Ugrás a tartalomra

Jelige: Csirif – Aki úr, az Bécsben is úr!

Legelőször egy szervezett társasutazás alkalmával jártam Bécsben. Meglátogattuk a kihagyhatatlan turistalátványosságokat: a csodás Schönbrunn-t, a ragyogó Hofburg-ot, a barokkos Belvedere palotát és körbesétáltunk a Ringstrassen, amint illik, megcsodálván az egymás után sorjázó patinás épületeket, majd végül a Stephansdom került sorra.

            Morcos idegenvezetőnk ezután, szabadprogramot engedélyezett számunkra. Mehetett mindenki, amerre a szemével látott, azzal a feltétellel, hogy este kilenc órára mindenki ott legyen, a székesegyház bejárata előtt.

            Szétszéledtünk, mivel volt, aki feltétlenül be akart ülni egy hangulatos bécsi kávézóba, voltak, akik hamisíthatatlan bécsi szeletet kívántak ebédelni, mások pedig valamelyik múzeumot szándékozták megtekinteni. Én úgy döntöttem, hogy a Hunderwasser tervezte organikus házakat fogom felkutatni.  Már csak a neve miatt is: az útikönyvből tudtam ugyan, hogy a Hunderwasser „Száz vizet” jelent, de nekem mindig a kutyapisit juttatta eszembe. Hát lehet egy ilyen nevű alkotót kihagyni?

            Idegenvezetőnk, aki már falta is a tányérnyi bécsi szeletjét egy hangulatos vendéglő teraszán, kérdésemre, hogy merre induljak, széles ívben egy meghatározhatatlan irányba mutatott, majd visszatemetkezett az ijesztő méretű sült hús élvezetébe.

            Nekivágtam az utcáknak, mentem-mendegéltem, mint a mesebeli szegénylegény, miközben kapkodtam a fejem a szecessziós pompájú és bujaságú paloták között, majd gyönyörű parkokon, ápolt sétányokon vágtam át, fordultam jobbra, térültem balra, de a fránya Hunderwasser-telepet csak nem sikerült megtalálnom. Félórányi forgolódás után, egy hatalmas térre érkeztem, ahova vagy tíz utca futott össze. A tér közepén hatalmas, mozdulatlan daru állt, mint egy posztmodern kereszt. Itt végre értékes információhoz jutottam egy harcsabajszú polgárnak köszönhetően:

– A Hunderwasser-házak? Hogyne, itt vannak, nem messze, ennek az utcának a végében! – mutatott az egyikre a tíz teljesen egyformának tűnő utca közül.

            Megköszöntem a segítségét, majd gyorsan betájoltam magam, hogy visszafele ne legyenek majd tájékozódási gondjaim: igen, a mozdulatlan daru hosszabbik ága a Szent István dóm felé mutat: arra kell majd visszatérnem.

Mintha soha nem akart volna már annak az utcának vége lenni. Mikor már azon morfondíroztam, hogy talán vissza kellene fordulnom, hirtelen feltűnt egy sakktábla-mintás épület, majd rögtön mellette egy másik, amelynek hullámos falai voltak. Szóval megtaláltam!

Közel egy órát sétálgattam a bizarr, hihetetlenül merész és formabontó épületek között, mikor egy kivilágított köztéri órára pillantva rádöbbentem, hogy alig harminc percem maradt visszajutni a kijelölt találkozási helyünkre, ahonnan viszont jó órát jöttem idáig. Persze – nyugtatgattam magam -, jövet állandóan meg-megálltam kérdezősködni, most pedig céltudatosan tudok haladni. Van idő bőven! De azért egy utolsó pillantással búcsút véve a derűs, színes házaktól, szinte futólépésben indultam visszafele. Már egészen besötétedett mire a térre értem, ahonnan valami furcsa zúgás is hallatszott. Nem akartam hinni a szememnek, mikor láttam, hogy az én iránymutató darum már nem egy sötét posztmodern kereszt, hanem egy kivilágított, mozgó, forgó gépezet. Ki gondolta volna, hogy itt este, meg éjjel is dolgoznak? A tér közepén álló daru hosszabbik karja, ahelyett, hogy rendületlenül a Stefaneldom felé vezető irányt mutatta volna, hol az egyik, hol pedig a másik utcát célozta meg.

            Hát akkor most merre? Találomra nekivágtam az egyik utcának a tíz közül, de pár száz méter megtétele után, az utca egy újabb térbe torkolt, amely biztosan nem volt ott errefelé jövet. Gyorsan visszafutottam a körhintaként forgó daruhoz és egy újabb utcával tettem próbát, de ez alkalommal egy kis dísztó partjára értem. A harmadik utca egy korházhoz vezetett. A negyedik utcával már nem volt időm és erőm próbát tenni. Mindig azt hallottam, hogy Bécsben nem lehet eltévedni, mivel a központban mindenhonnan látszik a Szent István dóm csúcsa. Hát innen nem látszott! Nem volt más hátra, mint taxiba ülni, bár tudtam, hogy a bécsi bérautózás extra kiadása azt jelenti, hogy az elkövetkező napokban esetleg kekszen fogok élni, de sajnos nem volt más lehetőség arra, hogy „megkerüljek”. Igen ám, de sehol egy üres taxi! Fel-alá szaladgáltam a téren, az elrobogó bérkocsik után integetve, mikor hirtelen patkócsattogás ütötte meg a fülemet, és alig tudtam félreugrani egy, a sarkon beforduló fiáker elől. A homlokukon csipketerítőt viselő hatalmas lovak rosszallóan horkantak rám.

– Bitte… der…das… Stephansdom?  - rebegtem a kocsisnak, útbaigazítást remélve.

A tiroli zekét és zergetollas kalapot viselő köpcös kocsis elvigyorodott és intett az ostorával, hogy üljek fel. Felugrottam és fejszámoló művészként, a hármasszabály segítségével, azt próbáltam kiszámítani, hogy ha a taxizás mondjuk, egy napi keksz-diétát jelentene, akkor a fiákeres kéjkocsikázás hány nap koplalást jelent majd…

A fiáker döccenve megindult, befordult egy sarkon, gurult vagy húsz métert, aztán újra befordult… és ott voltunk a Szent István téren! Körülbelül fél percet tartott az utazás. A tér közepén gyülekeztek az útitársaim, sőt, volt aki már észre is vett és integetett felém. Visszaintegettem, majd kényszeredetten előhúztam a pénztárcámat és kérdően tekintettem a tiroli fickóra. A kocsis kajánul a lapos tárcámra pislantott, majd kacsintott egyet és intett, hogy tegyem csak el a bugyellárist, majd miután zavartan elrebegtem egy „danke”-t és lekászálódtam a hintóból, megcserdítette az ostorát és elvágtatott a térről.

Útitársaim olyan csodálattal vegyes érdeklődéssel tekintettek rám, mint egy bohém dzsentrire és egy szóval sem hányták fel a negyed órás késést. Már csak azért sem, mert az idegenvezetőnk csak jó fél óra múlva került elő. Mint mondta: moziban volt.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.