Az iskola menzáját elárasztották a gyerekek, mikor meghallották a csengőszót. Kivétel nélkül kicsomagolták a tízóraijukat, majd annak rendje és módja szerint megkezdték az üzletelést. Mert hát tudjuk, a szomszéd fűje mindig zöldebb.

– Figyelj, cseréljünk! Az én szendvicsem a tiédre és a vizedre. Mit szólsz?

Az elmúlt két hétben önként vállalt karanténban voltam, ugyanis Sára lányom éppen tizennégy napja érkezett haza Szerbiából. Kicsit meglepődtem, amikor közölték, a család többi tagja nem esik semmilyen korlátozás alá. Ettől függetlenül, csupán a lelkiismeretünk megnyugtatására mindannyian otthon maradtunk. A kaja utánpótlást Havasi Alpár, szomszéd és haver biztosította. Hála a huszonegyedik század vívmányainak.

Már így is kettővel többen jöttek el, mint gondoltam.

Hiába mondtam az asszonynak, hogy az iskola nem jó helyszín könyvbemutatónak!

„Fiam, a kocsmába azért mennek az emberek, hogy lerészegedjenek, az iskolába viszont azért, hogy tanuljanak. Szerinted melyik a megfelelőbb egy irodalmi bemutató megtartására?”

Be kell vallanom, hogy az átlagosnál jobban szeretem a hagymát. Nem tudom, hogy mióta, és azt sem tudom, hogy mi okból, de így van régóta. Ez a Közép-Ázsiából származó, illóolajat, B és C vitamint egyaránt tartalmazó jellegzetesen csípős ízű és illatú konyhai fűszer sok mindenre gyógyír. Használják megfázásos tünetek és a köhögés enyhítésére, vizelethajtásra, étvágygerjesztésre, bélféregűzésre, vércukor csökkentésére. Külső elbarnult héjából gyógyteát főznek, sőt még a húsvéti tojások megfestésénél is igénybe veszik.

Drága Covid-19!

Ma már kissé szégyenkezve vallom be, hogy első találkozásunkkor rögtön levettél a lábamról, sőt hamarosan az ágyamban találtam magam. Veled.

Későre járt már. Az ablakon át beszűrődő csillagok fénye világított be a kis hotelszobába, amit hétvégére béreltünk ki a családommal. A bőröndjeinkkel és a kézitáskákkal bevackolva magunkat az odúba, letelepedtünk: ki-ki a maga számára legszimpatikusabb részre. A testvérem első és legfontosabb dolga volt bevetnie magát a fotelba. Onnan váltogatta lelkesen az adásokat… vagyis próbálta volna… a „Mikrobinak” csúfolt katódsugárcsöves doboz képernyőminősége ugyanis inkább hasonlított egy felbőszült hangyabolyra, mintsem rendes TV adásra.

Este volt már. A játszótér kiürült. Meg az utca is. Kecske Béla kibújt a bokorból, ahol késő délután óta a komaasszonyával múlatta az időt. Elindult hazafelé a hídon át. Ott már végig égtek a lámpák. Kecskét ez egy kicsit zavarta, nem nagyon akarta, hogy észrevegyék. Össze is húzta magát, amennyire langaléta termete engedte. A szemét is csak éppen résnyire hagyta nyitva, azt hitte, ha ő nem lát jól, akkor őt sem látják. A hídon azonban élesen kirajzolódott az árnyéka, hol megnőtt, hol összement, ahogy az egyik lámpától a másikhoz ért.

Amilyen mértékben beharangozták az érkezésüket, akkorát csalódtunk. Már hetek óta mást se hallgattunk a szüleinktől, mint hogy milyen jól kell viselnünk magunkat, amikor azok a kedves, okos, aranyos, jólnevelt nagyvárosi rokongyerekek eljönnek a farmunkra vakációzni. Mondjuk, magamban megállapítottam és a kicsiknek is elmondtam, hogy igencsak gyanús, ha valaki igazi nagy utazás, mondjuk tengerpart helyett, ide, hozzánk, a hegyes-dombos hétköznapokba jön kirándulni. 

Egy fehérabroszos Budapesti étterem különtermében négyen ültek az asztalnál. Egy idős, egy fiatal, egy nő és a főnök. Kintről halk cigányzene szűrődött be a kínosan feszengő társasághoz. Az asztal közepén az ízlelésen kidíszített húsostálon, egy gőzölgő szelet rántotthús maradt. Csábítóan figyelte őket. A főnök kipirosodva mindenkinek pálinkát öntött. Díszes szavakkal megköszönte, hogy eljöttek, és megdicsérté a csapatot a szezon alatt nyújtott kiemelkedő teljesítményükért. De nem figyelt arra, amit mondott.

Tegnap minden érintettnek vázoltam a ma reggeli terveimet. Miszerint szeretnék mindenkit az ajtón kívül tudni egy óra alatt. Az egész család felkacagott. Legyintettek. – egy óra? Mit akarok én csinálni még, reggeli után? Feltalálni a rák gyógyszerét? Elengedtem az eme, és ehhez hasonló megjegyzéseket az idegességtől bevörösödött fülem mellett, csendre intettem az öntelt brigádot.  Majd neki láttam  a részletek, kitételek, és elvárások lajstromba vételéhez.

– Na de Árpád!! Hogyan jössz ahhoz, hogy ilyen stílusban szólíts meg egy idegent? Ne haragudj, de ezt hogy gondoltad? Vedd tudomásul, hogy ez már a 21. század, itt nemcsak a tetteknek, de a szavaknak is következményei vannak, és egyáltalán nem mindegy, hogyan nyilvánulunk meg, mert a szavakkal verni lehet, Árpi, sőt mi több, agyonverni, gyilkolni, megsemmisíteni a másikat, érted?

Az autópályán gyakran ékesszólások hangzanak el, amik tárcákba illő mosolyogtató mondatok.

Lassú autóút előtt haladásban gyakran előjövő mondat: „Szétszaladtak a mókusok vagy mi van?

A lóerőt adó mókusok fogata vagy a Flienston család Lábbal hajtjátok az utat!

Végy egy matematikust és óvatosan helyezd el egy befőttesüvegbe, lehetőleg fejjel lefelé, az serkenti az aktivitását. Adj hozzá fél kg lisztet (előtte ajánlatos a lisztet Eratoszthenész szitáján átrostálni), fél liter vizet, egy kettőnél nagyobb páros számot és egy sejtést. Minden matematikus külön-külön is felírható ezekkel, nem bonyolult művelet, elvégezhető egészen 24 862 048 számjegyig.

Szülőmegyém fővárosában, egy konferencia-sereglet végén már-már indultam volna a vasútállomásra zsebemben a Zalaegerszeg-Pécs menetjeggyel, amikor Dávid, az ifjabb tudósnemzedék kiváló képviselője felajánlotta, hogy hazavisz az autójával. „Pécsre megyek, és nagyon örülnék a társaságodnak” – mondta. „Én is a tiednek, de lenne egy kérésem” – válaszoltam nyomban. „És mi lenne az?” – kérdezte őszinte érdeklődéssel.

Első rész

A világ egyre felületesebb lesz, kultúr kérdések iránt nem igen érdeklődik. Muszáj hát hozzászólnom egy elemző írásban, ha már egy kulturális magazinba szánom! Egy hosszú élet tapasztalatát sűrítem bele.

„Bocsánat, szabad itt sört inni? De uram, ez egy közkönyvtár! Értem, nem is ezt kérdeztem!”

Egész jó kedvem kerekedett mire végeztem a karácsonyi bevásárókörút utolsó állomásával is. Megvettem a fiamnak az áhított mikroszkópot. Izgatottan, az örömtől szinte a kezeimet dörzsölve értem haza, elképzelve, hogy fog majd örülni neki. Visszagondolva, gyerekkoromban sokmindenről hajlandó lettem volna lemondani egy hasonló szerkentyűért cserébe.

Persze, hogy az volt az első dolgom. Még szép, kereken kilencvenkét nap kényszerpihenő után irány a gondűző, és ott aztán a hatalmas pofára vágódás. Borzasztó, minő tragédia. Emberi sorsok, életek mennek tönkre most. (Mentek tönkre itt.) Ugyanis a kocsma zárva, nem élte túl ezt az újfajta kort, ezt az izét, a hogyishívjákot, na, a személytelen Karant Én-t.

– Halló, mondja kérem, kukorica van?

– Bocsánat, nem értettem jól a nevét. Megismételné?

– Kovács Béla, kuko...

– Ó, igen, Kovács úr, miben segíthetek?

– Kukorica van?

Kimentem a közös konyhába egy kis kávéért, ott találkoztam Szilvivel az anyagbeszerzésről.

– Jó reggelt!

– Neked is jó reggelt!

– Hallottad, hogy felvettek valakit a logisztikai projekt menedzseri állásra? – és már kezdődött is a pletyka.

– Nem, nem hallottam. Úgy tudtam, nehezen találnak rá kvalifikált jelöltet.

A hangosbemondó rekedt rikácsolása törte meg a monoton várakozást a februári, szitáló esőben.