Anna nem bújik elő

A gimnázium első évében történt, mindenki nagyon várta már a közös kenutúrát a szerzetesekkel. Vajon miféle aszkéta szokások szerint élnek ezek az emberek? Esznek? Fáznak? Átússzák a Tiszát hosszába? Tokajból indultunk. A nagy lendület ellenére azonban néhány óra múltán lesöpört minket a fáradtság. Így flagelláció ide vagy oda, válogatás nélkül, az első adódó sík területen tábort vertünk.

Másnap reggel rádiórecsegésre és hangos szentségelésre ébredtem az előző nap elbitorolt folyóparti fövenyen. Kilestem a sátor ajtaján, már többen bámészkodtak, jelenet volt kibontakozóban:

– Hogy gondolják, hogy a törzshelyünkre szarnak, hugyoznak, maga kaporszakállú Dembinszky? – kiabált egy bozontos nudista öregember Juhász Gyulával, a mi kinevezett fiatal prefektusunkkal a piarista kempingezés korareggeli óráján.

Utóbb is gyakran elgondolkodtam, hogy miért volt fontos ebben a pillanatban a bácsinak, hogy metaforába szervezve közölje a híres költővel, hogy kaporszerű szakálla van? Mert tényleg van valami felséges, evilágon túli a kaporban, ami a hétköznapi dolgokat új köntösbe öltözteti. A zsenge kapor képes felemelni a tekintetünk, hogy ne vegyük észre halandó életünk rettentő körülírtságát.

Itt van mindjárt a túró. Sós vagy édes a töltelék, kapor nélkül sehogy sem jó igazán. Sem a süti, sem a göngyölt hús, de a kenyérlángos sem nagyon. Vagy beszéljünk a kovászosuborkáról? Az uborka is témába vág. Csak hogy ne ugorjunk túl távolra poétikailag a fallikus iránytól. Vagy a tökfőzelékről? Tök. Főzőtök. Vízízű főtt zöldség berántva? Mégis szeretjük, mert ott van benne a kapor. Hát persze! Kivetítve saját esendőségének vonásait, ebbe a lehetőségbe menekült a meztelen bácsi is. „Ne ide nézzetek, oda nézzetek, gyerekek!”

Még ha a valóságban a fentebbi skolasztikus érvelés helyett pusztán annyi hangzott is el:

– Ennyi fiú előtt nem mer előbújni a bokorból az Anna sem!

A hirtelen kelt döbbent csöndet csak az elemes Kossuth Rádió szakította meg a kezében.