1937. április 11-én József Attila beült a Japán kávéházba. Rendelt egy feketekávét, és elkezdte papírra vetni a „Születésnapomra” című versét. Alig kortyolt bele a kávéba, egy fura úr jelent meg a kávéházban. József Attila rögtön felismerte volt egyetemi tanárát, Horger Antalt, aki szintén felismerte volt diákját, és gondolkodás nélkül odalépett a költő asztalához.

Szinyei József bibliográfus a könyvtári munkáját kezdetben nagyon nehéz körülmények között végezte. A kért könyveket a „farkasordítóból” kellett kihoznia, ahol télen hidegebb volt, mint az utcán. A fő gondot azonban nem is lilára fagyott keze, hanem a száznyolcvanezer kötetnyi számozatlan dokumentum jelentette. Viszont ott dolgozott, ahol mindig is szeretett volna, egyedül ez számított. Hatalmas lendülettel vetette magát a munkába.

A korházi rendelőben fertőtlenítőszer szag uralkodott. Korunk egyik kedvelt íróját, Karinthy Frigyest a groteszk, fekete humoráról ismeri a nép. Ezt bizony az orvos is tudta, aki a kezében tartva a leletet, komoran vizsgálta az írót. A diagnózis egyértelmű volt: AGYDAGANAT.

– Uram, önnek komoly baj van a fejében.

Az 1860-as évek környékén elterjedt a hír, miszerint a nyomtatásban számos technikai hibát véltek felfedezni.

Ezt bizony Madách Imre is tapasztalta, amikor fellapozta Az ember tragédiája első kiadásban megjelent példányát: SAJTÓHIBA.

Az 1938-as gégeműtétje után, Babits Mihály már képtelen volt hallatni a hangját. Bizonyos beszélgető füzethez folyamodott, amely segítségével kommunikált ismerőseivel.

A minap egy, még Fogarasról ismert tanítványa tett nála látogatást.

A gimnázium első évében történt, mindenki nagyon várta már a közös kenutúrát a szerzetesekkel. Vajon miféle aszkéta szokások szerint élnek ezek az emberek? Esznek? Fáznak? Átússzák a Tiszát hosszába? Tokajból indultunk. A nagy lendület ellenére azonban néhány óra múltán lesöpört minket a fáradtság. Így flagelláció ide vagy oda, válogatás nélkül, az első adódó sík területen tábort vertünk.

A műtét után pár napig a kórházban kellett maradnom, de nem bántam. A sebészeti büfében rántotthúsos szendvicset vettem:

– Hmm. Milyen hús lehet ez?

– Tata-tarja! Bökte oda unottan a beszédhibás eladó.

Gyímesek felé járt egyszer Berecz András, hazug meséket gyűjtve, mert hát tudta ő nagyon jól, hogy ott a szó úgy terem, mint másutt a pityóka. Aztán meg ha a csángó ember történetet mond, abból még a köd is tanul valamit.

Endre nagybátyám a háború alatt a Centrál Kávéház pincére volt.

Úgy mesélte, hogy egy szürke márciusi délután történt a nagy eset. Bent még a polgári hangulat uralkodott: csészék koccantak, újságok zizegtek, a főpincér úgy járt az asztalok között, mint békeidőn. Odakint hirtelen kiabálás hallatszott, aztán egy pofon csattanása tépázta meg a nyugalmat. Sokan összerezzentek, de senki nem mozdult. 

Későn kerültem az irodalmi pályára, negyvenkét éves is elmúltam már, amikor Gödöllőn részt vettem egy Ferdinandy György-könyvbemutatón. Az ott felolvasott írások ösztönöztek arra, hogy megírjam a magam történeteit. Ferdinandy Gyurkával hamarosan barátságba keveredtem, megmutattam első írásaim. Ő a szövegek több mint felét kihúzta a szemem láttára. Kubai származású felesége mentegetett: „Gyurka! Ez más sztílus.” Mentorom mutatott be Ágh Istvánnak a Magyar Írószövetség székházában, egy portréfilm bemutatója után.

Petőfiben felpuhult már a kezdeti fanyalgás diáktársaival szemben, s nem cinkosa, több ízben kifundálója volt a csínytevéseknek. Akkor is, mikor bölcselettudományra hívta a sok kis aspiránst az oskola kolompja, de útjukat állta egy odatévedt szamár.

Most csupán három költőre gondolok, akikről könyvet is írtam, s tán elég lett volna arcuk pontos megrajzolásához a több száz oldalas igyekezetem helyett, ha e velük megesetteket vetem papírra:

1 

Azt hiszem, ezzel a két szóval lehetne a legjobban jellemezni eme irománynak a főhősét, aki nem mellesleg a világirodalom egyik, hanem a legnagyobb kalandora. Ő nem más, mint Jack London. Rövid, de annál tartalmasabb élete bővelkedett megírandó eseményekben, amit az útjai során papírra is vetett. Gondolok itt arra az időre, amikor beállt osztrigakalóznak és teljesen idegen emberek társaságában tengerre szállt.

A pesti kávéházak füstjében, ahol a levegő sűrűbb volt, mint a tinta, gyakran lehetett látni Kosztolányi Dezsőt egy kis márványasztal mellett ülni. Előtte kávé, mellette jegyzetfüzet, kezében cigaretta. Pontosabban, mindig cigaretta. A barátai esküdtek rá, hogy napi két dobozzal is elfüstölt. Akár gyárkéménység is lehetett volna a munkája.

– Dezső, ez már nem ihlet, ez ipar! – szólt rá egyszer tréfásan valaki.

A budapesti irodalmi körökben egyszer csak különös hír kezdett terjedni. Babits Mihály nősül. A hír olyan sebesen futott végig a kávéházakon, mintha maga a pletyka is verslábakon szaladt volna. A menyasszonyjelölt nem volt más, mint Boncza Berta, Ady özvegye, akiről suttogták, hogy különös érzéke van az irodalmi ranglétra legfelső fokához. Valaki megjegyezte tréfásan:

A kávéházi asztalok fölött hajlongó újságpapírok és csészecsengések között, sokszor mesélték, hogy amikor Ady Endre megszületett, az égiek kissé túlbuzgó gondossággal jártak el.

– Ez a gyermek nagy költő lesz – mondta állítólag az Úr. – Adjunk neki hat ujjat, hogy bőségesebben férjen el benne a világ szava.

A székelyudvarhelyi Művelődési Házban Komoróczi György nyelvművelő, közíró Jókedvű udvarhelyiek című anekdotás könyvének második kötetét mutatták be 2009. december 10-én, egy csütörtöki nap délutánján – annak számít nyáron, de télen délután hat órakor már teljesen sötét van. A terem tele volt. Elsőnek Lőrincz György író házigazdaként beszélt, de a terem hátsó felében semmit se hallottunk jóformán, még akkor sem, amikor elhalkult a tömeg.

2011. március 22-én, keddi napon mutattam be az udvarhelyi Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpontban Lőrincz József költőnek, a Tamási Áron Gimnázium irodalomtanárának Idő a humorra című könyvét, Tamási Áronról gyűjtött anekdotáit, amit az intézmény adott ki és én szerkesztettem.

A korondi Ambrus Lajos író, költő 2018 júniusában pálinkát főzetett Kibéden. Ráduly János néprajzos, költő, Kibéden élő jó ismerőse adta oda a telefonszámát a főzdésnek, akivel aztán mindent megbeszéltek. A kibédi főzdétől autóval, tartályokkal felment a főzdés egyik embere Korondra, a kádakból felmerték az anyagot. Két óra múlva legyenek ott – mondta a férfi, aki az autóval levitte az anyagot –, mert öntik is fel.

Rejtő Jenő a kávéházban ült, kabátban, kalapban, mintha csak átutazóban volna. Előtte egy
feketekávé állt, amelynek hőmérséklete már nem volt kérdés.
– Főúr – szólította meg a pincért –, ez a kávé hideg.
– Tessék megbocsátani – felelte –, tíz perce hoztam ki.
Rejtő elgondolkodott.
– Akkor érthető. Én viszont csak most nyúltam hozzá.
A főúr várt. Nem tudta eldönteni, panaszról van-e szó. Rejtő nem segített rajta.
– Író vagyok – tette hozzá végül. – Nálam a kávé nem frissítő, hanem ürügy.