rögtön megbánom, mert most mindkét torzszülött csendesen rám mered.
– A kérdés az volt, hogy mindig így hordod-e az öltönyöd, vagy ez valamiféle pszichológiai trükk, hogy megkülönböztessünk a tömegben? – kérdezi a balszélső végül. Hát igen, sajnos mielőtt szétizzadtam volna se nyújtott bizalomgerjesztő látványt a szerelésem. Az ing gyűrött, a zakón fakó foltok, csálé nyakkendő, de reggel kit érdekelt, kicsit késésben, de abban a tudatban, hogy a világ legjobb nőjével hemperegtem éjszaka. Az öltönyömön. Vajon ez elfogadható válasz?
– Nos? – és ahogy mondja, egy pillanatra már azt hittem, hogy a középső újra rákezdi. De nem.
Síri csend.
Veszett ügy.
Pedig milyen jól indult a nap. Anna már ébren, a konyhában motoszkál, nem vert ki az ágyból, de hát nem tudhatta hányra megyek. Az öltönyöm állapota kritikus, vagy inkább kritikán aluli. Nincs már időm hazamenni, ezt kell felhúznom. Mint egy őrült, öltözöm.
– Kérsz kávét? – kérdezi.
– Nem, nagyon sietek, és úgyis a Mekiben iszom. Babona. – felelem, és rohannék, de elém lép az ajtóban.
– A tegnap este után azt hittem legalább elköszönsz – kicsit szemrehányó, ahogy nyújtja felém a kávét. – Idd meg. Attól még ihatsz egyet a Mekiben is. Dupla biztosíték – kacsint. De még hogyan, és olyan édes majdnem hagyom az egész interjút, inkább vissza az ágyba. De sajnos nem, szó sem lehet róla. Felhajtom a kávét és futó csókot dobok, legyen szerencsés napod, kiáltja búcsúzóul utánam.
De a szerencsém tegnap este elfogyott.
– Nos? – szólal meg a középső és a látomás csak nem illan tova, a hanghullámok süvítve préselnek a falhoz a másik nyelve az orromat nyalja. A jobbszélső sem éppen kellemes látvány, csonka nyakából unott ütemben pajkos vérnyalábokat ereget.
– Nincs, nos, bolondok – nyüszítem – a világ legjobb nőjét dugtam tegnap éjszaka. Gazdag, szexis, és bolondul értem. Én vagyok a létezés bajnoka.
– Kérlek, tartózkodj az obszcén kifejezésektől – jegyzi meg az álszent balszélső miközben a nyelve hegyével éppen a szemgolyóm ívét tapogatja – a vállalatunk kultúrája—
– Tojok a vállalatotokra, piponya trógerek – süvítem vissza, kezem a kilincset markolja – rendszerek jönnek, rendszerek mennek, de a szerelem örök csoda. És különben is milyen vállalat ez? Az interjútok olyan volt, mint valami rosszul sikerült LSD-s kéjutazás a pokolban.
Válaszra sem várva feltépem az ajtót, és megérkezem a pokolba.
Anna. Ő az, de mégsem. Minden egy kicsit más, mintha tényleg be lennék drogozva. Szexi, de szolid. Elegáns, de ez most üzleties elegancia.
– Anna? – fuldokolva kérdezem.
– A következő jelöltet. Kérlek, fáradj be, Kamilla – hallatszik a balszélső hangja, nyelve túlnyúlik a vállamon, hegyével diszkréten int, majd a lányt tetőtől talpig körbenyalja.
– Kamilla? – ismétlem fuldokolva.
– Legyen szerencsés napod – nevet felém. – Dupla biztosíték – kacsint, majd az ajtót az orromra csukja.
Egyenruhás vérebek kapnak a szagomra.
    Vadul lüktet a pulzus a torkomban. Mint egy fáklya, a bőröm teljes felületén lángolok. Annyira remegek, csoda, hogy talpon maradok.
    Szédelgek, mint akit megmérgeztek.
Anna-Kamilla, te édes, te drága...
Te, tényleg?
Bedrogoztál?
Te gyalázatos...
Te szeretnivaló...
Utolsó kurva.