​​​​​​​VÁLOGATOTT ANEKDOTÁIM

Most csupán három költőre gondolok, akikről könyvet is írtam, s tán elég lett volna arcuk pontos megrajzolásához a több száz oldalas igyekezetem helyett, ha e velük megesetteket vetem papírra:

1 

Udvardi Erzsi néni pedig azt a megtörtént tréfás esetet mesélte, hogy egy ízben Badacsonytomajon a diófájuk alatt megkérdezték Simon Istvántól, hogy miért nem szembe ül a tóval. Hamiskásan mosolygott, s azt felelte, hogy ő annyira szereti a Balatont, hogy már mindörökre, a hátával is látja…

2 

Kiss Benedekért nem csupán családtagjai, de orvosai is aggódtak már akkor, amikor a költő e szavakkal vette fel a telefont: Halló, itt hulló holló… Bence kórházi ágyához odalépett a főorvos, s arra intette, hogy ne dohányozzon, mert annak az a szomorú következménye lehet, hogy le kell amputálnia a lábát. A költő rémülten megkérdezte: Doktor úr, akkor hogy megyek ki rágyújtani?!

3 

Egy vidéki konferencia alkalmából történt. A társaság miután jól végezte a dolgát, egy étterembe tette át székhelyét. A fáradt pincér egyedül volt, s igyekezett pontosan fölvenni a rendeléseket, először az italok seregszámláját állította össze. Költő, író, lapszerkesztő, irodalomtörténész diktálta a magáét: a kávét édesítőszerrel, ugyanazt, de tejjel, volt, aki sok cukorral, az ásványvíz legyen csöndes, másnak buborékos… A jóember zokszó nélkül följegyezte a kívánságokat, de végül csak megtört, s Papp Árpádhoz érve egy kissé indulatosan kérdezett: És maga mit kér? Árpád válasza csak ennyi volt: Én már csak bocsánatot.

4 

TABULA RASA

Ezen anekdoták jegyzője egy ízben Kaposvár felé a vonaton bőszen keresett hátizsákjában valami irkát vagy papirost, amely mindig volt vele. Egy igen szép verssor jutott eszébe, és annak már a folytatása is toll vés legalább egy noteszlap, vagy valami fecni után kiáltott a zakatolásból.

Mesélem tovább: a ceruzacsonk, a vastag filctoll kezem ügyébe akadt, de még egy kerek söralátétre se leltem a pakkomban. Megrémültem, már-már lemondtam a szépséges lírai opuszomról. Ekkor váratlanul elhúzta fülkém ajtaját egy jóember – kiről aztán kiderült, hogy egy derék ádventista, aki egy rendezvényre osztogatja a meghívókat –, s az A/4-es lapot a hófehér felületű oldalával, köszönés helyett, e szavakkal nyújtotta át: A JÓISTEN KÜLDTE.

(S hogy mi volt a vers? Azt már elfeledtem.)