​​​​​​​Holt volt hol nem volt.. De hol is? Hát a bölcsődében történt egyszer… Azt kérditek mi is az a bölcsőde? Az egy olyan hely, ahol rengeteg játék van, de csak gyerekek játszanak két nénivel. Senkinek nincs ott az anyukája, de még az apukája sem. Történt egyszer, hogy anya elkezdte mesélni nekem, mi is az a bölcsőde és hogy az milyen jó hely mindenki játszik egész nap, és más gyerekekkel fogok játszani nem úgy, mint otthon csak vele, hiszen az már olyan uncsi egy olyan kétévesnek, mint amilyen én vagyok.

​​​​​​​Anya sietve nyitotta ki a bejárati ajtót. Bella nagymamája álldogált odakint és széles mosollyal üdvözölte lányát.

​​​​​​​Gyöngyös belvárosában áll egy érdekes szobor. A kakasos fiú, vagy, ahogyan a helyi fiatalok viccesen nevezik a Kis csibész. Egy pufók kisfiút ábrázol, aki boldogan öleli magához a kakasát. Az ő meséjét mesélem el most nektek.

​​​​​​​A tavaszi nap egyre erősebben sütött. Anne elégedetten nyújtózkodott a fűben. Kémlelte az égszínkék eget, szemével követte a felhők útját és nézte ahogy a madarak szállnak egyre feljebb és feljebb.

​​​​​​​Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sziget messze bent az óceán közepén. Mivel nagyon messze volt minden más szárazföldtől, kontinenstől, ezért még senki sem fedezte fel. Messze volt Európától, messze volt Ázsiától, messze volt Afrikától, messze volt Amerikától, de még Ausztráliától és az Antarktisztól is. A szigeten hatalmas hegyek voltak, talán ezer hegy is volt ott. A hegyeket erdők borították, a hegyek lábánál patakok csordogáltak. A hegyek között éltek a kőóriások. Mindegyik kőóriás hatalmas volt. Mindnek kőből volt az orra, kőből volt a füle, kőből a szája, a keze, a lába. Teljesen kőből voltak. A kőóriások nagyon magányosak voltak, egyedül érezték magukat. Mindig elkerülték egymást, mert nem tudták, hogy hogyan kell ismerkedni. Amikor találkoztak, akkor elfordították a fejüket, szemüket lesütötték a földre. Így telt az élet a szigeten.

​​​​​​​Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas nagy hegység. Sok száz hatalmas hegy sorakozott egymás mellett a hegységben. A hegyek csúcsait hó borította be és jeges szél fújt a szirtek között.

​​​​​​​Kéken ragyogott fenn az ég, és a sok katáng virágtól kéken mosolygott rá a rét.  A rét közepén volt egy kerekerdő. A kerekerdő szélén állt néhány házikó. Az egyik házikóban, szeretetben, békességben éldegélt egy házaspár a gyerekeikkel. Hárman ikrek voltak és egy esztendőre, vagy kettőre született egy kisöccsük. Szépen növekedtek, sokat játszottak egymással immáron négyen. Nyáron a kerekerdőben fogócskáztak, bújócskáztak, az udvaron hintáztak, homokoztak. Néha megesett, hogy összevesztek, valami apróságon, de hamar ki is békültek.

Nagy volt a sürgés-forgás a tanyán. Különböző gabonaféléket pakoltak a pajtába. Egy-egy zsákból ki is peregtek a búza-és a kukoricaszemek. A tanya állatai kíváncsian nézték, hogy mit pakolnak be az emberek ilyen nagy sebbel-lobbal.

​​​​​​​Kakas kukorékolása verte fel a csendet a baromfiudvarban. Álmosan ébredeztek az állatok, csak a kutya csaholt vidáman a harmatos fűben szaladgálva. Még a nap koronáját se lehetett látni, de a tavasz illata ott terjengett a levegőben. Egy tegnapi eső utáni sáros kert sarkában ott gubbaszkodott megannyi kis gyermekláncfű. De ebben a kicsi faluban csak kákics volt mindenkinek. A kislibák leették földre hajló hasadt leveleit, de amit meghagytak az is ugyanolyan fogazott volt, mint a többi társa. Itt született meg egy kisfiú sport cipőjének talpa nyomában Cserbóka a cserfes pongyola pitypang. Még a szemét se nyitotta ki, máris ezernyi kérdése volt a nagyvilágról.

​​​​​​​– Épértepetsz-epe mapadápárnyepelvepen? – Tepermépészepetepesepen. – Apakkopor mepesépélnépél nepekepem epegy kipicsipit apa mapadaparapakropól?

​​​​​​​Vihar tombol, villám csapkod, légörvények kergetőznek, eső áztatja a tájat, kezdetén a morcos ősznek.

Réges-rég, mikor még az emberek nem éltek a Földön, az állatok uralták a világot. Ezernyi faj népesítette be a Földet. Kicsik és nagyok, akik békességben éltek egymás mellett. Valahol messze északon, a Tölgyes erdőt is állatok sokasága népesítette be. Az erdő tele volt élelemmel, egy kis patak csordogált az erdőn keresztül, melyből jóízűen kortyolgattak, ha megszomjaztak.

​​​​​​​Guriga autó volt, egy világoskék Volkswagen bogár. Egy használtautó-kereskedés udvarában éldegélt a kerítés mellett egy sarokban. Senki még csak felé sem nézett. Hogy miért? Guriga öreg volt, rozsdásodott, koszosodott és foltokban pergett róla a festék. Mindenki csak a szép és divatos autókat akarta, az ilyen vén kocsik pedig senkinek sem kellettek.

​​​​​​​Egyszer volt, hol nem volt, valahol, egy távoli kis öreg falucska egyik házikójának padlásán, éldegélt két kiscica a szüleivel. Korán, már kakaskukorékolásra felébredtek. Szüleik messze mentek vadászatra, a falutól távol eső fenyves erdő sűrűjébe. Lefekvés előtt meghagyták kölykeiknek: - Ne csatangoljatok el a házikó tulipános kerítésén túl! - Igenis mama!- válaszoltak a kicsik.

​​​​​​​– Szia, kicsim! Búcsúzom, megyek dolgozni. Apa megsimogatta kócos hajadat. Érezted a simogatást, apa hangjában hallottad a mosolyt, de látni nem láttad. Hogyan is láthattad volna? Fényből voltatok, fényetek eggyé vált a nap ragyogásával. A nap birodalmában éltetek, ahol sosem volt éjszaka, sosem volt borús idő, sosem volt sötét.

​​​​​​​Csiguszti, a csigafiú, már régóta leste titokban a csinos kis csigalányt, Csigicát. Nem merte eddig megszólítani, még a közelébe se mert menni, mert hátha kineveti őt, és az nagyon ciki lett volna. Csak messziről nézte a csodás csíkjait a házán, a csápjait, ahogy a szél lebegteti, a húsos kis fenekét, ahogy húzza a csíkot a földön, szóval csodálatos!

​​​​​​​Állandó lakcíme nincs, szüntelenül vándorol. A fénysebességnél is gyorsabban járhat, az egyik pillanatban Európában, Magyarországon látható, a másikban a Föld túlsó oldalán, talán Afrikában, Amerikában, Ausztráliában, Ázsiában, valamelyik apró szigeten, a Déli- vagy Északi-sarkon, ki tudja, hol.

A díjazottak:

 

I. (megosztva)

Jelige: Susulyka – Mezei Attila (Búcsú)

Az Irodalmi Jelen szerkesztőségében nem véletlenül döntöttünk úgy egy rendkívül nehéz időszak közepette, hogy ama esernyők kinyitására buzdítjuk az íráshoz kedvet érzőket: részben egy kis közös fellélegzésre hívtuk pályázóinkat, részben szerettünk volna újra megszólaltatni egy hosszú ideje hallgató műfajt, a humoreszket.