Emlékszel?

– Szia, kicsim! Búcsúzom, megyek dolgozni.

Apa megsimogatta kócos hajadat. Érezted a simogatást, apa hangjában hallottad a mosolyt, de látni nem láttad. Hogyan is láthattad volna? Fényből voltatok, fényetek eggyé vált a nap ragyogásával. A nap birodalmában éltetek, ahol sosem volt éjszaka, sosem volt borús idő, sosem volt sötét.

Apa gyakran eljárt otthonról. Nagyon sok dolga volt. Oda ment, ahol szükség volt rá.

– Oda, ahol nem süt a nap? – kérdezted egyszer apát.

– Oda, ahova nem engedik be a napot – válaszolta apa. Ezt nem értetted. Kérdések özönét zúdítottad rá.

– Miért nem engedik be? Mit szól ehhez a nap? Téged mindig beengednek?  Van olyan hely, ahol állandóan sötét van?

– Nehéz lenne minden kérdésedre válaszolni – szólt apa. – Nemsokára elviszlek magammal, akkor majd mindent megértesz.

Nagyon izgatott lettél. – Elég fényes vagyok? – kérdezgetted nyugtalanul magadtól. – Vajon nem fogja-e a sötét elnyomni fényemet? Apának könnyű, ő biztos sokkal fényesebb nálam – aggodalmaskodtál.

Végre elérkezett az idő, amikor együtt indultatok el otthonról. Szorosan fogtad apa kezét. Szótlanul mentetek egymás mellett, végig a napsütötte úton.

Egyszer csak észrevetted, hogy elkezd kirajzolódni apa alakja. Ahogy haladtatok előre, egyre tisztábban fénylett melletted. Nézted a magas, erőteljes testalkatú férfit, nagyon tetszett neked. Tekinteted a kezetekre tévedt. Akkor vetted észre, hogy magadat is látod. Fénylett kicsi kezed apa nagy kezében. Végignéztél magadon, és örömmel állapítottad meg, hogy fényed semmivel sem kisebb apa fényénél. Amikor azonban körülnéztél, nagyon megijedtél. Még sosem tapasztaltad meg a sötétséget.

– Apa, mi ez? – kérdezted rémülten.

– Ez a sötétség. Azért látod magadat, meg engem, mert itt már nem egyesülünk a nap fényével.

– Apa! Mi lesz, ha elnyel minket a sötétség?

– Ne félj! Ez nem történhet meg. A sötétség csak megmutatja nekünk, hogy hol van szükség ránk.

Apa magyarázata, de még inkább nyugodt hangja, tündöklő mosolya megnyugtatott.

Beléptetek a házba, ahol egy asszony és egy férfi ült az asztal mellett. Ők nem fénylettek, sőt, úgy tűnt neked, mintha belőlük áradna a sötétség.

– Mit csinálnak? – kérdezted suttogva apát.

– Nyugodtan beszélhetsz hangosan, nem hallanak minket. Veszekedtek. Semmit sem hallanak, csak a bennük ordító haragot, fájdalmat, félelmet.

Nem értetted, miről beszél apa. Számodra ezek a szavak ismeretlenek voltak. Az asszony és a férfi arcától visszariadtál.

– Apa, menjünk innen! Nem szeretem látni őket!

– Nem megyünk! Azért jöttünk, hogy segítsünk nekik. Menj oda az asszonyhoz, egészen közel! Úgy, hogy fényed teljesen megvilágítsa őt.

Bizonytalankodtál. Láttad, ahogy apa a férfihez megy, egyre közelebb és közelebb. És láttad, ahogy apa fényétől a férfi arca lassan átalakul. Már egyáltalán nem voltak taszítóak az arcvonásai, egyre inkább kezdett hasonlítani apa arcához.

Miközben elindultál az asszony felé, a férfi hirtelen megszólalt.

– Ne haragudj! Nem akartalak megbántani!

Lassan közeledtél az asszonyhoz. Láttad, hogy fényedtől ő is megszépül. Egész közel merészkedtél hozzá, tetőtől talpig beborítottad ragyogásoddal.

– Semmi baj, én is türelmetlen voltam – szólalt meg az asszony. Tetszett neked a hangja.

Az asszony és a férfi felálltak, odamentek egymáshoz, átölelték egymást. Hirtelen az egész szobát elárasztotta a fény. Már nem láttál senkit.

Tudtad jól, hogy apa, az asszony és a férfi mind ott vannak veled. Együtt világítottatok, ragyogó fénnyel.

– Gyere, még van dolgunk! – hívott apa.

Megfogtad apa kezét, de utána rögtön el is engedted.

– Apa, nem megyek veled! Most már tudom, mit kell tenni a sötétségben. Egyedül is boldogulok. Ha különválunk, több helyre el tudjuk vinni a fényt.

Apa átölelt, és te érezted tekintetében az örömöt és a büszkeséget. Ellenkező irányba indultatok el. Távolból még visszafordultatok, búcsút intettetek egymásnak. Jól láthattátok egymást. Mind a kettőtöket sötétség vett körül.