Jelige: Áj lájk pula! – A hangsúllyon van a lényeg!

Avagy  “I  ❤️  Pula!*“

   Szokásommá vált,  hogy meg-meg látogassam a világ legjobb helyeit.   Erre szükségem van néha,  hogy kiszellőztessem  áporodott  lelkemet.  Ez a hely többnyire ott van ahova szívesen megyek,  ahol jól érzem magam,  ahol feltöltődök,  ahonnan inspirációval  térek haza.   A  fényképeknek a puszta  visszanézése,  már derűvel tölt el,  egy retúr jegy a helyre,  időre, barátokra,  ahol,  amikor,  akivel szívesen lennék még egyszer.  Újra  átélni a fiatalság romantikáját,  az évek perspektívájábol. A romantikából  csak a reumantika maradt belőle.

   Ilyen értelemben,  a világ legjobb helye  Dél-Fraciaország.   Azon belűl is a  Provence!   Azon belűl Orange városa!   Azon belűl a  Római Színház,   oszlopaival!   A Théatre Antique d’Orange, úgyis mint a világörökség része.

   Ott ültem a  nézőterén körülöttem az ókori világ csodája,  az elképzelt tízezer  tunikás néző és  a gondolataim,  melyek az  olvasmányélményeim  síkján  visszavezettek  a múltba,  amiben  az a legérdekesebb,  hogy nem múlik el soha.  Mert már elmúlt és mégsem.   Augusztusz  császár korába,   akinek a négyméteres szobra uralja a főfalat.   Erröl a falrol a térség egy késöbbi ura,  a napkirály azt mondta, hogy ennél szebbet nem látot.  A Nappal hasonlították össze,  melyröl tudott,  ballra a Nap nyugszik,  jobbra a Nap kel.  Róla meg tudott,  hogy nyugaton nem nyugszik, keleten meg nem kell!   Ami viszont kell,  az a “Panem et circes!”  Ez kell a népnek.   Dráma!   Ez a mai napig így maradt.  Ott ültem az arénában.  A bal szememmel néztem az arhitektúrát,  de a jobbikkal  egy ( azt hiszem lengyel ) túristacsoportot,  akik fent voltak  a színpadon,  az  idegenvezetővel.

                                                                                                                            RAJZ

   Váratlanúl előre lépett egy idősebb,   jóarcú  úr,   klasszika filológus lehetet,   aki  széles mozdúlatokkal,  eltúlzott mimikával  el kezdet skandálni  ógörögűl  egy drámábol.   Egy csoda.  A pillanat!   Ez nem főpróba volt.  Ez maga az előadás!   Megismételhetetlen.  Ismered a különbséget az időpazarlás és a türelem között.  Abban a pillanatban megéreztem, hogy mindig is erre a pillanatra vártam,  türelmesen.   Mikor otthon éjszakánként görög drámákra pazaroltam az időt,   mikor tanárom történelem órán a mitológiát  mint a legszebb mesét adta át.  Egy letünt világ ittfelejtett diszletei között átpattant a szikra  és  kitágúlt az idő.   Akkor észleltem igazán,  hogy még  lélegzem,  mikor ezt a lélegzetelállító pillanatot  megéltem.  Egy pillanat annyi  értéket sűrit, mint amilyen hiányt hagy maga után, mikor elmúlik.  A  hangsúlyon van a lényeg, hogy mire van időd,  fogalmazódott meg bennem.  “ Nem érek rá, tanulok!    Vagy?    Nem érek rá  tanúlni!  “ 

Ha tanúlsz,   többet  értesz meg a világbol,   de másképen is hatsz rá.   Ha nem adom hozzá azt amit otthonrol hoztam,  ez a pillanat  időpazarlás lett volna.    Mint annyi ezer meg millió.   Az elszalasztott lehetőségek végtelen sora.  Bennem meg  tudatosodott,  hogy  mennyi mindent elszalasztottam már,  hogy nem lesz már soha ....  ikertestvérem.   A színház  játék.   Mint az élet is,  hiszen annak nem csak része,  de  mása is.    Rajtad múlik,  hogy játékos leszel,  vagy játékszer!   Nem tudok ógörögűl,  de annyit megértettem,  hogy az örök  NŐröl  szólt a strófa.  Mind a négy féléröl.   A jó!   A kurva!   A jó kurva.  És  a  kurvajó!

   Mikor megint esedékessé vált meglátogatni a világ legjobb helyét,  találtam  egy csábító ajánlatot egy vitorlásra,  az Adrián.  Röktön kigondoltam,  hogy szólok barátoknak,  akik az életem  bizonyos  egymást követő  fejezetei  során  fontos szerepet játszottak számomra.  Az ellemiben,  a gimnáziumban,  egyetemi éveim alatt,   fiatal családosként,   aztán az új világban,  a  szakmában,  egészen a  jelenig.   Barátságuk mint a  szivárvány íve,  úgy rajzolódik  ki sorsom  egére.   A  már lassan ködös emlékektől,  a nélkülözésekkel teli de boldog  gyerekkortol,  amikor a szivárvány is csak  fekete-fehér lehetett,  egészen a színesen pompázó jelenig.   Részben nem is ismerték egymást.  Én jelentettem az egyetlen közös pontot.  Valamennyien a barátaim  és ha elviseltek engem,  talán egymással is jól kijönnek.   Büszke vagyok a barátaimra!   Ők azok akik közelröl ismernek, .... mégis szeretnek.  Ez volt az alapelképzelés és máris tengerre fel.  Ki adtam a jelszót.  “ Navigare necesse est.  Igyunk egy kanna szeszt! “.   Fiuméban, az egykori királyi kikötőben volt a találkozás,  ott  lettünk behajózva.  Kajüttjeink méretükben szoktattak a koporsóhoz.   Zárt társasság voltunk,  azaz rajtunk kivűl csak a  széplelkű  kapitány,  a fogatlan szakács és egy aranyfogú matróz,  aki meg kellett rágja a szakács ételét előre, hogy az  le tudja nyelni.  Petár,  az együgyű  dalmát szakács mottója  az  volt,  hogy a lélek örűl a napfénynek, a hullámoknak, a friss tengeri levegőnek,  a test pedig egy sűlthal  combjának.  Napközben kihalászta az Adria legrondább,  visszataszítóbb,  varacskos,  tövises,  duvadtszemű halait,  hogy estére megsüsse,  a legfinomabbként.  Elkényeztetett.  Én a tengeri halak  közűl  a disznót szeretem legjobban.    Két osztálya volt,  mint a vasútnak.  Az első,  még a K. u. K.-ban  és  mégegyszer az első.  Jugoszláviában,  mert a másikat nem ismerték el,  ennyi elég is volt neki.  Sziget szökdelésnek   neveztük a túrát,  egyik szigetről szökdeltünk a másikra,  ahol  épen kedvünk volt,  ott kötöttünk ki.  Ki lehetett bírni.  Az egyetlen akivel beszélni tudtunk az a matróz volt.   Angolúl,  franciáúl,  németűl,  tótúl,  sokácúl és bunyevácúl.   Megint a hansulyon volt a lényeg.   A tudás  érték.  Két egyeteme volt.   Kiderűlt, hogy magasrangú belűgyis tiszt,  aki a délszláv háború után valamiért jobbnak látta ha minden nap máshol köt ki és nyoma sincs.  Ő és a Jóisten tudták miért.  A kapitány,  igazi tengeri medve,  az olasz operát kedvelte.   Napfelkeltétöl lementéig   Callas,  Gigli,  Caruzzo hangja harsogta túl a hullámverést,  mert  meggyőződése szerint,  az opera  jobbá teszi az embert.    Ki lehetett bírni,  sőt.   Együtt áriáztunk az ingó  fedélzeten.

 “ La donna e mobile! “  Az asszony ingatag! A hullámok miatt.

   Egy szépnapon aztán,  a velünk hajozó  ingatag  hölgyek  kifejezett óhajára,  kikötöttünk az egykor Velencéhez tartozó,  római cirkuszárol híres tengerparti gyöngyszemben,  az isztriai félszigeten.   Az  egykori Polában.  Mai nevén Pulában.  Felejthetetlen.  Nem tudom,  Nyálas Olvasó, jártál-e már ott,  de ha nem,  ajánlom sürgősen  menj a Pulába!

   Már megint ott ültem egy római színház,  az aréna tribünjén és a gondolataim úgy kuszálódtak össze,  mint a repkény a falon.  Megint eluralkodott rajtam az a bizonyos érzés.

   A visszafordíthatatlan idő,  vissza  fordított Diokleciánusz korában.  A teremtő adta egyeseknek az  időt, másoknak az  órát.  Érted ezt?  Mert én nem.  Egy  megfoghatatlan  semmi,  egy relatív fogalom,  de mérni azért lehet.  Ravaszdi módon azon  agyalok, hogy bújhatnák bele a homokórába,  hogy az ujammal bedugjam a likát,  mert ott illan el az idő,  mint a hajnali köd a tenger felől.  Elmeséltem a csoportnak a különleges  provence-i emléket a görög drámával.   Átérezték a momentumot.

   Ott voltunk az Adrián  és velünk volt ellemi iskolai barátom Adrián, vele a gitárja is.  Már egészen jól ment a “ la donna e mobile “,  az ő  kiséretével,  ária mely,  mint tudtuk a kapitánytol,  kihozza a jót az emberböl.   Fel sem tűnt,  hogy eltűnt,  majd feltűnt a színpadon és teátrális pózba vágta magát.   Na még csak az kell,  hogy most elkezdjen ógörögűl szavalni.   Még  fenekedett egy sort, majd égnek emelte pillantását és sztentori hangja  betöltötte  az arénát.   Mindenkinek muszály volt  felé fordúlni,  amikor az  Istenek  felé mutatva,  szinte vádlóan,   de minden esetre a sorssal perelve,  mondta ki a görög tragédiákra jellemző általános és egyéni morális  igazságokat.  Fájóan,  vontatottan  túlkiáltotta a tengerfelől érkező morajt:

  “ Boci!!!   Igen!  Boci  boci!  Tarka!” - deklamálta.  Dörögte,  majd rezignáltan magába roskadva, maga elé:  

  “ Se füle ....  se farka!” 

   A japán túristák felismerték a pillanat egyediségét és már kattogtak a fényképezőgépek.  Ah! Euripidész!   A  színész a színpadon,  mély drámai átérzéssel összeborzolta a haját és lázadóan vádolt tovább.  Dezsavűm  volt:

  “Oda,  de csak azért is,  csak oda megyünk  - hatásszűnet - lakni”  . 

  Itt szakította meg monológját az első nyíltszíni taps.

  “ Oh jajj!   Ahol  tejet kapni! “ , -  de ezt már zokogva mondta és térdre roskadt, kezeit arca elött összecsapva.  A japánok síri csendben,  megkövűlve hallgatták a művészt,  hogyan jelenítette meg a színpadon sajnálatát a  megcsonkított  süket, farkatlan   bocirol.   Farkatlan  Pulában!  Lehet,   nem is az számít,  hogy mit mondunk,  csak az hogyan és hol?   Mit meséljek annyit. A színház sokkal több,  mint az amit a színen látunk.  Bele fér az egész világ.  Hogy a japánok is értsék.

   Megint  ez az emblematikus  pillanat és eszembe jutott mikor otthon éjszakánként  Sapho verseit faltam és nagy műveltségű történelem  tanárom a mitológiát mint a legszebb mesét adta át. 

   Akkor észleltem csak,  hogy még lélegzek,  amikor ezt a lélegzetelállító pillanatot átéltem.  A hangsúlyon van a lényeg.  

   Emlékül még  elhoztam pár tucat kitűzöst és ragasztós abcibildet,   “ I ❤️ Pula “   felirattal,  mert amúgy tényleg nem hitte volna senki  nekem el ezt az  emlékezetes művészi élményt.  Egyett kiragasztottunk  a hűtőszekrény  ajtajára.  Na nem én!   A feleségem.

  Te meg, oh nyálas olvasó, ha arra gondolsz amire  a szerző,  akkor.... szégyeld magad, Te disznó!

* Szöveg magyarázat: A címben szereplő Pula a regátban ugyanazt jelenti, mint az anyaországban az izé..., hogy is mondják,  csak sokkal nagyobb!