A cigaretta füstje – Kosztolányi Dezső anekdotája

A pesti kávéházak füstjében, ahol a levegő sűrűbb volt, mint a tinta, gyakran lehetett látni Kosztolányi Dezsőt egy kis márványasztal mellett ülni. Előtte kávé, mellette jegyzetfüzet, kezében cigaretta. Pontosabban, mindig cigaretta. A barátai esküdtek rá, hogy napi két dobozzal is elfüstölt. Akár gyárkéménység is lehetett volna a munkája.

– Dezső, ez már nem ihlet, ez ipar! – szólt rá egyszer tréfásan valaki.

Ő elmosolyodott, finoman kifújta a füstöt és így felelt:

– Tévedsz. Az ipar a Homo moralisé. Ő termel, siet, erkölcsöt gyárt, de én csak szemlélek.

A társaság tudta, mire céloz. Kosztolányi gyakran fejtegette, hogy kétféle ember létezik. A Homo moralis, az erkölcs embere, aki fut előre, zászlót tart, elveket hirdet, s közben talán el is felejti megnézni a naplementét. A másik a Homo aestheticus, a szépség embere, aki nem a jót és rosszat mérlegeli, hanem azt figyeli, hogyan csillan meg a fény a kanál peremén.

– Én az utóbbi vagyok – tette hozzá egyszer, miközben újabb cigarettára gyújtott. – Nem ítélek, csak leírom, milyen szép az ítélet pillanata.

A legenda szerint, egy délután a pincér megszámolta a csikkeket a hamutartóban, majd udvariasan megjegyezte:

– Mester, ez már a harminckilencedik.

Kosztolányi felnézett, kissé elrévedve.

– Akkor siessünk, mielőtt a Homo moralis ideér és megtiltja a negyvenediket.

A kávéház nevetett. Ő pedig, mint aki valóban a szépséghez hű, nem moralizált a világról, csak figyelte a füst ívét, a hangok hullámzását, az arcok rezdülését. S ha igaz az anekdota, számára a cigaretta sem bűn vagy erény volt, csupán forma. Egy vékony, törékeny vonal, amelyben a pillanat esztétikája gomolygott.

Így maradt meg róla a történet, míg mások rohantak előre, ő megállt, rágyújtott és nézte, hogyan rajzol a füst egy újabb, múló szépséget a levegőbe.